az útibiztost. Ismerős arczú, gömbölyű öreg úr volt, zöld-piros
harasztból kötött kendőbe bagyulált nyakkal, csikóbőrrel bélelt
bekecsben.
Malinka rögtön ráismert. Hisz ez Klincsók, a szederjesi volt kasznár.
– Hát végkép ott hagyta a sovány ökröket? – kérdezte Malinka kedélyesen.
– Elváltunk, – sóhajtott fel az öreg, – mert birtokocska elment bérletbe
s bérlő engemet nem akarta, pedig az ökröket átvett mindnyáját.
– Jőjjön be, öregem. Tudja-e mért rendeltem be?
– Nem tudok, tekintetes ideiglenes szolgabiró ur.
– Mondja meg nekem, milyen állapotban van ez idő szerint a rekettyési
híd?
– Híd van jelenleg rendes állapotban.
– Mikor látta?
– Mindennap látok őtet.
– És teljesen jó?
– A lexebb, legjobb híd egész járásban.
– Fázik még a keze?
– Nem fázik az. Csak szerínységből czékla-színű.
– Melengesse meg egy kicsit a kályhánál. Aztán üljön le az íróasztalhoz
és intézzen hozzám egy jelentést, hogy a rekettyési híd meg van
rongálva.
Klincsók nagy szemeket meresztett.
– Rosszúl engem értenyi tetszet.
– Ne okoskodjék. Tegye azt, a mit rendelek, ez a méltóságos főispán úr
akarata is. Mit ért maga a magasabb politikához!
Klincsók erre kikereste a pápaszemét, leült az iróasztalhoz és írta a
jelentést, hogy rossz a híd, miközben csurgott homlokáról a verejték.
Kétszer is megállt, megtörülgette és fújt egyet: «Huj, huj, de meleg ez
a prémecske, de nehéz vele konczipiálnyi.»
– Miféle prém az?
– Kiszló.
Malinka gondolkozott. Valami nevezetes prém lehet. Sohase hallotta a
hírét. Távolról se gyanította, hogy a «kiszló» kis lovat (csikót)
jelent.
Végre elkészült volt a jelentés, Malinka elolvasta, eltette a többi
akták közé, aztán kiadta a rendeletet szinte írásban, de megmagyarázta
szóval is.
– Ma este, mihelyt besötétedik, tehát öt-hat órakor, a munkásokkal
szétszedeti a rekettyési hidat, úgy hogy az éjszakán át járhatatlan
marad, korán reggel öt-hat óra tájban azonban ismét összerakatja s egy
pár új palló deszkát tesznek bele. Így követeli ezt a közigazgatás
érdeke. Megjegyzem, hogy ez estig a legszigorúbb hivatalos titok.
Megértette?
– Holtig tanulja az ember, – jegyezte meg alázatosan Klincsók, fejével
bólingatva.
Még egy megbizatása volt Malinkának a főispánnétól; át kellett mennie
Rekettyésre és ha Tóth Mihály otthon lenne, valahogy úgy mesterkedni,
hogy hivatalos eljárás czímén vagy más ürügy alatt otthon is maradjon a
délután folyamán. Át is ment, de Tóth Mihály még nem volt otthon, csak
másnapra várták. Hogy férfi legyen a háznál, Igali Menyhért, az öreg
kasznár hurczolkodott át ideiglenesen. Becsületes, hű ember volt, hanem
parázna szájú és az a rossz szokása volt, hogy fenhangon gondolkozott.
De ha valami kiszaladt a száján, olyan töredelmesen tudta mondani:
«gráczia a fejemnek», hogy lehetetlen volt rá haragudni.
Az asszony már fent sántikált, de bot mellett s erősen bízott, hogy a
jótékonysági nagy bálra már maga viheti be leányát Bontóvárra. Ebéd
közben vidám volt a hangulat, míg Bligi, a dogg, elő nem jött a
csontokra, s rettenetesen kezdte ugatni Malinkát. «Csiba te, –
riasztgatta Igali, – hát már minden szolgabirót elugat innen valaki?»
Igali a szájára ütött, hogy «gráczia a fejemnek», de már késő volt, Mari
lesütötte a fejét és a tányérjára bámult. Tóthné szemkarikái
megnedvesedtek s azontúl beállott a kínos csend. Csak a feketekávénál
támadt egy kis élénkség, betoppant Homlódyné s vele üde levegő csapott
be.
