szerint és máris többet látott, mint neje. Feltünt neki, hogy a megyei
közigazgatás egyszerre csodálatosan fürge lett. Ha egy híd valamelyik
dongája elromlik, másnap már ott terem a szolgabiró a helyszinén és
elrendeli a megcsináltatását, ha egy korlátfa kidől a meredek helyeknél,
megjelenik a szolgabiró, mint az örökké éber gondviselés, s pótolja
újjal, ha egy kátyú támad az úton, nosza legott Rekettyésen van s
behányatja, ha egy becsületes verekedés esik az Iczik korcsmájában
(pedig az mindig esik), másnap már megindul a vizsgálat, szóval a
szolgabiró ezer módját ejti, hogy valami dolga legyen a faluban és
felüti a maga székhelyét Tóthéknál.
Úgy, de ez csak annak a jele, hogy a szolgabiró érdeklődik Mari iránt.
Abban meg semmi sincs. Hiszen a többi gavallér is az ő kedvéért jár.
Hanem van egy másik gyanús jel, a mit Tóth észrevett, hogy a gavallérok
eddig mindig szaporodtak, most pedig kezdenek apránként elmaradozni.
Világos ebből, hogy valamit már észrevettek, a mi a chanceaikat
összetörte, hogy már van valami, a mi a szimat és megfigyelés erejével
megállapítható, mert a szerelem szemesebb, érzékenyebb a történendők
iránt a börzénél is. Minek törné tehát az eszét Tóth Mihály úr a
találgatásban, mikor úgyis elég hangosan beszélnek a jelek?
Azaz még a jelekre sincs szükség. Suttogja, pletykázza azt már az egész
környék. Mikor a tavaszon valami értekezletre hívta meg a főispán Tóth
urat, már akkor nem egy kedélyes czélzást hallott erre nézve
ismerőseitől. Az értekezlet után az a kitüntetés érte, hogy a főispán
magánál marasztotta ebédre.
– Csak épen a legszűkebb családi körben. Semmi parádé. Egy kis levesünk
lesz és egy kis húsunk.
Tóth úr szabódni próbált, hogy még egy kis megbeszélni valója volna a
takarékpénztári igazgatóval, a ki ezalatt már elhagyta a tanácskozási
termet és lefelé sietett a lépcsőkön.
– Szaladjon utána, Malinka, – találta fel magát hirtelen a főispán, – és
hívja meg nevemben őt is. Mert ilyen kifogást el nem fogadhatok.
Tóth úr most már nem tehetett semmi ellenvetést, megadta magát sorsának,
pedig inkább szeretett volna az utolsó butikban vereshagymát enni, mint
a bárói családnál mamaligát,[1] mert a két kézzel való evés mindig
kiizzasztotta, – holtig nem tudott beleszokni.
Tényleg intim ebéd volt, a háziakon kívül csak Homlódyné volt ott és a
takarékpénztári igazgató, Uhl Timoteus, a kit a kapunál csípett el
Malinka. Igen jó kis ebéd volt, de Tóth úr soha se tudta volna
elmondani, mi minden volt, pedig Krisztina asszony hetekig fogja
élesíteni, sarkantyúzni és korbácsolni az emlékezőtehetségét.
«Gondolkozzál csak, hiszen élő ember vagy, lehetetlen az, hogy eszedbe
ne jusson.» Pedig mégsem fog eszébe jutni, hanem azt el nem felejti,
hogy az asszonyok igen nyájasak és figyelmesek voltak iránta; a
méltóságos asszony (de micsoda takaros, czukros teremtés) kilátásba
helyezte, hogy legközelebb megtekinti a mezernyei Szent Sebestyént, s ez
alkalommal jó szívvel venné, ha megismerhetné a családját is.
