melegség töltötte meg, – egy herczegkisasszony is elbújhatna mellette.
Lázas öröm öntötte el a leány vonásait, szemeibe fényes csillagok
költöztek, arczán piros rózsák nyiladoztak egyszeribe. Milyen jó
ilyenkor a legyező, melylyel mindezt el lehet takarni. Asszonyfegyver
az, nem csupán csecsebecse.
– Ah, ah, – ismételte egypárszor gépiesen, mintha a többi nem érdekelné,
szétterjesztve két karját, mint mikor a madár el akar szállni, vagy mint
mikor az embernek ásítani van kedve, s fáradt derekát egyengeti. A
nevelőintézetben csináltak így az unalom jelzésére, de mivelhogy
illetlen volt, mindig hozzá szőttek valami alkalmas mondatot, melynek
kapcsában a kezek eme kiterjesztése ártatlan illusztrácziónak tünt fel,
pl. «Van nekünk egy tehenünk, ekkora szarvai vannak!» Ehhez a jámbor
pajkossághoz nyúlt a gonosz vadász kijátszására. Tobzódott a lelke kéjes
diadalban. Hm, itt vergődik most a hálóban. Úgy kell neki. Nem árt egy
kicsit megkínozni.
– Ön, úgy látszik, egy mesebeli hamupipőkére akadt, kinek a lábára
magától ugrik rá az aranyczipellő.
– Ráakadtam, de köd előtte, köd utána, mindjárt el is vesztettem, s nem
hiszem, hogy valaha megtaláljam, – felelte Noszty szomorúan, csendesen,
mintegy önmagához beszélve.
– Hogy-hogy?
– Nem akarta megmondani, hol lakik, kinél van, s minden keresésem
hasztalan azóta.
– Oh, szegény ember! – sopánkodott Mari tréfásan. – S tényleg kereste?
Elemében volt. Nem tudott mit csinálni a pajkosságtól. A czipője
sarkaival veregette a szék lábait.
Noszty csak a fejével bólintott, hogy kereste.
– Ej, Noszty, Noszty! – szemrehányólag fenyegette meg ujjaival, – mondja
meg nekem, de tegye szívére a kezét és ne vegye tőlem rossz néven, hogy
pártját fogom az én kis Doppelgängeremnek, mire való az, hogy keresi?
Minek bántja szegénykét?
– Az már igazán az én dolgom, – válaszolta hűvösen és felkelt a székről.
– No, no, csak üljön vissza! Még nem végeztünk, uram. Nem szabad
haragudni. Mondja meg nekem őszintén, ha már ennyi bizalomra méltatott,
mi czélja van azzal, hogy keresi? Mit tenne például, ha megtalálná?
– Mit tudom én azt?
– Csak nem venné el feleségül?
– Ki tudja!
– Egy szobaleányt? Egy Noszty?
– Megtették ezt már nagyobb urak is.
Hanem iszen nem ment ez a beszélgetés komoly számba, inkább csak
kötekedő incselkedés volt, s azt is hirtelen megszakította a Tóthné
érkezése, ki már mindenfelé kereste Marit, hogy indulnak-e, vagy nem.
– Apa még nem akar menni, – jelentette Mari, s hófehér homlokán egy
árnyék suhant el, az elégedetlenség, hogy zavarják.
– Jó, jó, de hát miért nem jössz az ilyet megmondani, látod, már a
wikler is rajtam van.
– Elmerültünk, mamácska, – mentette magát mosolyogva, – egy érdekes
thémába.
– Valami titok?
– Noszty úr beszél nekem valakiről, a ki nagyon hasonlít hozzám.
– Bolondság, bolondság, hadarta Tóthné – mikor olyan fityfirity iskolás
lányka voltál, mindig azt mondták, hogy szakasztott olyan vagy, mint az
apád, némelyek ellenben esküdöztek, hogy színről-színre engem látnak
benned. No, ha ez igaz lett volna, akkor nekem is hasonlítanom kellett
volna apádhoz, pedig én sohase hasonlítottam hozzá… azt kikérem. Ámbár
nem mondhatom, hogy csunya ember lett volna, inkább csinos volt és a
szemei is kékek voltak, sőt meglehet, hogy most is kékek. Tehát még
visszavigyem a wikleremet, mit gondolsz?