– Itt a pandur, – kiáltá már az ajtóból. – Megyünk!
– Készen vagyok, – jelenté ki Mari és repesve szaladt kezet csókolni.
Szaporábban kopogtak a Tóthné mankói is, a mint a jött elé tipegett.
Csakhogy nem addig az, nem azért van itt Igali bácsi, hogy ne tudná, mi
jár egy ilyen útra. Dehogy mennek, dehogy, méltóságos asszonykám, míg én
egy kis téglát nem melegíttetek a lábuk alá, tudom én, hogy mi kell az
olyan kis lábaknak. Az enyim is olyan volt – három éves koromban.
Bárcsak tyúkszem lehetnék rajta. Gráczia a fejemnek.
Nemcsak téglát, hanem két kis vízzel megtöltött forró palaczkot is tett
bele a muffokba a kezeknek, mire a hintóba kászmálódtak.
– Ma aztán ne nyugtalankodjék, kedves Tóthném, hogy későn hozom haza a
báránykámat, – kiáltott ki a hintóból Homlódyné, – mert este tartjuk a
főpróbát s utána egy kis vacsora van Vilmánál. Éjfél is elmúlik, mire
haza vergődünk.
– Nem tesz semmit, – jegyezte meg Igali. – Holdvilág lesz az éjjel. S én
úgyse tudok aludni, ébren várom a kisasszonyt.
Még egy rövid órát trécselt Malinka Tóthnéval, aztán befogatott és
elment. A Gyík hídján túl, a «Kurjantó» csárdánál szembe jöttek Klincsók
és emberei; megnyugodva látta, hogy a hivatalos akarat szerint forog
odább a világ kereke.
Mire Bontóvárra ért, – kurták most a napok, – este lett; a megyeház
udvara tele volt hintókkal, az ablakok kivilágítva véges-végig. Nyilván
mind összejöttek már a szereplők és öltözködnek.
Néhány meghivott vendég a főispán szobáiban kártyázott, ezeknek csak
akkor szabad belépni a nagy szalonba, ha a jelenet már fel lesz állítva,
hogy teljes legyen az illuzió.
Sokáig tartott, míg eligazodtak, de meg kell adni, sikerült. Kopereczky
legalább el volt ragadtatva, kezében tartván a festményt s
összehasonlítva az elébe táruló élőképpel, a feleségéhez szaladt s egy
csókot nyomott a szájára. «Pecsét, a másolat hiteléül», mondá, s ezzel
konstatálva volt a siker. Ki merne a főispánnak ellentmondani? Malinka
keserűen mosolygott. Noszty Feri Marinak intett jóestét, ki remegve,
holthalványan bújt a fejedelemasszony bíborpalástja mögé. Egy pár udvari
dáma édesdeden kaczagott valamin, az egyik egy czukorkát hagyított a
túlsó sarkon álló fejedelmi apródnak, ő pedig igyekezett azt elkapni.
Homlódyné, a ki az udvarmesternőt ábrázolta, stylszerű zsörtölődéssel
fordult feléjük:
– Asszonyok és leányasszonyok, ne mozogjanak kegyelmetek, mint a
kukaczok és ne nevessenek a fejedelemné ő nagysága jelenlétében,
egyrészt mert nem illik, másrészt mert Csopp fényképész úr magnesiumfény
mellett le fog most bennünket venni.
Hiszen sok kedves volt ebben, ha győzné valaki elmondani. A gyertyákat
el kellett oltani előbb. Koromsötétség támadt, Horth Pista elkiáltotta
magát: «Szabad a csók!» Egy-két sikoltás hangzott. Vilmát valaki
megcsókolta, az ő éles fölszisszenése vált ki legjobban. Azután kigyúlt
a magnesium fantasztikus fénye, egyet vagy kettőt kattant a
fényképezőgép és a társaság meg volt örökítve.
Hogy Vilmával történt valami, csak abból lehet gyanítani, hogy miután a
szereplők levetették a jelmezeiket és megjelentek az ebédlőben,
Kopereczky egy bősz leopárd tekintetével fürkészte az embereket s Vilma
elsuhanván Malinka mellett, halkan, szemrehányón mondta: «Micsoda
könnyelmű ördög bújt ma magába?» Malinka persze ártatlan képet vágott és
a végén azt hámozta ki Kopereczky, hogy voltaképen Feri csókolta meg a
hugát. Elég csacsi, hogy nem egyebütt kereskedik.