A feketekávénál a főispán egy sajátkezűleg megtömött csibukot nyomott a
markába, mire Bubenyik, mintha valami varázsszóra történnék, berohant
tüzes üszöggel egy lapáton. A méltóságos báróné személyesen beejtett a
fehér kezecskéjével a findzsájába két czukorkoczkát, a tatár herczegnő,
Homlódyné pedig egyszerre bizalmasan közelebb húzta hozzá a székét.
– Mondja csak, Tóth bácsi, mivel boszorkányozta meg azt az én öcsémet,
Noszty Ferit, hogy az most felém se néz, hanem sülve-főve ott van
Rekettyésen?
– Jó ember a jó emberekhez húz, – felelte Tóth Mihály egyszerűen.
– Nincs annak valami egyéb oka? – mosolygott a főispánné.
– Isten tudja, – mondta a kérdett kitérőleg.
– Hehehe! – nevetett a főispán. – Mintha ti nem tudnátok. Oh, szegény
kis tudatlankák! Hát ki babonázta volna meg, mint az a szép kis
boszorkány, a ki ott lakik. Nem igaz?
Tóth Mihály elpirult a távollevő kis boszorkány helyett is.
– Bizony nem lehetetlen, méltóságos uram, mert mikor annak az ideje van,
kijön a fű a földből, még ha bunkóval vernék is vissza.
– No persze. De ön csak nem programmszerűen emlegeti most a bunkót?
– Nem, nem. Ha az Isten is úgy akarja, nekem semmi kifogásom ellene.
– Feri egy kicsit szeles fiú, – jegyezte meg a báróné, – de jó szíve
van, és én meg vagyok győződve, hogy a kit elvesz, boldoggá fogja tenni.
Több szó nem esett erről e nevezetes ebéden, de ennyi is elég volt
untig, hogy a közönség közé kiszivárogva, Uhl Timót révén, minden
szemről leessék a hályog s tisztán láthassa Noszty Feriben a felkelő
napot. A pénz előre vetődő árnyéka glóriát font a feje körül. Hisz ez
egy kapitális fiú! Mennyi természetes esze van! Milyen okosan fejezi ki
magát. De iszen ember lesz ebből Különb, mint az apja. Őt kell az
országgyűlésre küldeni, nem az öreget. Lesz még abból miniszter is és
legyen, mert azelőtt mindig voltak a kabinetben földieink, addig volt jó
dolgunk, de befellegzett már azóta a szegény hazának (vagyis nem kap a
nemes város semmit), stb.
Egyszerre az ifjúság vezére lett, dédelgetett kedvencze mindenkinek, a
szemek lehunyódtak a hibái fölött és csak az a hír világított, mint
valami szemvakító karbunkulus, hogy el fogja venni Tóth Marit. Uhl
Timotheus pertu-poharat iszik vele az «Arany golyó»-nál, mondván:
«Legyünk örökös barátok és ha egy hű szívre van szükséged, vagy egy kis
polgári kölcsönre, méltóztass velem rendelkezni.»
Mindenünnen a napfény dédelgeti. Maga Kopereczky is megbiztatja, tréfás
szemhunyorgatással:
– Az öreg Tóth, úgy látom, nem nézi rossz szemmel a tervünket. Hanem
tudod-e, mi az a finish-lovaglás?
– Épen abban vagyok most.
– Helyes. Most kell megfeszíteni minden erődet, az utolsó pillanatban, a
czél előtt, és talán nem rossz volna, miután már az öreg nem akadály, ha
a leányra helyeznéd a fősúlyt. Úgy gondolom, egy kis fény kifejtése nem
ártana. Tudod, egy kis maszlag. Mit szólnál valami gyönyörű hátas lóhoz?
Takarosan veszed ki magad a ló hátán. Imponálnál neki. Vagy talán egy
szép négyes? A mi a költséget illeti, hát iszen már benne vagyunk. Ne
félj addig, míg engem látsz. No, mit gondolsz?
