(Nevetett, mint a ki valami jó tréfára emlékszik vissza.) Tényleg
összeállítottam ezeket az adatokat.
Kihozta szobájából s átadta neki.
– A statisztika azért jó tudomány, – jegyezte meg – mert mindent be
lehet vele bizonyítani.
Tóth Mihály azzal kezet fogott vele s hazament Rekettyésre. Nem is jött
el, csak harmadnapra, a mikor visszaadta a jegyzeteket Pázmár úrnak.
– Önnek igaza volt, – mondá egyszerüen – A mai naptól kezdve bezártam a
gyáraimat.
– Csak talán nem? – hüledezett a doktor.
– De igen. Ön meggyőzött engem, hogy az efajta humanizmus öncsalás,
istencsalás és népcsalás. Egy szájból hideget és meleget fújni s
bezsebelni az emberek tiszteletét, nemtelen dolog. Vagy a gyárakat kell
becsukni, vagy a szanatóriumot. Számot vetettem magammal, elég gazdag
vagyok hozzá, én a gyárakat szüntetem meg.
– És az én gyári praxisom és fizetésem?
– Az is megszünt a mai nappal. Vagyis a fizetés jár még egy évig
hálából, azért, hogy fölvilágosított.
Pázmár dr. ránézett, nem tréfál-e, s mennyre-földre esküdözött, hogy ő
csak tréfált tegnapelőtt, de bizony Tóth Mihály egészen komolyan vette a
dolgot, s attól a naptól kezdve a rekettyési uradalomban megszüntek
füstölögni azok a szép magas, karcsú kémények, a Holics József uram
kedvenczei.
Ilyen ember volt Tóth Mihály. Hirtelen elhatározású, s a mit egyszer
eltökélt, a mellett kitartó, sőt hajthatatlan.
A gyári üzem megszünése sok szóbeszédre adott alkalmat annak idején, de
kevés következménynyel járt, ha csak azt nem vesszük, hogy a «Nagy
korsó» két szenvedélyes vitatkozója végre abbahagyta az évekig tartó
szóharczot, a doktor óvatos volt a betegek hiábavaló gyógyításáról
elmélkedni, a kéményseprőmesternek pedig fájt a szive a kürtőkért,
melyeket ő söpörtetett azelőtt, s a be nem hegedt sebet nem akarta többé
érinteni, azonfelül egy pontban mind a ketten megegyeztek, hogy Tóth
Mihálynak az egyik kereke hiányzik. A távol álló körök természetesen nem
hitték el Pázmár előadását, hanem arra vezették vissza a gyárak
megszüntetését, hogy nem jövedelmeztek eleget (van ám Tóth Mihálynak
magához való esze), de akadtak olyanok is, a kik azt sugdosták: Tóth
Mihály uramnak elfogyott immár az aprópénze.
Ezt az utóbbi hiresztelést azonban nemsokára tudtán és akaratán kívül is
alaposan megczáfolta, midőn a mult év végén a bontóvári takarékpénztár
válságos helyzetbe jutott, s még Pesten járt küldöttei sem birtak a
pénzpiacz rendkívül nyomott helyzete miatt gyors segítséget hozni; jó
szerencse, a vonaton összetalálkoztak Tóth Mihálylyal, s elpanaszolván
neki a bajukat, megjegyzi az amerikánus szerényen: «Ejnye, ejnye, hm. A
mi pénzem van most a ház körül, beviszem holnap az uraknak.» Be is
állított másnap és leolvasott nekik a pulpitusukra egy negyed millió
forintot.
Most már egészen a terményekre vetette magát, de ebben is mesés
sikereket ért el, mert nem a chablonos gazdálkodást folytatta, nem azt
nézte, hogy ő mit szeret, hanem hogy mit szeret a föld; egy ötszáz
holdas táblát beültetett hagymával, több mint százezer forint tiszta
jövedelmet hozott neki, egy másik nagy táblában rengeteg mákja termett,
egy harmadikban lencséje. A pompás talaj, mely már megúnta az örökös
búzát, szinte nekiszalajodott mámoros jókedvében, hogy valami újat
mutathat.
A szomszéd birtokosok nem győzték bámulni szerencséjét, s dicsérni
csodálatos szakértelmét, de ő mindig kitért a dicséretek elől.