– Vidd vissza, mama.
Tóthné szorosan a falak mellett, hogy a tánczoló párok fel ne lökjék,
visszatipegett a bundaszobába, Mari pedig az elmélázó Noszty felé
fordult.
– Mondja csak, tényleg nagyon hasonlított hozzám?
Úgy tett, mintha már elejtette volna a fonalat; mintha a lelke nem volna
jelen s talán annál a másiknál kódorognék.
– Mit tetszik kérdezni? Őt? Oh igen. A megszólalásig, sőt a
megszólaláson túl, mert a hangja is hasonlított.
– Jaj, de szeretném ismerni, – csacsogott a leány, megeredt a szava,
mint a forrás vize, ha a rajta fekvő kő elgurul. – Ha én király volnék,
vagy mit beszélek, királyné és volna ilyen hasonmásom, palotahölgynek
tartanám magam mellett. Milyen pompás dolgok sarjadzhatnának ebből!
– Ugyan.
– Két személyben volnék, s ha olyat tennék, a mi a királynénak nem
illik, ezt akkor ő vállalná. Ha az urammal kellene valami kellemetlen
dolgot igazítani, a másik személyemet küldeném, kivált a mikor mérges
lenne az uram, t. i. ő felsége. (Édesdeden nevetett hozzá, s Ferit is
láthatólag gyönyörködtette a rakonczátlan vidámsága.) Aztán mi mindent
lehetne csinálni! Egyszer csak azt írnák a magyar ujságok, hogy a
királyné megjelent ma Bontóváron a református templomban és együtt
énekelte a hívekkel a zsoltárokat, mire a bécsi ujságok vadul
czáfolnának, hogy ez nem igaz, mert a királyné ugyanabban az órában
reggelit adott Bécsben a Hofburgban s a cercle után kikocsizott Ferenczy
Idával a Práterbe. Hahaha. Milyen marakodás, veszekedés lenne ebből.
– Ej, ej, Mari kisasszony! Hát így csapná be az alattvalóit? Csakhogy
azoknak is volna ám eszük.
– Rá nem jönnének, higyje meg.
– Dehogy nem. Ferenczy Ida határozna. A hol Ferenczy lenne, az vétetnék
igazi királynénak. A két egyforma királynéhoz két egyforma Ferenczy Ida
is kellenék.
Egyre beljebb csúsztak a «zöld», beszélgetésbe, akár egy backfisch és
egy gimnázista; napsugárból, ködből, naiv bohóságokból font kötél-létrán
lépegettek az égbe. S útközben úgy nekimelegedett a Noszty szive, hogy a
jóság harmatját izzadta ki; restelni kezdte, hogy ilyen alattomos tőrt
vetett az ártatlan, kedves leánykának. És talán vissza is riad az utolsó
perczben, ha meg nem vigasztalja, hogy nini, hiszen Mari is komédiázik.
Ohó, hisz akkor az ő dolga nem galádul kivetett háló, hanem szabályos
lefolyású párbaj. Hát csak hadd folyjon tovább. Annyi különbség azonban
mégis volt, hogy Mari nem láthatta a Noszty hamis játékát, Noszty előtt
ellenben Mari minden kártyája úgyszólván kivolt terítve.
– No, csak sok mindenféle tarka-barka dolgot lehetne csinálni egy
tökéletes hasonmással, – erősködött Mari, – akár hiszi, akár nem. Vegyük
csak például a mi esetünket, mit szólt volna mélyen tisztelt kamarás úr,
ha én azt találtam volna mondani az imént, mikor a somlyói leányt
említette, hogy itt vagyok, ragyogok, én vagyok az?
– Egyszerűen nevettem volna, hogy maga milyen tréfás kedvében van.
– És nem hitte volna el?
– Nem hát. Mert nem csak szeme van az embernek, hanem esze is. A
szememmel elhinném, az eszem azonban ellentmondana, mert hogyan
juthatott volna el a kisasszony egy közönséges iparos-mulatságra?