Noszty Feri természetesen azt gondolta, hogy az bizony nem lenne rossz,
és igénybe vette a sógora tárczáját, sőt az Uhl Timotheus igéretét se
hagyta rozsdásodni, t. i. a pénzre vonatkozó részét, mert a mi a hű
szivet illeti, erre ez idő szerint nem volt szüksége.
Mindenütt csak előzékenységet és szeretetreméltóságot tapasztalt, még
Tóth Mihály részéről is, ki a főispáni ebéd óta, a hol a házassági terv
először merült fel, mint egy küszöbön álló lehetőség, mélyebben kezdett
foglalkozni a fiatalemberrel. Több apró jel árulta el, hogy
rokonszenvezik vele s közeledik hozzá.
HUSZONEGYEDIK FEJEZET.
(Az ember néha egy szalmaszálban botlik meg.)
Egy estefelé úgy jött Rekettyésre, hogy Tóthné és Mari nem voltak
otthon, a szegény mezernyei doktorné temetésére mentek el, időközben
azonban rettenetes égiháború keletkezett, mintha minden lázadoznék a
természetben, a barmok bőgtek az istállóban, tyúkok, madarak elbújtak, s
az utolsó fűszál is félénken reszketett; a vihar nekiszilajodva, ádáz
erővel tördelte a fákat, dobálta le a háztetőket, a sötéten kavargó
vészterhes felleget Isten haragos pillantásai hasogatták.
Tóth urat nagy aggódásban találta.
– Nem tudom, hogyan jönnek haza az enyéim. Jobb volna, ha ott hálnának
meg.
Noszty nem volt azon a véleményen.
– Az ilyen vihar hamar átszáguld, egy óra alatt vége van, még haza
jöhetnek.
– Az még rosszabb, – vélte Tóth, – mert ha felhőszakadás lesz, a Gyík
elönti az utat. Jobb, ha ott maradnak éjszakára.
– De az a vendéglő gyalázatos, – fakadt ki Noszty, a ki különben is
kedvetlen volt, hogy Marit nem találta itthon, – tele van poloskával. A
borzalom fog el, ha hivatalos ügyben ott kell éjszakára maradnom, pedig
sokszor kénytelen vagyok vele.
– Persze, – jegyezte meg Tóth. – Ha az ember mindent előre látna. Nekem
ott a Szent Sebestyénben rendes, tiszta szobám van, kényelmesen
meghálhatnának benne most, föltéve, hogy a vihar tartós lesz, ha a
kulcsot odaadtam volna, vagy ha eszükbe jutna kinyittatni az ajtót.
Hanem ha már ő rajtuk nem segítettem, az öcsémuramat szívesen mentem meg
a Nagy korsó bogaraitól. Tessék, használja a szobát, ha Mezernyén tartja
a hivatalos dolga, odaadom a kulcsot.
– Köszönöm alásan, de ha a kulcsot nekem adja, akkor a bátyám nem
használhatja a szobáját, mikor szüksége van rá.
– Dehogy nem. Két ajtaja van, az egyik az emeleten, a másik egy
csapóajtó, mely egyenesen levezet a kórházi terembe. Bátran
használhatjuk azt mind a ketten. Én különben mindössze kétszer vagy
háromszor hálok ott egész évben, csak vigye el az egyik kulcsot.
S ezzel kihúzott az asztalfiókból egy kulcsot és átnyújtotta Nosztynak.
– Ha a király aranykulcsot adott, – mondá nevetve, – elégedjen meg, ha a
kifli-király csak egy vaskulcsot ajánl föl.
Erre most már kénytelen volt zsebretenni a kulcsot.
– Nagyobb kitüntetésnek veszem az utóbbit, – szólt magát meghajtva, –
mert a bátyámuram irántam való jóakaratát jelenti, míg az előbbi
egyszerű szamárság, s csak a katonaságnál veszi hasznát az ember. De
mióta katona nem vagyok, csak annyit ér, mint a mennyit a kakasnak a
sarkantyú.