– Nem tudok én semmit. És épen abban van az erőm, hogy ezt tudom
magamról s olyanokra bízom a dolgaimat, a kik tudnak hozzá. A
mineapolisi egyetemen van egy komám, a ki a Mari leányomat tartotta
keresztvízre, nagy vegyész, annak zacskókban beküldöm különböző dülőkből
a talajt, ő vegyelemzi és megírja, melyik milyen növénybe szerelmes. Én
aztán csak az áldást adom rá. Ez az egyik titkom. A másik az, hogy jól
fizetem az embereimet, a béresek, juhászok bére fokozatosan emelkedik s
nyugdíj van kikötve öreg napjaikra, ezzel érem el, hogy jól viselik
magukat és együtt éreznek velem. A gazdatisztjeimmel per tu vagyok s ha
valamit mondani akarok nekik, én keresem fel őket, a miért aztán jól
érzik magukat nálam és a fizetésen felül bizonyos hányadban osztoznak
velem a jövedelemből, egy szóval, szépen megélnek a birtokon
valamennyien, sőt azonfelül nekem és vendégeimnek is jut.
Még pedig elég vendég fordult meg a háznál, kivált mióta Mari eladó
sorba került. Kedves, barátságos háztartást vittek, melynek azonban
voltak holmi különösségei, melyeket balul itéltek meg némelyek, s
csufolták érte háta mögött a kifli királyt. Már mindjárt furcsa, hogy a
kastélyban, mely egykor a Várkonyi báróké volt, a gazdatisztek laktak, a
tulajdonos az ambitusos tiszttartó-házat foglalta el. «Még ez is
túlságos bő és fényes nekem – mentegetőzött Tóth úr. – Mit keresnék én
abban a zordon kastélyban, azokban a nagy termekben? Megfagynék én ott.»
Bent a szobákban is különcz összevisszaságban fonódott egybe a
legridegebb igénytelenség a legnagyobb pompával. Az előszobában néhány
keményfa szekrény van, egy ruhafogas, rajta a Mari kékrókás bundája lóg
(Worthtól való elsőrangú darab) az öreg úr birkabőrrel bélelt fakó
kabátjai közt. A falon egy velenczei tükör látható, mellette az aratók
szalmakoszorúja, a tükör alatt egérfogó masina és egy kosár, a melyben
az anya-macska ül világtalan kölykein. Kedves parányi fejüket
ki-kidugják, azután megint összebújnak az anyjuk meleg teste alá. Ámbár
iszen ebből a szempontból elég tisztességesen ellátva jöttek a világra,
prémes bundában mindenik.
A nagy nappali szoba is a fent írt képet mutatja. Minden előkelő és
értékes, a mi Mari kisasszonyra vonatkozik vagy az ő tulajdonát képezi,
a többi pedig polgárias. Egy korhadt suplód szekrény, néhány olcsó
csikos kanavászszal behúzott szék és ugyanolyan kelméjű hepehupásra
besülyedt kihuzós diván, egy hibátlan tigrisbőr a padlón s halvány
zsenilia szőnyeg rózsákkal, a kánai menyegző egy rossz színnyomata a
falon, husvéti barkával a ráma mögött, átellenben Mari kisasszony pompás
arczképe kis leányka korából Lenbachtól, egy kétezer forintos mahagoni
zongora, egy puhafa pohárszék festetlen (a faragó béres készítménye),
egy XIV. Lajos korabeli bronz díszítésű rózsafa asztal, melynek felső
lapján művészien van berakva a fontainebleaui kastély. A szoba másik
sarkában is van egy asztal, de ez már nem műremek, egyszerű X lábú
alkotás, melyen a Mari kedvencz virágai telelnek drága
majolika-cserepekben. S így megy ez végig. A Tóthné szobájában, akár
válik díszére, akár nem a zöld ripsz garniturának, egy szuszék áll az
ajtónál, tele ocsuval, hogy a mikor a nemzetes asszony kifelé megy,
belemarkolhasson, mivelhogy künn csipogva gyűl köréje, ha meglátja, a
sok lesipuskás, potyakedvelő baromfi s azt nagyon szereti a nemzetes
asszony.