Mari felkelt a székről, Noszty elé állt s meghimbálván a szoknyája két
szélét, csupa merő csintalanságból meghajtotta magát, kislányos
czeremóniával.
– Úgy, a hogy eljuthatott a méltóságos kamarás úr.
– Hja, az más. A belindek kiüti a fejét a parkban, a réten, az árokban
és mindenütt, de a pálma csak a maga levegőjében és földjében.
– És hátha nemcsak mondanám, hanem tényleg is én volnék a somlyói leány?
Hangja reszketett és mereven nézett a Noszty arczába; még csak egy
pillája se rezdült meg.
– Isten ments, – mondá csendesen.
S ez láthatólag lehangolta Marit.
– Nem is örülne neki?
– Ellenkezőleg.
– Miért? – kérdé halkan; visszaült a székébe és a szemeit lehúnyta.
– Mert a mikor feltaláltam volna, jobban elveszteném őt, mint mikor nem
tudtam, hogy hol van s legalább gondolkozhattam felőle.
– Nem, nem értem önt, – tagolta a leány rekedten, s feje a vállára
billent, mint az eltört növény virágpártája.
– Pedig világos. Maga milliomos leány, én szegény ördög, s oly messze
volna tőlem, mint az egyik planéta a másiktól. De szerencsére nem így
van.
– Jól van, végeztünk, – szólt Mari, s kevélyen fölemelte a fejét, mint a
páva (Oh, de gyönyörű nyaka volt) – hanem akármilyen nagy is a
különbség, uram, a szegények és gazdagok közt, azért mégis van egy
megjegyzésem.
– S ez?
– Hogy a ki mivel tartozik a másiknak, azt köteles teljesíteni. Hallja
ezt?
(Egy franczia négyes első akkordjait kezdte pengetni a banda.)
– Ön egy négyessel maradt adósom, mikor őszszel a Somlyó-hegyről eltünt.
Igaz, vagy nem igaz?
S gúnyosan nevetett a szeme közé.
– Klára! – hebegte Noszty elkábultan. – Oh Istenem, csakugyan maga az?
Lehetséges-e, vagy álmodom?
Oly természetesen adta a meglepetést, hogy egy nagy szinésznek is
becsületére vált volna.
– Én ezt a négyest most exequálom.
Erre aztán nem tehetett egyebet, odanyújtotta a karját Marinak és szépen
beálltak a sorba a gyülekező párok közé.
– Hiszi-e már, hogy én vagyok?
– Igen, – felelte Noszty zavartan, mintha még most sem szedte volna
össze magát – a személyazonosság meg van állapítva.
– Mégis igaz, hogy csak a hegyek nem találkoznak, – mondá álmatag
arczczal Mari.
– De még azért sok érthetetlen van.
– Van, van, – hagyta rá a leány, s szelid panaszkodás borulata rezgett
hangján.
– Például, miképen jutott oda a kisasszony?
– Csitt! Valahogy ne említse a szüleim előtt, ők nem tudnak erről. Egy
kis pajkos csíny volt tőlem, egy rossz szeszély, de ők, ki tudja, mit
gondolnának. Tartsa örök titokban és ne feledje, hogy magának is sok van
a rováson. Mért szökött meg előlem?
Épen felelni akart Noszty, de nem lehetett, a franczia négyes nem
alkalmas az ilyen kimagyarázásokra. Az ember nem maradhat meg
állhatatosan a párja mellett, mint a becsületes, őszinte csárdásban.
Csapodár, csélcsap táncz ez (vagyis inkább poétikus járkálás), olyan,
mint a franczia lélek, határozatlan, vágyakozásokkal teljes. Az
elegánczia mártásával föleresztett szeretkezés. Hivalkodó flirt, kecses
szemle, s nem az érzéseknek mozdulatokban kifejezett óczeánja. A tánczos
végig viziteli az egész hölgykoszorút, mint a vadméh, körüldöng minden
virágot: illegeti magát előttük, hajlik, bókol, közéjük fonódik, meg
elkapcsolódik, s megy tovább, tovább, mintha egy bűvös könyvben
levelezne. A szemük közé mosolyog, megfogja a kezöket és egy-egy
könnyed, finom fordulatot lejt mindenikkel, míg egyszer csak a figura
végén megint visszakerül valahogy a párjához, a ki azóta szintén
valamennyi kézen megfordult.