– Igaz biz az, el is feledtem, hogy azelőtt katona volt.
– Úgy van! Belekóstoltam a gyöngyéletbe is.
– És miért vált meg tőle?
– Egészségi okokból.
– Furcsa, nem úgy néz ki öcsém uram, mintha gyönge, beteges szervezetű
volna.
– Vért köptem, – akarta mondani Noszty, de csakhamar megrestelte, hogy
ilyet mondjon, hiszen hektikusnak nem adhatja ki magát; elpirult,
zavarba jött.
Szerencsére e pillanatban kocsizörgés hallatszott az udvaron. Tóth
felugrott és az ablakhoz futott.
– Megérkeztek az asszonyok, – mondá. – A vihar kitörését mégis
szerencsésen megelőzték.
De azért nem kerülte el figyelmét a Noszty zavara, s Ferit is
boszantotta, hogy olyan esetlenül viselte magát ennél a kényes pontnál.
«Az ördögbe is, egy szalmaszálban botoljak meg, mikor már kerítéseket
ugrottam át», gondolta magában, mialatt a hölgyek átöltözködtek és
magukhoz térve az ijedtségtől, szintén megjelentek a szalonban.
Elcsevegvén a temetés részleteit, kik voltak ott, hogy voltak öltözve,
mit beszélt a pap stb., Tóth úr úgy irányozta a beszélgetés rúdját, hogy
még egyszer visszatérhetett a katonaéletre.
– Bizony kedves dolog az. Ha még egyszer születnék a világra, és ha a
teremtő megkérdezné, mi akarok lenni, azt felelném, hogy húsz éves
koromtól harminczig huszárhadnagy, azután pedig egész végig püspök, hogy
leimádkozhassam a bűneimet.
– Ugyan apa! – mosolygott Mari.
– Egyébiránt attól függ, hogy hol van az ember, Majlandban-e, a sok szép
olasz leány között, vagy valami istenverte határszéli faluban. Öcsémuram
hol szolgált?
– Pesten és Trencsénben, – felelte Feri közömbösen.
– Trencsénben? – kérdé az öreg úr, kellemesen meglepetve. – Nem ismerte
Velkovicsékat?
Feri megint elpirult.
– Trencsén kis város, mind ismerik egymást az emberek.
– Tehát a mi Rózánkat is ismeri? – emelte fel fejét élénken Mari.
– Természetesen. Sokat tánczoltam vele annak idején.
Feri kedvetlenül harapdálta bajszát. Ez a szerencsétlen Róza már
másodszor jön elő, hogy a mulatságát tönkre tegye.
– Szép leány úgy-e? – kérdé Tóthné.
– Csinos, kellemetes teremtés.
– Megfordult a házuknál is?
– Elég sokszor, – felelte immel-ámmal Noszty.
Az öregek jelentőségteljesen néztek össze, mintha mondanák: Hm, nem ez a
hadnagy-e az, a kit Velkovicsék emlegettek?
– Unokahugom, – mondá Mari.
– A nővérem leánya, – magyarázta Tóthné, – és azt hallom, neki is egy
huszárhadnagy csapta a levet. Zsófia azt mondja, hogy tetszett neki a
ficzkó. Oh, ezek a leányok, ezek a mai leányok. Húzza őket az uniformis,
mint a mágnes a vasat. Azok az ostoba katonakabát-gombok és csillagok!
Ámbár iszen nekem is voltak leánykoromban katona udvarlóim. De ez más,
mert Pozsony tele van katonákkal és fülemilékkel. Mária Terézia ott hált
egy éjszakára és arra az alkalomra néhány ezer fülemilét fogatott a
városi magisztrátus és eleresztette őket a ligetben, hogy éjjel szépen
énekeljenek a királynénak. Hogy énekeltek-e neki, nem tudom, de azóta
igen sok fülemile van, az bizonyos. A királyné aztán a fülemilékért
viszonzásul egy-két ezred katonát helyezett oda, úgy hogy most
úgyszólván egyéb sincs Pozsonyban, mint fülemile és katonatiszt. Hát ott
nem lehet egészen elhúzódni a katonatisztektől, mert akkor csak a
fülemilék maradnának, azokhoz pedig nem lehet férjhez menni.