Érdekes volna a Mari kisasszony szobájába is benézni, milyen kedves,
tiszta, csillogó, csupa hab, csupa csipke, mint egy királykisasszony
fészke, de oda nem illik belépni akármikor, sőt a legjellemzetesebb a
gazda szobája lenne, de ilyenkor, ha az eszterga berreg, nem szabad őt
háborgatni. Most templom a szoba s lakója az Istennek áldozik, vagyis
első szerelmének: zöld posztó kötényben, felgyűrt ingujjakkal
tajtékpipákat csinál a cselédeinek és a tiszteknek.
Azaz van, a kinek minden szabad. Mari kisasszony rántja fel az ajtót,
ijedt képpel, szelesen.
– Apa, apa, – lihegi, – vendég érkezett.
– Hát aztán? – mondja az öreg nagy flegmával.
– Hamar, hamar, vesd le a kötényt… a kötényt… az ablakon át láttam,
mindjárt itt lesz.
S ezzel maga rohant, hogy a kötényt megoldja.
– De legyen már eszed, mit rángatsz? Mért félsz úgy a köténytől? Hiszen
nem loptam én azt.
Mari a lábával toppantott.
– De ő van itt, – hebegte zavartan, – az izé…
– Talán bizony az esztergomi herczegérsek? – mondá az öreg Tóth némi
csodálkozással.
De már akkor kopogás hallatszott az ajtón, s az új szolgabiró, Noszty
lépett be.
– Isten hozta, Isten hozta, – szaladt elébe az öreg úr, ismergetve, ki
légyen. – Ah, az én multkori gibiczem, – kiáltá vidáman, s megrázta a
jöttnek mind a két kezét.
– Mint a járás új tisztviselője, kötelességemnek tartottam tiszteletemet
tenni.
– Örülök a szerencsének. De menjünk talán a szalonba, mert itt nagy
rendetlenség van. Pipákat metszek a cselédeimnek. Értek hozzá egy
kicsit. Pipacsináló voltam valamikor. Hej, milyen szép idők voltak azok!
Noszty tapintatosan jegyzé meg, hogy csak az az igazi úr, a ki a kezével
is meg tudja a kenyerét keresni, nemcsak az eszével, mert annak két
dominiuma van.
A szalonban csakhamar megjelent Tóthné is. Valóságos örömlármával
fogadta a váratlan vendéget. Bocsánatot kért, hogy előbb nem jött, de
nem vette észre a kocsi érkezését. Ebben a latyakos sárban nem zörögnek
a kerekek, csak hurutyolnak. Ámbár előre érezte, hogy ma kedves vendég
lesz.
– Mert valóságos kalendárium az én testem és sybilla-könyv, – folytatá
szokott modorában, mindig a jelentéktelen részletekbe csúszva az
alapgondolatról, – ha a lábamban van hasogatás, akkor eső lesz, ha a
halántékom ég, szél lesz, ha a balszemem viszket, kedves vendég jön, ha
az orrom viszket, valami eltörik a háznál… ha a jobb fülem zúg, rossz
hírt hallok, vagy ha talán a bal fülem, nem tudom bizonyosan, te talán
tudod, Mihály.
– A bal füled lesz, Krisztina… mert csak a balra hallasz, – nevetett
Tóth úr.
– Ejnye Mihály, Mihály, – botránkozott meg Tóthné, – mi szükség a
feleségedre rápirítani? Mért nem doboltatod ki a bontóvári piaczon
hajdúval, hogy siket vagyok? Tudhatnád, hogy minden asszony asszony, s
egyik se szereti, ha a hibáit kikürtölik.
– Nem akarom, szivem, hogy elszeressenek tőlem, – tréfálózott Tóth úr.
Erre aztán Krisztina asszony is elmosolyodott és rászólt a hallgatag
Marira, ki olyan zavartnak, ügyetlennek, bátortalannak érezte magát e
pillanatban, mint még sohasem.
– Ugorj leányom, hozzál az asztalra egy kis szilvóriumot és pogácsát.
Miközben még mindig dörzsölte a viszkető bal szemét.