Mikor összekerültek, megint csak ott kezdte Tóth Mari.
– Hát igazán kutatott utánam?
– Igazán.
– És hogy?
– Ujsághirdetésekben.
– Ne mondja!
– Nem olvasta?
Mari a fejét rázta.
– Hiszen tudja, hogy nem tudok olvasni.
Édesdeden kaczagott hozzá; erre aztán Noszty is elnevette magát, mintha
egy ezüst csengetyű szép harmóniában csilingelne együtt a kolomppal.
Elváltak a quadrille rideg szabályai szerint, meg összejöttek, útközben
itt is, ott is egy-két szót kellett váltani ezzel vagy emezzel. Az öreg
Podwolski, a ki szinte ott poroszkált a kolonban, kedveskedve súgta a
Mari fülébe: «Ezek a zsivány Nosztyak mindig megelőznek.» Az egyik
Klackner kisasszony hangosan mondá a háta mögött valakinek: Ma nagyon jó
színben van Tóth Mari, – mire azzal felelt az a valaki: «Olyan, mint egy
olvadó Gletser». Mari hátra se fordult, bánta is ő most, alig várván,
hogy újra a tánczosához jusson. Dehogy veszítette volna el a fonalat:
– Megvannak még azok az ujság-lapok?
– Megvannak.
– Hozza el nekem egyszer! Elhozza?
– Minek?
Lomhán huzogatta a vállait, mintha feleleten gondolkoznék.
– Hát csak, – mondá azután vontatottan. – Hiszen nekem szóltak.
– Isten tudja, – felelte Noszty – inkább csak annak a másiknak, az
árnyéknak, a ki volt és nincs többé.
– Ejnye Noszty! Ne legyen olyan szemtelen.
Megfenyegette az ujjaival.
– Jó, hát elhozom.
– Mikor?
– A mikor parancsolja!
– Hozza el holnap.
– Az nem lehet. A régi lapok a pesti lakásomon vannak, ahhoz legalább is
egy hét kell.
– Hozza hát el egy hét mulva.
– Hol lakik?
– Oh, maga golyhó! – nevetett Tóth Mari. – Még azt se tudja?
Alsó-Rekettyésen.
De mindezeket csak szakgatottan, közvetve, jóformán lopva lehetett
megbeszélni, míg a négyes véget nem ért. Mikor pedig véget ért és Noszty
a helyére vezette tánczosnéját, már akkorra ott állottak Tóthék az
ajtónál, odaintették a leányukat.
– Nem vagy nagyon kimelegedve? – kérdé Tóth úr.
– Nem.
– Hát akkor menjünk, fiam; készülődj, búcsuzz, anyád már nagyon álmos.
Mari leeresztette kezeit, arcza megnyúlt, elkomorodott, egy
ellenállhatlanul kedves grimacet csinált (a mi az öreg Tóthot mindig
megigézte), s aztán azon az elkényeztetett, nyafka, elnyúlt hangon,
melylyel makranczos kis leányka korában uralkodott az öregeken, s mely
most is a szivükig hatott, mint édes emlék a multból, jelentette ki:
[Illustration: – Én még nem akarok hazamenni.]
– Én még nem akarok hazamenni.
– Mit, te még nem akarsz? Hallod ezt Krisztina, a fruska még nem akar
hazamenni? Hát mit csináljunk?
S ezen aztán olyat kaczagott, hogy a csipkefüggönyök mozogni kezdtek a
hahotájától, mintha a szél lengetné. És minden nevetett köröskörül.