Tóth úr bosszús volt Zsuzsánna asszonyra, hogy a sok szóbeszéddel
mintegy elkaparta a lélektani megfigyelésekre alkalmas tárgyat,
csendesen dünnyögte a bajusza alatt: No, bizonyosan volt ott liba is
feles számmal.
S aztán egyszerre megint ráugrott az előbbi themára, mint a kutya a
csontra.
– Nini, hiszen ha ön Trencsénben volt, akkor bizonyosan ismeri Stromm
ezredest.
Noszty összerezzent erre a nem várt kérdésre és arcza sápadt lett, mint
a fal.
– Oh, bizonyára, felelte rekedt hangon, – hiszen a parancsnokom volt.
Mari ráemelte az ibolyaszin szép szemeit, melyek a varrására voltak
eddig szegezve s ijedten kérdé:
– Nincs magának valami baja?
– Tanulókori pajtásom volt, – mondá Tóth.
– A fejem fáj, – felelte a szolgabiró.
– Jó volna talán egy kis tormát szagolni, – vélte Tóthné. – Eredj
leányom, reszeltess hamar künn a konyhában. Ez bizonyosan használni fog.
Mert az mindenre jó a világon. Bizony, Pázmár doktor is vehetett volna
ma a szájába koronként egy csipetnyit, hogy legalább az sajtoljon ki
egy-két könycseppet a szemeiből a tisztesség és illedelem okáért.
Szégyen, gyalázat egy férjtől, hogy annyi fájdalmat se tud mutatni a
felesége temetésén, a mennyit egy agyonütött szunyog érdemel. És micsoda
dísztelen volt minden, fenyőfa koporsó, olcsó szemfedő.
Tóth Mihály egy pár szót ejtett a doktor védelmére, hogy iszen egy
doktor egészen máskép nézi a halált, mint egy gyönge nő. A mi pedig a
fukarságot illeti, az is a doktori állással jár. Majd minden doktor
fösvény lesz idővel. De ebben nem pusztán a pénz szeretete mutatkozik,
hanem egyszersmind a munkája látható eredményében való gyönyörködés. A
többi foglalkozásnál külön jelentkezik ez a két hajlam. A gazda
munkájából előbb vetés lesz, gyönyörködik benne, ha szép, ha megérik,
következik az aratás, nagy öröm, ha sok kéve lesz, aztán a cséplés új
öröm, ha jól fizet, és csak mikor már a gazda a munkáján kimulatja magát
únos-untig, akkor lesz belőle pénz, – s ez már csak afféle ráadás, nem
sokba veszi s könnyen kiadja. Ezért a leggavalérabb osztály a földdel
foglalkozó, mert legmesszebb esik munkájától a pénz. A pénz szeretete
hiszen mindenkiben megvan, de ennél erősebb érzés a munka eredményének a
szeretete. Például az írónál, kinek a könyve majdnem olyan kedves,
mintha a gyermeke volna. Hanem az orvos munkája, ép úgy, mint a
kereskedőé, úgyszólván abban a szempillanatban pénzzé változik. Mikor
fölébred reggel, künn az előszobájában türelmetlenül csoszognak,
krákognak a várakozó betegek. A szobaleány bejön és jelenti, hogy hatan
várják. «Hat ötforintos», – gondolja a doktor. Az ötforintosok aztán
beeresztetnek érkezési sorrendben, a doktor végez velök, megkopogtatja a
mellüket, kinyújtatja velük a nyelvüket, megtapintja az ütőeret, s mikor
végre kiürül az előszoba s fáradtan kimerülve dől karszékébe, munkájából
nincs egyéb látható eredmény, csak az ötforintosok. Szóval az orvosnál a
pénzszeretet érzésébe beleszakad a munka eredményének szeretete is,
vagyis az orvosnak a szíve két vezetéken húz a pénzhez.