Noszty úr szabadkozott, hogy az ő kedvéért ugyan ne fáradjon a
kisasszony, mert ő a világért se kér semmit, s hogy megakadályozza, mert
Mari már megindult, utána szaladt a szomszéd szobába és ott hirtelen
átadott neki néhány összehajtott régi ujságot.
– A mit igértem, kisasszony. Tudja, a somlyói tündérről.
– Emlékszem, – felelte félénken, s a fekete kabátkája alá csúsztatta a
fakó ujságot.
– És most már jöjjön vissza, mert azzal az ürügygyel szaladtam maga
után, hogy megakadályozom a pogácsa-hozatalt.
Noszty ezek után csakhamar felkelt és búcsúzott. Sopánkodtak, a mint ez
már minden magyar házban szokás, hogy mért nem marad ott ebédre,
játszották a sértettet, fenyegetőztek, hogy soha se bocsátják meg,
csábították, hogy őzgerincz lesz és balatoni fogas, délután
tarok-parthie, mert a kasznár egyike a legjobb tarokkistáknak
Magyarországon és a kapcsolt részekben, Noszty azonban kibeszélte magát,
hogy most csak rövid, tiszteletteljes vizitre jöhetett, mert ebédre
Voglányba hivatalos, ott találkozik a hugával, a főispánnéval, a kit még
nem látott, mióta itt van. Sok huzavona után utoljára abban egyeztek
meg, hogy a jövő héten eljön egy egész napra, s hogy azután is mindig
ideszáll, ha a hivatalos dolga erre hajtja. Búcsúzáskor ünnepélyesen
kezet kellett adnia mindezekre.
– Annyit leszek én itt, hogy még rám is únnak asszonynénémék, –
igérgette.
– De már azt csak nem teszszük, – tiltakozott Tóthné, kit egészen
elbájolt a bizalmas «asszonynéném» megszólítás, mintha hájjal
kenegetnék.
Künn az ambituson az úgynevezett kisebbik búcsúzkodás következett, a
mikor a szives háziak még egyszer összefoglalják az összes
jókivánságokat és viszontlátogatási biztosítékokat, természetesen
dideregve, mert ők csak a szobai ruhában jöttek ki, míg a vendég már jó
helyen van a bundájában, de mindegy, ennek meg kell lenni, hisz azért
falu, és azért fekszik Magyarországon. Marinak természetesen eszébe jut
eközben:
– Ejnye, lássa, meg sem mutattam magának, hogy mim van.
– Hát ugyan mije?
– Jöjjön no, nézze meg!
S ezzel visszainti az előszobába, a hol megmutatja a kis macskákat az
anyjukkal.
– Ugyan Mari, de gyerekes vagy, – csóválja a fejét Tóthné, – pedig már
nagy leány volnál.
A vén macska gyanakodva, ellenségesen néz vissza a kiváncsiakra, szemei
pirosban fénylenek, mint a rubint és a berzenkedő bajusza szinte
szikrákat hány. A kicsinyek pedig bóbiskolni látszanak mindnyájan, csak
épen az egyik nyitogatja már a szemecskéjét, mintha egy kis serét volna
ott bent a nyilásban.
– Hát látott már valaha ilyen gyönyörűséget?
Noszty elmosolyodik, mint mikor valaki nem tudja, mit feleljen egy
bohókás kis gyermeknek.
– Nem, soha, – mondá, és egész lelkével belemerült a Mari arczának
nézésébe.
Mintha tűz perzselné, úgy égett, olvadt, vörösödött e tekintet alatt.
De ennek is vége lett, sőt a harmadik búcsúzásnak is a kocsi mellett, a
hova már csak Tóth Mihály kisérte vendégét, még egyszer kezet fogni
vele, mikor felszáll.
– A viszontlátásig, Miska bátyám.
S ezzel aztán elgurult a szolgabiró kocsija, az ugató komondorok, melyek
rárohantak, összeszidattak, ott bent pedig a szokásos észrevételek
cseréltettek ki. Tóth Mihály azt mondta: «Szép fiatal ember, meg kell
adni.»
Tóth hozzá toldta:
– És milyen kedves, előkelő.
Mari nem nyilatkozott. Tóth Mihálynak feltűnt és megkérdezte:
– Neked hogy tetszik, kis leányom?