Nevettek a gyertyák, lobogva, incselkedve, nevettek a tükrök, a virágok
az asszonyi hajakban, az opálok, smaragdok, rubintok a fülbevalókban és
násfákban, a buzogányos Palojtayak és a Stuart Mária-galléros
Palojtaynék a falakról, mert hát olyan nevettető is, hogy ez az életúnt,
törékeny, sápadt arczú kis Mari, a ki elálmosodik udvarlói közt otthon,
a ki már ásít vacsora közben az utolsó ételnél, a kit mindig csak
parancsszóval lehet kimozdítani otthonról, most megköti magát, hogy azt
mondja, ő nem akar még hazamenni.
– Olyan nagyot nevettél, – mondá Tóthné – hogy kiment az álom a
fejemből.
– És belement a ravaszság, mert ezt azért mondod, hogy a leányod akarata
meglegyen. No, eredj hát még vissza, te kis korhely, te éji pille.
Majd félrehúzta Tóthnét egy szögletbe s hamiskás hunyorítással kérdé:
– Ennek valami oka van, Krisztina. Ez nagy változás. Nem vettél észre
semmit?
– Nem, nem. Semmit se vettem még észre. A leányka még egy óra előtt haza
akart menni, nekem is szólt, hozzád is elment. A változás hiszen
kétségtelen, de azt mondják az orvosok, hogy az ember minden hét évben
megváltozik, minélfogva talán az elmult óra alatt telt le a hetedik év…
De talán nem is a doktorok mondják, mert azoknak úgy sem hisz az ember,
hanem annyi más embertől hallottam ezt, hogy már szinte azt hiszem, én
magam találtam ki. Gondolod, hogy nem így van?
– Ostobaság! – felelte Tóth Mihály, nem kell ahhoz hét esztendő, elég
ahhoz egy csinos bajusz.
Azon meg aztán Tóthné nevetett édesdeden, s óvatos macskaléptekkel
húzódott a leánya után, de úgy, hogy az ne lássa, ne tudja, meg-megállt
valamely a hátak és vállak által védett helyen, s a hónok alatt nézett
szét, föltéve lorgnette-jét is, hogy azt a bizonyos bajuszt fölfedezze.
TIZENKILENCZEDIK FEJEZET.
(A Szt. Sebestyén pihenőház és a rekettyési kuria, valamint lakói.)
A mezernyei «Nagy korsóhoz» czímzett vendéglőben, melyre olyan korsó van
ráfestve, hogy beleférne három akó sör, közönségesen két okos ember
szokott esténkint sakkozni. Néha csak beszélgetnek s mindeniknek van egy
rögeszméje. Az egyik okos ember, dr. Pázmár Anzelmus azt állítja, hogy
törvényileg meg kellene tiltani az ötven éven alóli emberek gyógyítását
(maga alatt vágja a fát a doktor), mert ha egészséges szervezetű az
ötven éven alóli ember, magától is meggyógyul, ha pedig nem jó
szervezetű, hadd menjen a maga útján, ne szaporítsa itt a
kenyérpusztítókat és a rossz szervezetű utódokat; gyógyítani csak az
ötven éven túlit volna szabad, az öregségi bajok reparálása czéljából.
Ha ezt a törvényt behoznák, akkor kellene aztán megnézni vagy száz év
mulva Magyarországot. A másik okos embernek, Holics József
kéményseprőmesternek szinte van egy hazamentő eszméje (mert van az
minden magyarnak). Azt mondja ugyanis, hogy egy országot csak a kémények
tehetnek nagygyá. De ez aztán biztos. A kormány ostoba, mert az
embereket számláltatja meg a statisztikusokkal, holott a helyett
kéményszámlálást kellene elrendelnie. A kéményekben van az erő. Anglia
nem azért nagy, mert negyven millió lakosa van a három királyságnak,
hanem mert van vagy tizenöt millió kéménye. Minden három lélekre esik
egy. (Csak azt szeretném tudni, a poncziusát, hogy ki tisztogatja azt
mind!)
A doktor rossz véleménynyel viseltetett a kürtők iránt, mint a melyeknek
füstjében megy ki az ember keresménye. A kéményeket, úgymond, csak
Dickens szerette, mert a szél regényeket dudált be neki azokon
keresztül.