Ezek a fejtegetések, melyekben a természetes eszét szerette csillogtatni
a self made man, szerencsésen eltemették az előbbi kényes beszélgetést,
Noszty egy kis levegőhöz jutott, fejfájása megszünt a tormaszagolástól
és az elfogulatlanságát is visszanyerte, noha a mai beszélgetés mégse
múlt el egészen nyom nélkül.
Tóth úr fejében megfogamzott az az elhatározás, hogy a trencséni
ismerősöknél esetleg tudakozódni fog, ámbár nem gondolt semmi olyanra, a
mit magától is ki nem találhat, – hogy t. i. Noszty könnyelmű fráter
lehetett, sok leányt megcsalt és sok hitelezőt szerzett Trencsénben, –
de az vesse rá az első követ, a ki valaha hadnagy volt és nem képzelte
magát kisistennek!
Noszty pedig arra jött ma rá, hogy ezt a veszedelmes pontot nem vette
eddig tekintetbe, pedig a Velkovics Rozália megjelenése a somlyói
szőlőhegyen, mindjárt baljóslatú volt. Most még jobban nyugtalanította
Stromm ezredes. Egy kisértet, mely nem éjfélkor jelenik meg, hanem mikor
legjobban süt a nap. Mit akar ez a sötét árnyék? Figyelmeztetni akarja-e
csak, hogy «vigyázz és siess», vagy pedig a bűnhődést hozza a köpenyege
alatt. Tehát tanulótársa volt Tóthnak! Milyen csodálatosan szövi az
emberek életútjait a gondviselés!
Feri azt találta, hogy nem jó lesz a dolgot sokáig halogatni. Ez pedig
meglehetősen megegyezett a Kopereczky és az öreg Noszty véleményével is,
kik aggódva nézték a Feri életmódját, mióta az uborkafára kapott s
könnyen meg tudta tölteni a tárczáját, ha kiürült. Gyakran utazott le a
fővárosba és néha napokig ott kártyázott. Még egyszer majd kiírják az
ujságba, vagy más úton is fülébe juthat az öreg Tóthnak. Ha Pesten volt,
akkor az volt a veszedelem, ha pedig nem volt Pesten, az még nagyobb
veszedelemnek látszott. Nyári szinkör volt Bontóvárott s egy
vándortársulat működött benne, valami vöröshajú primadonnával, a kit
hogy Feri egyszer-kétszer megpezsgőztetett, máris híre járt a városban.
Félni lehetett, hogy valami bolondot csinál. Mert Feri azokhoz a
szerencsétlenekhez tartozott, a kik okosak, mint a kígyók, ha nem jól
megy a dolguk, de a kik megrészegednek a jólléttől, mint a darazsak a
pergetett méztől.
A kis vöröshajú szinésznő meglehetősen fölzavarta a család kedélyét,
Ferit maga elé idézte a főispán s jól megmosta a fejét apja, nővére és
Homlódyné jelenlétében.
– Hát micsoda ember vagy te? Nem szégyenled magad ilyet tenni? Most,
mikor már annyit költöttünk rád. Mikor már majdnem a czélnál vagy. Még
egy lépés és nagy úr lehetsz örökre. S mikor épen ezt a lépést kellene
megtenned, te akkor hasravágod magad, meghemperegsz a pocsolyában, mint
egy sertés. Hát becsület ez, sógor?
Feri mennyre-földre esküdözött, hogy nem teszi többé.
– Ha teszed, csak egyszer teszed, mert rögtön felfüggesztetlek, azt a
dámát pedig eltolonczoltatom a városból, Isten engem úgy segéljen.