Elbigyesztette ajkát, huzogatta egy kissé a szemöldjeit, a vállait,
azután azt felelte:
– Nekem? Én bizony meg se néztem.
Vidáman, szelesen, valami dalt dudolva szaladt ki a szobából,
bezárkózott a magáéba, kulcsra csukta be, aztán maga elé terítette ki a
lapokat, és miután ráakadt, éldelegve olvasta el a következő
kishirdetést:
_Somlyó-hegyen_, a pápai iparosok idei szüretén azt a fiatal leányt, a
ki cseresznyeszín ruhában, sárga rózsával a hajában jelent meg s magát
Klárának nevezte, arra kéri tánczosa, kire felejthetetlen benyomást
tett, hogy adjon magáról életjelt e lapok kiadóhivatalába: «Örök seb»
jelige alatt.
[Illustration: Szeret, szeret, – suttogta.]
Lankadtan bocsátotta le a lapot ölébe s merengett, álmodozott,
bekalandozta lelkével azt a hátteret, mely ennek az úgynevezett
apróhirdetésnek mögötte elterül; milyen szépnek gondolta ő azt (pedig
milyen rút volt, milyen közönséges volt – mi már láttuk).
– Szeret, szeret, – suttogta, aztán felugrott, végig keringőzött a
szobán, majd megállt a tükör előtt, nézegette magát s egy két
szertartásos pirouettet vágott ki tükörbeli énje felé.
Egész nap víg volt, mint a csicsergő madár, de ez se tűnt fel, mert a
Palojtayné-féle születésnap óta nem olyan ványadt, búskomor többé, mint
azelőtt. Nemcsak a régi kedve jött meg, hanem az arcza is kezdte
fölvenni a hajdani almavirág színét.
Az udvarlók iránt se volt oly érdes többé, nem bújt el előlük, nem
személyeskedett, ha jöttek, nyájasan beszélgetett, tréfálkozott, vagy
kártyázott velök. Pedig ugyancsak jöttek. Néha tele volt az udvar
kocsival, az istálló pedig idegen lovakkal. Az a baj hogy a kocsisok is
ott voltak, a kik sok minden tarkaságot elmondtak az uraikról a Tóthék
cselédei előtt, kikből ismét Tóthné szedte ki a hasznos tudnivalókat,
melyek nagyban halványították azt a jóleső pompát és fényt, melyet a
szép kocsik, czifra szerszámok és lovak mutattak a szemnek. Kisült, hogy
a Vitnyédy Pali négy szürkéje le van foglalva s ha meg nem kapja Mari
kisasszonyt husvétig, mindene dobra kerül. (No hát nem kapja meg, –
dohogott Krisztina asszony.) A Gyengő Józsi is csak olyan könnyű
gavallér, két orosz trapperje is bizony csak arra való, hogy sebesebben
elérje rajtuk a «Budapesti Közlöny» valamelyik hátulsó kolumnáját. A
legnagyobb «flancz»-ot Palásthy György fejtette ki, mert az minden
alkalommal más-más lovakon jött, folytonosan csereberélvén őket. Csinos,
elkényeztetett úrfi volt, szertelen gőgjében azt szokta mondogatni:
«Csak egy Isten és egy Palásthy van, csakhogy az Isten három személyre
oszlik.» Szóval az Isten föl van már Krisztus születése óta darabolva,
de Palásthy egyben van. Erősen számot tartott a Mari kezére s úgy
tekintette, hogy egy szavától függ, hanem ezzel a döntő szóval még
gazdálkodott, egyelőre a «flirt»-nél maradt, csak ez a szép, ezt kell
nyújtani, – a többi egyszerű forma.