Kereskedett volna biz ő, de nem igen lehetett, mert sok szem figyelt rá
és Marira. A főispánnénak volt annyi tapintata, hogy nem ültette őket
egymás mellé. De ha szomszédságban ülnek, sem beszélhettek volna
egyebet, mint közömbös dolgokról. Ez pedig a semminél is kínosabb.
Mindössze egyetlen szempillanat látszott alkalmasnak, mikor a
háziasszony feloszlatta az asztalt és a szétszéledő vendégek nagy
összevisszaságban, az asztal körül tolongva, egymás egészségére kivánják
a vacsorát, gépileg nyújtogatván kezeiket előre, jobbra-balra, hol üres
kezet látnak. Hogy történt, hogy nem történt, egyszer csak valami
villamos áram-szerűt érzett Mari s látta elhomályosodó szemekkel, hogy
keze a Feriében pihen. Melyik volt forróbb, melyik reszketett jobban,
melyik nyúlt a másikhoz előbb, ki tudja. Csak nagyon édes volt az
érintés és az agyvelőtől kezdve az egész testen kéjjel nyilallott végig.
– Oh, Mari, Mari, hát így kell nekünk szemben állni, ilyen hidegen…
– Nem én vagyok az oka, – susogta leheletszerűen, és lassan, szelíden
visszahúzta a kezét.
– Hol beszélhetnék magával?
– Én velem? (Gyermeteg csodálkozással emelte fel a fejét.) Én Istenem,
hát hol? – mondá daczos vállrántással, majd leereszté a két karját
lankadtan. – Nem mondhatom, nem tudom.
És ellépett mellőle, hogy elkeverőzhessék a sokaságba.
A szalonba theát hordtak fel, hármasával, négyesével letelepedtek apró
asztalokhoz, fecsegtek, tréfálóztak és úgy elröpült az idő, hogy senki
észre se vette, éjfélre járt.
– Talán mehetnénk, szivecskem, – figyelmezteté Marit Homlódyné. – Nem
valami jól érzem magamat. Majd ide hivom Noszty Ferit.
Mari egy szót sem felelt, mintha megzsibbadt volna a nyelve, hanem a
vonagló ajka és a felhúzott szemöldíve egyetlen hangos kérdés volt.
Homlódyné megsimogatta a fejét. Gyermekeket szokás így megnyugtatni.
– Noszty hozzánk Voglányba jön hálásra, Homlódyval van valami dolga, hát
meg akarom neki mondani, hogy fogasson, legalább férfi lesz a
kíséretünkben – a másik kocsin.
Ferit könnyű volt megtalálni, átellenben ült egy kuczkóban, talán hogy
onnan messziről Marit láthassa, de nem soká maradhatott egyedül, a két
Kleckner baronesz, egyik jobbról, másik balról, valóságos ostrom alá
fogta. «Oh, a szemtelenek!» gondolta Mari és úgy fájt, de úgy fájt a
szive, hogy azt ki sem lehet mondani.
Homlódyné odainthette volna, de meg volt állapítva a családi jelszó:
«semmi tapintatlanság és semmi összeboronálási kisérlet, mely a család
méltóságát érinthetné»; inkább ő kelt fel s ment Ferihez.
– Fogass be! – mondá halkan.
Feri eltűnt s kis idő múlva jelentették, hogy a kocsi előállott.
Csakhamar lent voltak a kapuboltozat alatt, hol régi buzogányok, dárdák,
bőrvedrek lógtak a falakról s zuzmarás bajuszú fegyveres várta járt
egyhangú léptekkel föl s alá. A hölgyek helyet foglaltak a phæton
kocsiban. Homlódyné megigazgatta a Mari kékróka bundáját, bebagyulálta
nagykendőbe a fejét, hogy csak a szeme látszott és a fehér homlokából
egy csöpp. A Homlódyék inasa felugrott a bakra s ezzel megindult a
kocsi, helyet adva a háttérben álló homokfutónak, melynek a lovai
nyugtalanul csattogtatták patkóikkal a megkopott gránitköveket.
– Hopp, a tarisznyám! – kiáltá most Bubenyik, s még az istállóba kellett
szaladnia a tarisznyáért, a mivel egy kis időt és annyi tért vesztettek
az előre indult kocsival szemben, hogy bár lóhalálban eresztette meg a
négy feketét Feri, mégis csak túl a városon, a Róth-féle gőzmalomnál
érte utól, sőt melléje vágott; odadobván a gyeplőt kocsisának, hirtelen
leugrott s egy iramodással úgyszólván fölhagyította magát a Homlódyné
kocsijába. «Ügyes egy fattyú», csóválta a fejét Bubenyik.