Különben azt látom, hogy a te kezedben olyan a pénz, mint a kis gyerek
kezében a kés. Azért többet ne várj egy garast se.
– Pedig épen kérni akartalak, – mondá Feri szelid, félénk hangon, mint
egy megszeppent diák. – Nagy bajban vagyok.
– No, mi az megint? – vonta össze redőkbe szemöldjeit az öreg Noszty.
– Vesztettem kártyán, becsületszóra.
– Mennyit? – kérdé a főispán.
– Háromezer forintot.
– Lődd magad főbe, – szólt Kopereczky ridegen. – Ez a legokosabb, a mit
tehetsz.
– Oh, Izrael, hogy tudsz olyan kegyetlen lenni! – kiáltott fel
fájdalmasan Kopereczkyné. Keskeny ajka remegni kezdett s könnyek
szivárogtak szemeiből.
Kopereczky nyomban ellágyúlt erre és így szólt:
– Egy föltétel alatt megkapod a háromezer forintot.
– Elfogadom, ab in visis.
– Ebből az ab in visisből ismerek rád. Jóravaló ember semmit se fogad el
látatlanban. De most ne vitatkozzunk ezen. Az én föltételem az, hogy még
e héten dülőre viszed Tóth Marival a dolgot.
– Magamnak is az volna óhajtásom, de félek, hogy még zöld gyümölcs az
egész, – felelte Feri.
– Még most sem vagy biztos a leányban?
– Nehéz dió egy leánynak a lelkülete. Hátha mindent elrontok, ha korán
nyulok hozzá?
– No, én pedig nem adok semmi haladékot, – jelentette ki Kopereczky
kereken, – mert akkor meg a vereshajúval rontasz el mindent.
– Becsületemre mondom, csak azért legyeskedtem körülötte, mert Marihoz
hasonlít.
– Mily megható szerelem és állhatatosság, – kiáltott fel gunyoros
kaczagással a főispán.
Az öreg Noszty a mellett érvelt, hogy a fennforgó esetben alig volna
értelme a halasztásnak. Ő úgy tudja, Feri most előnyben van az összes
ott settenkedő akarnokok között, hát mire vár? Olyan időpontra, a mikor
nem lesz előnyben?
Vilma ellentmondott apjának.
– Vannak dolgok, apa, a melyekhez te nem értesz. A szerelem hirtelen
támad, mert az csoda, mennyei misterium, de a hajlam lassan érik, akár a
dinnye, melyet nem szabad idő előtt meglékelni, mert különben vége van.
– Furcsa hasonlataid vannak, – dörmögte Kopereczky s valami közvetítő
formulán törte a fejét. – Talán nem ártana, ha valamely szakértő szemek
szétnéznének… Egy kis izé, hogy is hivják csak katonanyelven, egy kis
kémszemle… ha például te vállalkoznál Máli, te, a család esze.
Homlódyné elgondolkozott egy perczig.
– Magam is gondoltam már erre, de…
– Tudom, hogy nehezére esik a kevélységednek, de…
– Látod, Izrael, ez megint egy jó gondolat tőled, – mondá Vilma. – Mert
ha Máli néni egy félórát tölt Tóthéknál, beléjük lát, olyan világosak
lesznek a Máli néni szemén keresztül, mint a gyertya irányában tartott
tojások.
– Mondom, Vilma, hogy borzasztó vagy a hasonlataiddal.
– Csak valami szerencsés ürügyön gondolkozom, – mentegetőzött Homlódyné,
kis homlokát összeránczolva, – nem szeretném, hogy háztűznézőnek
látszassam, valami formát keresek a látogatásnak s holnap áthajtok
Rekettyésre, holnapután pedig mindent meg fogtok tudni.