Valóban a származás volt itt piaczra állítva a jámbor Tóthék elé, hogy
mint portéka óriási áron keljen el. És Tóthné tényleg a származás felé
hajlott titkos terveivel, Palásthy és Klackner közt habozva, mert
Palásthy ugyan csinosabb fiú, de Klackner báró. Igaz viszont, hogy
Klackner csak német báró, holott Palásthy előkelő magyar familia. Tóth
úr semmi nézetet nem nyilvánított, de ha szabad némi jelekről
következtetni, legszivesebben beszélgetett vendégei közül Sipos
törvényszéki elnökkel, pedig az csak fiakkeren járt ki Bontóvárról és
már nem is volt elég fiatal, azonfelül, azt mondják, nem nemes ember,
holmi polgári Siposokból való. A széptevők néha «elefántokat» is hozták
magukkal, ezek nélkül nem megy az ilyen falusi udvarlás. A széptevőkből
nem egy esetben udvarlók támadtak s így szaporodott a Mari udvara. Új
alakokkal új benyomások keletkeztek s Tóthné a szerint módosította
terveit, reményeit, a folytonosan változó szituáczióban nagyobb
szórakozást és mulatságot találva, mint leánya. A Palásthy György
előkelő származása elhomályosult a köpczös Vente László egyik elejtett
büszke szavával. Vente, a kit lófeő székelynek mondanak, de inkább
hasonlít feje a békáéhoz, csak elefánt volt eddig, vagy legalább úgy
tekintették (Gyengő hozta el magával néhanapján), hanem egyszer, két
nappal azután, a hogy a szolgabiró ott járt, nagyban feléje fordult a
Tóthné érdeklődése és figyelme. Orronverősdit játszott Marival.
Vente úr bukti lett, Mari pajkos volt, mint egy kis ördög, nem lehetett
vele birni, olyan komolyan és lendülettel ütögette nagy uborka orrát a
kártyákkal, hogy a vér eredt meg belőle. Az Istenért, hamar egy lavoirt
és vizet! Kifolyt abból vagy másfél messzely vér, úgy, hogy mindnyájan
meg voltak már ijedve s ő maga is megrettent, hogy azt mondja, ez igen
veszedelmes dolog a Ventéknél. Hogy miért, kiváncsiskodott Tóthné, ki
szenvedélyes gyűjtője a különös családi vonásoknak.
– Mert családi betegség, még pedig halálos betegség – felelte Vente. –
Már Attila, egyik nevezetesebb ősapám is orrvérzésben halt meg, épen a
lakodalma éjszakáján. (Olyan hangon mondta, mintha még nevezetesebb
Venték is lettek volna.) Azóta meg épen sok Vente pusztult el így, –
kivált a megyei restaurácziókon.
Az orrvérzés elállott és a Vente Laczi értéke nagyban megnőtt, mert már
mindjárt a vacsoránál feljebb ültette Tóthné vagy négy terítékkel, mint
azelőtt.
HUSZADIK FEJEZET.
(Noszty Ferencz emelkedőben.)
E hivalkodó, léha társaságot találta Noszty Rekettyésen, mikor a
következő héten látogatást tett. Nem volt panaszra oka, mert szivesen
fogadták, nemcsak az öregek, de Mari is. Úgyszólván vele foglalkozott,
neki beszélt, ő rá figyelt és kurtán bánt el a többiekkel, ha hozzája
igyekeztek férkőzni. Ez különösen a Palásthy gőgjét sértette s ürügyet
keresett, hogy belekössön az új vetélytársba. A vacsoránál szóba került
a pozsonyi Kempelennek, a kit Tóthné még ismert kis leányka korából, a
világhírű sakkozó gépe, mely I. Napoleont is megverte a sakkban.
Kempelen anyai nagybátyja volt Palásthynak, de a család se tudja a világ
e legcsodálatosabb találmányának a titkát, az akkori fejedelmek is
eleget firtatták a nagybácsit, de nem mondta meg.
– Ejh, hát ember volt benne elrejtve, – mondá Noszty. – Nem lehet
máskép.
– Vagyis ez azt jelentené, hogy a nagybátyám csaló volt!
– Én csak azt állítom, hogy élő ember volt a gépben, – felelt kitérőleg
és gunyorosan, – se többet, se kevesebbet. Az ön bácsikájához semmi
közöm.
Felugrott erre Palásthy, mint a hörcsög.
– Én pedig nem tűröm ezt a szemtelenséget, hallja az úr.
Nyugodtan ráemelte a szemeit Noszty:
– Én pedig megtanítom önt türelemre.
Mindössze ennyi feleselés történt, néma csönd lett utána, s vontatottan
ment azután a társalgás, hamar szétoszlottak.