– Meg vagy te veszve? – támadt rá Homlódyné. – Hogy megijesztettél! Mit
akarsz?
Feri egész nyugodtan leereszkedett az előülésre és mintha csak egy
szomszéd szobából nyitott volna be, egyszerűen felelte:
– Átjöttem egy kicsit beszélgetni, abban a föltevésben, hogy unatkozni
méltóztatnak.
– No, ugyan jó helyre jöttél. Mari kisasszonynak nem szabad beszélni,
mert légcsőhurutot kap, én pedig máris olyan rosszul vagyok, hogy azt se
tudom, mit csináljak.
– Mi baja, Máli néni?
– Azt hiszem, a gyomorgörcseim kezdődnek… Oh, rettenetes az.
– Igyék egy kis cognacot!
– Jaj, ha volna.
– Van nekem, mindig itt hordom a kis kulacsomat.
S ezzel kihúzott egy kis befonott üveget a vadászkabátja zsebéből,
lecsavarta a dugóját és odanyújtotta.
– Az Isten is megáld érte.
– No lássa, úgy-e hogy mégse vagyok fölösleges – majd hozzátette
szomorúan, – magának.
Homlódyné ivott és csendesen, szótalanul szuszogott egy darabig; Feri
odább húzódott egy piczinyt és ha egyet zökkent a kocsi, térde összeért
a Mari lábával, kikerülhetlen volt, bármennyire összehúzódott is
szegényke a sarokban; csak az a baj, hogy kevés kátyú volt. (Kár volt
ezt az utat olyan nagyon beczézni szolgabiró korában.)
Csikorgó hideg, tiszta idő volt, azokból a szép fehér éjszakákból való,
mikor a végtelen fehér szemfedőn, mely a földet takarja, meglátszik, a
hol a nyúl lábnyoma kicsipkézte. A hold megolvadt ezüstjében minden a
mezőn maradt kóró, garád szélén meredező fűzfa kisértetszámba megy,
messze valahol egy bagoly meglepően utánozza csodálatos huhogásával a
harangszót, rémletes valami ez a szélcsendes éjben.
– Jobban van, Máli néni?
Máli néni nem felelt, csak nyöszörgött.
– Nem fázik, Mari kisasszony?
– Köszönöm, csak a lábam érzékeny egy kicsit.
– Szabad megigazítani a lábzsákot?
– Oh nem, nem. Ne nyúlkáljon! Majd csak én… én.
– Mozgassa, rázogassa egy kicsit a lábát, meglássa, mindjárt nem fázik
úgy. Máli néni úgy látszik, elszundikált. Pedig milyen szép éjszaka
volna, csak persze meleg szobából kellene benne gyönyörködni. Mennyi sok
szép szikrázó csillag! Mintha czukorporral lenne az égbolt behintve.
Vajjon melyik a maga csillaga?
– Ki tudja azt? – sóhajtott fel Mari. – Nekem talán nincs is csillagom.
– Mindenkinek kell lenni, – azt mondják.
– Mondani mindent lehet.
– És azt is mondják, hogy ha valaki kitalálja a maga csillagát, mindjárt
meghal.
– Ha hinném, mindjárt találgatnám.
– Hát válaszszon egyet, én is választok, aztán majd megtudjuk, közel
vannak-e.
– Úgyis tudjuk, hogy messze vannak.
– De legalább eltelik az idő. Ugyan no, válaszszon!
– Jól van, hát választottam.
– Én is. Melyik a magáé?
– Maga mondja meg előbb.
– Látja ott azt a parányi fényt a Gönczöl szekere mellett balra.
– Hiszen ha tudnám, melyik a Gönczöl szekere.
– Jaj nekem! Mindjárt meghalok – nyögött fel Homlódyné s egész teste
vonaglani látszott – végem van.
Mari nyugtalanul mozdult meg.
– Mije fáj, édes tante? – kérdezte Feri.
– A görcs, a görcs – lihegte Homlódyné – azt hiszem, meghalok.
Rettenetes, a hogy fáj.
– Szent Isten, mit csináljunk? – tördelte a kezeit Mari kétségbeesve.