A tatár herczegnő másnap csakugyan meglátogatta Tóthékat, a mit kivált a
hiú Tóthné roppant nagyra vett, azt se tudta a nagy örömtől, melyik
lábára álljon; Homlódyné egész lényéből csodálatos chic és előkelőség
áradt ki, méltóságteljes volt és mégis szeretetreméltó, nyájas és mégsem
leereszkedő, természetes és mégis ravasz, kiszámító. Teljes két órát
csevegett részint Tóthtal, gazdasági dolgokról, részint az asszonyokkal,
holmi semmiségekről, beleszőve Noszty Ferit is, a mennyire a szükség
hozta, meguzsonnált, s mikor elbúcsúzott, összecsókolózott a hölgyekkel,
megigértette velök, hogy legkezelebb ők is eljönnek Voglányba.
Még ez is! Tóthné ujjongott elragadtatásában. Voglányba mennek vizitát
visszaadni, a Balikán ősfészekbe. Nagy dübörgéssel leereszkedik előttük
a felvonóhíd. Kár, hogy már nem tartanak kürtöst a nagy urak, mint
hajdanta, hogy kürtszó jelentené a vendégek érkezését. De még e nélkül
is szép! Teremtő Isten, ki gondolt volna arra valaha, mikor még mi
összekeltünk, Mihály, hogy egy ilyen helyre megyünk vizitet visszaadni.
Oh, Mihály, nem dolgoztál hiába e világon, nagy pozicziót szereztél a
családnak, hanem most már gondoskodj, hogy illő módon jelenhessünk meg,
négy lovon, a mint Homlódynékhoz szokás. Mit rázod a fejedet? Hogy nem
engeded, mert nem szereted a hivalkodást és kapaszkodást? Hát mit bánom
én, ne szeresd, de szeress legalább bennünket s ne engedd, hogy úgy
állítsunk be Voglányba leányoddal, mint valami arme Reisenderek.
A tatár herczegnő összejött útközben, épen a Gyík hídjánál, a Noszty
fogatával. Baldachinos kis kocsiját, melyben ő hajtott, messziről
felismerte Feri és az ostora nyelével tisztelgett. Meglassítván lovait,
odakiálta Homlódynénak:
– Mi ujság?
– Megnyertem az egy mázsa bonbont, – kiáltá ez vissza.
– Komolyan?
– Mind a három kapu ki van nyitva. «Good by!»
Kocsis és Pimpósi, a hajdú, mind nem értett ebből egy szót se, de annál
többet Feri. Mintha kicserélték volna a világot. Zöldebbek lettek a
füvek, szerelemről zúgtak az erdők s ugyanerről fecsegett a kacskaringós
Gyík. Vígan hajtott most már Rekettyés felé, ismerősen integetett a
pléhfedeles torony, mintha hívná. A mint a faluba befordult, szembe
látta jönni Tóth Mihályt Pázmár doktorral. A doktor egy kifeszített
ernyőt tartott maga elé a nap ellen, Tóth pedig puskát vitt a vállán.
Noszty odadobta a gyeplőt a kocsisnak, leugrott.
– Úgy látom, veszett kutya van a faluban.
– Nem biz az, – felelte Tóth Mihály nevetve, – hanem egy kis kabátbélés
kell az anyjuknak télire, hát arra pályázom most. A doktor egy
róka-családot fedezett fel itt a Horka-erdőben.
– És ön, doktor, napernyőt visz puska helyett?
– Én csak egyféleképen ölök, – elménczkedett a doktor. – Tartson velünk
a szolgabiró úr!
– Bánja a szösz, – határozta el magát hirtelen, – hanem akkor puska
kellene.
– Majd hoz utánunk a hajdú egyet, – vélte Tóth Mihály. – Csak menjen,
Pimpósi, kérjen a kisasszonytól, mert a feleségem nem mer hozzá nyúlni.
Ott leszünk a kis erdőben, – mutatta a hajdúnak az egy pár holdnyi
bükköst.
Szép júniusi délután volt, úgy hat óra felé, a nap még erősen tűzött s
Pázmár a napernyő alatt is nagyban törülgette izzadó homlokát.