Ennek ellenében, bár nem olyan tudós ember Holics mester, mint a doktor,
mégis kivágja a rezet:
– Bizonyára vagynak kémények, a melyeken kiszalad a föld, de viszont
vagynak kémények, a melyeken beszalad a pénz. Igaz, hogy ilyen kürtői
csak az egy Tóth Mihálynak vagynak.
Az ám. A rekettyési uradalom tele volt ilyen karcsú, égnek meredező
kéményekkel; ott állt a gőzmalom a falu végén, a koczka-gyár roppant
kürtője és a fűrészmalomé az erdő alján, továbbá egy nagy szeszgyár is
ott dolgozott még tavaly a kenderáztatók mellett, a mi krumplit már a
tótocskák nem birtak megenni, átváltoztatta nekik alkohollá; volt még
azonfelül téglagyár a birtokon és Isten tudja mi minden. Egyszóval Tóth
Mihály nem hiába járta Amerikát, valóságos kis paradicsomot teremtett az
elhanyagolt birtokon, hol az idillikus ősgazdálkodás mellett
megkisérelte az amerikai rendszert is: zsidó nélkül gazdálkodni – a mit
ő így fejezett ki a szomszéd birtokosok előtt, kiknek alagcsövezett
rétjeit és füstölgő gyárait megmutogatta: «Az urak szidják a zsidót,
pedig nem tudnak meglenni nélküle, mert ő veszi meg, a mit termelnek, én
nem szidom, pedig nincs rá szükségem, mert lehetőleg magam dolgozom fel,
a mit termelek, ezáltal munkát nyujtok a népnek és – tette hozzá – magam
teszem zsebre a hasznot.»
Csak abban nem volt igaza, hogy a hasznot ő teszi zsebre. Tóth Mihály
birtoka öntötte ugyan a pénzt, de ő nem volt kapzsi és haszonleső
(amerikai részvényei úgyis eleget jövedelmeztek), a mit a birtok hozott,
okos bőkezűséggel szórta szét jótékony czélokra, többnyire névtelenül,
sohase hivalkodás okáért, nemes ösztönből, azért az élvezetért, hogy ő
magát jó embernek és hasznos polgárnak tudja. De a jótékonysága egészen
más volt, mint az idevaló magyaroké. Követválasztásra nem engedte magát
megpumpoltatni, pártczélokra se adott egy grislit se (a miért aztán
rossz hazafinak tartották), még kevésbé volt munificens templomok és
papi dolgok iránt (a miért kijárt neki a «pogány kutya» elnevezés),
hanem a helyett kiosztatott nyaranként a bontóvári gyerekek közt
háromszáz labdát, télen pedig ugyanannyi pár korcsolyát (ezért meg már
épen félbolondnak emlegették), s megalapította Mezernyén a (tatár
fővárosban) a Szent Sebestyén-szanatóriumot, melynek ő lett a védnöke s
költségeit jóformán maga viselte. Ezért már nem merték szidni, csak
magukban gondolták: «Ostoba fráter.»
Voltaképen csak azért alapította, mert vagyona egy részét valami jó
czélra szánta. S ez elég jó. Az Isten iránta való jósága
megtermékenyítette az ő szivének jóságát is. Az öröklött vagyon
rendszerint gőggel jár, a szerzett vagyon bizonyos alázatossággal,
bizonyos bocsánatkérés félével az emberiség iránt, mely elől a tejfölt
leszedte. Innen van az, hogy a parvenük humánusabbak, mint a született
nagy urak. Ezek a külső csillogásra költenek, azok a szerencséjük nyomán
keletkező irigység tompítására.
Talán ez a szempont vezette Tóth urat is? Talán az amerikai nábobok
példája? Akármi vezette, elég praktikusan csinálta. Nem doktorokat
alkalmazott a kórháznál, hanem öreg asszonyokat, a kik az ápoláshoz
értettek és a főzéshez, doktor csak egy volt, az említett Pázmár
Anzelmus. A kórházat nem nevezte el ispotálynak, hanem Szent
Sebestyén-pihenőháznak, mert az ispotály szó ellenszenves azon a
vidéken. Gyalázatnak tartja a paraszt a kórházba való jutást: az
akasztófán meghalni, vagy a kórházban, egyforma szégyen, sőt az
akasztófa még valamivel gavallérosabb, mert a király akasztatja fel az
embert, roppant czeremóniával (s az is csak valami), de az ispotály
borzasztó, inkább pusztuljon el az illető a garádban, a lésza alatt!