– Nem kiván valamit, kedves néni? Szóljon kérem, mit tegyünk?
De Homlódyné egy szót se felelt, csak jajgatott, nyöszörgött s rövid
lélekzeteket szedett.
– Gomboljátok föl a ruhámat – hörögte végre ziháló mellel.
Feri azonnal szorgoskodni kezdett, de Mari megfogta a karjait s
erőszakosan elrántotta.
– Mit gondol, az Isten szerelmeért? A ruhát fölnyitni ebben a hidegben!
Nem engedem. Hiszen biztos volna a tüdőgyulladás.
– Azt gondoltam, hogy talán a mieder szorítja…
A Homlódyné inasa hátrafordult.
– Ilyenkor melegített zabzacskókat raknak, megkövetem alásan, a
méltóságos asszony gyomrára. Az szokott használni. Itt van nem messze
egy juhászlak a pusztán, talán oda kellene hajtatni és a párnák közé
tenni.
– Ejh, hisz már Voglány sincs messze. Csak hajtson a kocsis, – rendelte
Noszty.
Csakugyan hallatszott már messziről a voglányi kutyák ugatása. Egy égnek
meredező nagy fekete rém feléjük látszott lépegetni – ez a kastély ódon
bástyatornya – csakhogy nem az közeledett, hanem ők, mert a négy ló
száguldott, mint a vihar.
Nehány percz mulva a kastély udvarán voltak. A Feri táltosai előbb
odaértek, már ki is voltak fogva. Bubenyik elsőnek szaladt az érkező
kocsihoz, megkérdezni, mi történt. Feri és az inas gyöngéden leemelték
az úrnőt, mire a kastély cselédjei is előjöttek lámpásokkal. Mari
szintén le akart szállni, hogy itt marad ápolni.
– Nem, nem – ellenkezett a beteg síró hangon. – Szegény mamája tudom
aggódik. Csak menj Feri, kisérd haza és vigyázz, meg ne hűljön.
Visszafelé eredj el az orvosért.
Mari épen tiltakozni akart, hogy egyedül sem fél elmenni, de ha
Nosztynak az orvost kell elhozni, akkor nem lehet semmi szava.
Hagyta tehát Nosztyt maga mellé ülni, a Homlódy inasa helyére a bakra
felugrott Bubenyik, a fogat megfordult az udvaron és megindult Rekettyés
felé. Hiszen egy verébugrás az egész. Mindjárt otthon vannak.
Az idő megenyhült. Egy csomó sötét rongy uszott volt imitt-amott az
égen, nyujtotta, huzgálta valami láthatatlan kéz, míg egyetlen sötét
fátyollá formálódott.
– Elnyelte a felhő a csillagainkat – próbálta a beszélgetést megkezdeni
Feri.
– Én úgy se tudnám már, melyiket választottam – szólt Mari.
– De most mindjárt megeszi a gyertyánkat is.
És csak emlegetni kellett, hirtelen elbujt a hold is, sötét lett. A
mellett csendes, mozdulatlan volt minden. Csak a Gyík morajlott egyre
hangosabban.
Mind a ketten a haragos folyócskát hallgatták, mely mindenütt a kocsijuk
mellett futott, mint egy kezes csikó. Különös hangulat vett erőt Marin.
Ki hitte volna még csak néhány órával ezelőtt, hogy ők ma éjjel együtt
fognak utazni Nosztyval, kettesben, egyedül, úgy hogy csak a csillagok
fogják látni, azok is csak kis ideig, mert a jó Istenke eloltogatja őket
és végül a lámpát is elfújja… Vigyáz-e hát vajjon a jó Isten a gardedam
nélküli leányokra s törődik-e azzal, mi illik, mi nem illik?
Feri próbálta megtörni a csendet; egyszer-másszor fölvetett valamely
tárgyat, melynek szálán melegebb beszélgetés fejlődhetnék, de Mari egy
kurta igennel vagy nemmel legott elvágta a fonalat; zuzmarás házfedelet
bajos gyufaszálakkal meggyújtani.
Inkább nem erőltette tovább (hiszen lesz még arra idő). Gondolatokba
merültek mind a ketten, Bubenyik fütyörészett a bakon, a lovak pedig
vígan koczogtak előre, midőn egyszer csak fölkiáltott Mari.
– Nézzen csak oda!