Reggel aztán párbaj volt a bontóvári Nyirjésben, Noszty Ferencz átlőtte
a Palásthy jobb kezét, úgy, hogy harmadnapra amputálni kellett. (Most
már hát Palásthy is több darabban volt.) De semmi az, hiszen bal kézzel
is lehet hajtani négy lovat.
A Tóthék ártatlan polgári életét kellemetlenül zavarta meg ez a szomorú
eset, mely a nálunk történt összeszólalkozás következménye. Tóth úr
különben, igazságos lévén, inkább a Noszty pártját fogta:
– Ő volt a sértett, nem tehetett egyebet; Palásthy maga kereste a bajt.
Fokozta rokonszenvét Noszty még azzal is, hogy midőn nehány nap mulva
látogatást tett, nem hősként viselte magát, inkább mutatkozott
vezeklőnek. Az asszonyok is Noszty mellé állottak, már azért is, hogy az
asszonyok előtt mindig a jelenlevőnek van igaza, nem az elmaradottnak,
már pedig Palásthy, mikor meggyógyult, sem jött el többé Rekettyésre.
– Mit is keresne itt? – nyugodott bele nagy malicziával miss Tropp, az
amerikai gouvernante, – hisz már úgyis csak balkézre köthetne
házasságot.
E közben apránkint elvonult a tél s megérkezett a tavasz lila biborával
a rekettyési udvarházat körülövező orgonabokrokon. Minden izgalom és
nagyobb esemény nélkül történt ez meg. Mari egyetlen bálba se ment, sőt
még a szinházba sem kivánkozott Bontóvárra. Mindamellett gyorsan suhant
el a tél. Valaki mindig jött, vagy legalább mindig várt valakit. S ez is
mulatság.
Többnyire a már említett uracsok szállingóztak be délutánonkint a közeli
falvakból vagy a városból. Néha sokan egyszerre, mintha összebeszéltek
volna, néha csak egy vagy kettő.
Ezek a vizitek Marit illették, de Tóthnéhoz is eljött a tiszteletesné
egy kis parázs pletykára, Kovács Antalné, az özvegy kapitányné,
Voglányból, a jó befőttekre. Ebből a két asszonyból telt ki a társasága,
mert Palojtayné, Fruzina mama, a kivel szintén jóban voltak Tóthék, téli
időben nem mozdult otthonról; a többi vidéki gentry gőgös asszonyainak
derogált a pékné barátsága.
A gazdát nem igen vonzotta ez a társaság, többnyire áthajtatott délután
Mezernyére s ott volt késő estig a szanatóriumban: azok a fifikák,
«grif»-ek és finták, melyekkel a leányoknak férjet fogdosnak a mamák,
bántóan hatottak az ő gyöngéd, finom lelkületére. Nem jól érezte magát a
leánya kezéért versengő léha úrfiak közt. Olyannak tűnt fel előtte, mint
egy liczitáczió, mintha legkedvesebb tárgyát kótyavetyélnék. Háborgott a
gondolatra, hogy a leányát valami idegen ember elvigye tőle, – de mégis
megadta magát a természet rendjének. Úgy kell lenni, mert mindig úgy
volt. Arra azonban nem volt rávehető, hogy a természet rendjét ő maga is
támogassa, – elég, ha ellene nem szegül.
Váltig pirongatta Krisztina asszony e végett:
– Te semmit se törődöl a leányoddal, a jövőjével.
– Eleget szereztem neki. Húsz-harmincz rostélyost ehetik napjában
holtáig.
– Úgy beszélsz, Mihály, mint egy pénzzsák, s nem mint egy keresztény
úriember. Az embernek nemcsak hasa van, hanem szive is. Tekintetbe
kellene venned, hogy egyszer mi is meghalunk, mert a halált igen ritkán
lehet kikerülni, sőt nem is lehet. Neki férjhez kell mennie s ezt
irányítani kell.
– Az anyák dolga a leányokat elsütni, – feleselt Tóth Mihály
kedvetlenül, – ha már olyan nagyon meg akarsz tőle szegénytől
szabadulni.
Elérzékenyült e szemrehányásra az asszony, elborították arczát a könnyek
s nagy méltatlankodással elrohant, becsapva mérgesen maga után az ajtót,
hogy a mennyezet vakolata is lehámlott egy darabon.