S önkénytelenül közelebb húzódott Nosztyhoz, mintha oltalmat keresne
nála. Elfelejtette leány voltát, a kényes helyzetet, a mit a véletlen
szült, csak azt tudta, hogy ő a gyenge és Feri az erős.
– Ott, ott!
Körülbelül másfél kilométer távolságban élénk tűz lobogott. Eleinte csak
szép látvány volt, a rézsut lengő szürke fátyol a füstoszlop, mely alul
egy rubint rózsával látszott letűzve lenni, de most már látható lett,
hogy emberek rezsegnek a tűz körül, mint a mesékben a zsiványok, mikor
az erdőben pecsenyét sütnek.
– Nem tudom, mi lehet – felelte Feri egyszerűen.
– Ugy félek, de olyan nagyon félek – rebegte a leány és a foga is
megvaczagott. – Talán zsiványok.
– Oh dehogy.
– Alkalmasint valami erdő felé tévedtünk.
– Nincs erre sehol erdő.
– Bizonyosan tudja, hogy jó úton vagyunk?
– Bizonyosan.
– Nézze csak, milyen marczona, ijesztő alakok! Oh Istenem, Istenem.
Megölnek minket.
– Ne féljen semmit, míg engem lát.
– Mondja csak, erős maga?
– Nincsen olyan legény, a kitől én megijedjek, de ha magát kell
védelmeznem, akkor tíznek se nézek oda.
Nem felelt, valami imádságot mormogott.
E pillanatban egy durva hang kiáltá:
– Megállj. Egy tapodtat se tovább!
– Jézus Mária! – sikoltott Mari s kis erszénykéjét kezdte keresni ruhája
zsebében.
– No mi az? – kérdé Noszty.
– A híd fel van szedve, nem lehet átmenni.
A kocsi megállt, minthogy nem is mehetett tovább, mert egy korlátfa volt
odaállítva. A tűz mellől két ember a kocsihoz jött fáklyákkal s immár
nem oldalt, de elől lett látható sötétzöld habjaival a folyó, mely itt
fordul be a Mezernyei völgybe. Dobogója fel volt szedve – csak a váza
állt ott, a keret, az oldalak és a czölöpök.
Feri leugrott a kocsiról, megvizsgálta a hidat s beszélt a fáklyásokkal,
aztán Marihoz intézte a szavait:
– Nagy bajban vagyunk, a hidat javítják, nem mehetünk át. Hát már most
mit csináljunk? A híd csak holnap délelőtt lehet járható.
– Nem tudom – tagolta Mari reszketve. A fáklyafény az arczára verődött.
Olyan fehér volt, mint a halotté.
Feri visszaült a kocsiba.
– Mezernyére! – mondá a kocsisnak eltökélten.
A fogat megfordult és áttért a réteket átszelő útra.
– Hova megyünk? – kérdezte a leány elhalón. – Mi lesz velem?
– Mezernyére megyünk.
– Én haza akarok menni – felelte egyszerre, erőteljesen, makranczosan
legyintve egyet a muffjával a levegőben.
– De ha nem lehet, mert nem tudunk röpülni. Hiszen láthatta!
– Én akkor kiugrom a kocsiból, megyek a világnak – fakadt ki akaratosan
s kászmálódni kezdett, az egyik lábát kihúzta a lábzsákból.
– Mari! – könyörgött Noszty érzelgősen megfogván a karját, – hallgasson
meg…
– Nem, nem – és kirántotta a karját.
– Csináljon aztán a mit akar, de kérem, hallgasson meg előbb.
– No, hát beszéljen.
– Mezernyére azért viszem, mert ön már bágyadt és Mezernye van
legközelebb.
– És mit csinál velem Mezernyén?
– Hiszen épen ezt akarom mondani. Mezernyén ön otthon lesz. Ott van
Pázmár doktor, ott van az édes apjának a szanatoriuma, abban van neki
rendes szobája, ágya, Pázmár doktor hamarjában befűtteti és ön nyugodtan
eltöltheti az éjszaka hátralevő részét, úgy se sok van már belőle, s
reggelre megcsinálják a hidat, szépen haza mehet. Szóval maga ott meghál
a saját apja fedele alatt, én pedig elviszem Pázmárt Máli nénihez, a
hogy rám bizta.
Ez a magyarázat némileg megnyugtatta Marit, visszaült csendesen a
helyére.
– Nos, meg van nyugtatva? – kérdé szelíden Feri.
– Bocsássa meg, ha valami különösen gondoltam, de lássa, szegény kis
agyvelőmet úgy megzavarják a dolgok, hogy azt kellett hinnem, a mit az
apám mondott…
– Én rólam?
Csak a fejével bolintott szomorúan.
– Mit mondott?
– Azt, hogy maga nem becsületes ember és soha se lehet az én férjem.
De ezzel aztán el is tört a mécses, sírni kezdett.
Feri megrázkódott és egy szót se szólt többet. Feje a mellére hanyatlott
s egy perczig arra gondolt, hátha ő ugrana le a kocsiról s elindulna úgy
a világnak, hogy soha a hírét se hallanák.
Egy bolyongó éji madár neki akart repülni a kocsilámpa világosságának,
de mert a lámpát odább vitte a rohanó négy ló, az irányt tévesztett
bagoly a Feri fejének szállt s horzsolva szétterjesztett szárnyaival a
kalapját, kísértetiesen vijjongta: Kuvik, kuvik.
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET.
(A botrány.)
Éjfél után két óra tájban zörgette fel a szt. Sebestyénnel átellenben
lakó Pázmár orvost Bubenyik, hogy jöjjön azonnal, Tóth kisasszony várja
künn és méltóságos Noszty Ferencz úr, hozza el a kulcsot is a Tóth úr
szobájától, mert a kisasszony itt fog hálni az apja szobájában (a
rekettyési hídon nem lehet átmenni), aztán hozza a bundáját, botosát is,
mert át kell mennie Voglányba, Homlódyné méltóságos asszony
megbetegedett.
Míg egymásután belebujt a ruháiba, addig lassankint az eseményeket és
azoknak az okait is összekapkodta a doktor, úgy hogy teljesen informálva
csoszogott el botosaiban a kocsihoz.
– Jöjjön, jöjjön kedves kisasszony. No semmi az. Itt jó helyen van. A
saját házában van. De ki látott valaha ilyen esetet! A tarka Zebedeusát
ennek a vármegyének. Hát nem tudják nappal megcsináltatni azt a hidat?
Hiszen mindjárt befűtök én. Nem a vármegyének, ámbár annak se ártana, de
a szobában. Ugy-e nagyon össze van törve? Hogy ne, hogy ne. Ez az Apafi
mindig részeges ember volt, de még most is bajokat csinál. Ugy? Hát az
élőképek főpróbája volt? A tarka Zebedeusát azoknak az élőképeknek. És
hát mi baja a Homlódynénak? Görcsök? Ugy kell neki, mert olyan, mint a
kéneső, mindig jár-kel és felfázik. Itt most a lépcsők következnek,
kisasszony. Csak tessék én rám támaszkodni. Hopp, itt vagyunk. A
szolgabiró úr már ismeri ezt a helyet. Ő is hált már itt néhányszor.
Kinyitotta az ajtót és gyertyát gyujtott. Egész barátságos szoba volt. A
fogason az öreg Tóthnak a kabátjai lógtak. Az iróasztalon könyvek,
Jósikától, Keménytől, Jókaitól, egy házisapka, a mit harmadéve
karácsonyra Mari kötött az apjának, ugyancsak egy törülköző-tartó a
mosdó-asztalnál, az is az ő himzése, hiszen itt ő valóban otthon van. A
balszögletben hófehér ágy kinálkozott fekhelyül, az ajtó mellett egy
vaskályha terpeszkedett, még a gyujtó is oda volt készítve.
– Hajoljon le Bubenyik, gyujtsa meg.
A száraz fa mindjárt tüzet fogott s csakhamar elkezdett pattogni,
szikrázni, majd perelni és dohogni. A lángok eleinte sziszegve nyalták a
fahasábokat, nyujtózkodva, mint valami kék giliszták, míg a folytonos
előnyomulásban végre erőt vettek rajtok s ropogva, diadalmas zúgással
tomboltak a kályhában. A doktor ezalatt meggyujtotta a szamovár alatt is
a szeszt, Marinak theát főzve; nyájas és vidám lett a szoba, Mari egy
kicsinyt magához jött és még mosolygott is. Mikor pedig Noszty
megsürgette a doktort, hogy jöjjön már, mert Máli tante türelmetlenül
várja Voglányban, Mari is tuszkolta, hogy csak menjen, menjen, ő egészen
jól érzi itt magát.
A doktor kivette a kulcsot kivülről és belülről tolta be a zárba,
figyelmeztette, hogy kétszer fordítsa meg.