Ez elnevezés alatt csakhamar fölvirágzott a kórház s tele lett
betegekkel és szimulánsokkal (mert híre ment a jó kosztnak), s a nép is
belátta a Tóth Mihály áldozatkészségét, számos jellel mutatta ki iránta
szeretetét és nagyrabecsülését, úgy hogy Tóth Mihály úr, a ki csak azt
czélozta, hogy Lázároknak és ügyefogyottaknak vigasztalását nyujtson,
önmagának szerezte a legnagyobb vigasztalást és gyönyörűséget. Jobbnak,
nemesebbnek, tisztábbnak érezte magát, valahányszor az egyemeletes vörös
téglaépület szemébe tünt. Ez tehát az ő alkotása. Úgy tűnt fel neki,
mint egy kőből összerakott oltár, melyről imádság száll az Istenhez a
kémények füstjében… Ez a füst ugyanis a betegek számára főtt ételekből
származik.
Kevély volt erre a dolgára s lassankint minden javítási és cselekvési
szenvedélye erre a pontra gyűlt. Kertet csinált a betegeknek, artézi
kutat fúratott nekik, hogy jobb ivóvizük legyen, örökké tett-vett,
járt-kelt a Szent Sebestyén-pihenőház érdekében.
Majd minden délután áthajtatott Mezernyére, ha nehéz betegük volt, néha
éjszakára is ott maradt, kivált ha krizis előtt állott, érdekelte, hova
billen a Párkák orsója. Egy szobája volt berendezve az emeleten, abban
hált, este pedig olyankor a «Nagy korsó»-nál vacsorált s hallgatta a dr.
Pázmár és a Holics József disputáit a kéményekről és a beteg emberekről.
Néha ő maga is beleszólt szelid, csendes modorában, leginkább az orvos
rögeszméje ellen, ki Spárta példájára, egy erős, edzett fajnak roppant
jövőjét tudta élénk színekkel kifesteni, azon az alapon, hogy hadd
hulljon a férgese.
– Nem doktorhoz méltó beszéd ez, – jegyezte meg egyszer Tóth Mihály.
Pázmár úr nagyon neki volt már hevülve, nem hagyta magát.
– A doktor is lehet okos ember a privát óráiban.
– Igen, de mindenekelőtt neki kell a legjobban áthatva lennie a modern
humanizmustól, mely ez előhaladott századnak a legnemesebb
alapgondolata. Önben a mult századok szelleme nyilatkozik, mikor az
embert, mint birkózási alanyt tekintették a királyok és olygarchák.
– Ejh, menjenek önök a pokolba azzal a modern humanizmussal. Az is csak
schwindli!
– Ejnye, doktor, doktor! Hiszen maga alatt vágja a fát. A saját
működését törpíti le és egy kicsit az enyimet is.
– Bánom is én!
– Hát nem lélekemelő az, mikor az év végén kimutatást csinálunk a Szent
Sebestyénnél s azt jelenthetjük, mint például tavaly, hogy kétszáztiz
beteget bocsátottunk el meggyógyulva? Nem érez ön ekkor egy kis meleget
a szíve táján? Vallja meg őszintén.
– Nem.
– No, én érzek.
– Pedig ha valaki, úgy épen ön nem érezhet.
– Hogy én? – dadogta Tóth úr, részben csodálkozva, részben elképedve,
részben sértődve.
– Ön, ön, Tóth úr, – rikácsolta a doktor, és az egész pohár puncsot
fölhajtotta egyszerre.
– Hogy érti ön azt? – kérdé Tóth Mihály tompán.
– Nos, én goromba ember vagyok, és ha már annyira jutottunk, hát
megmondom önnek az igazat. A hogy én önt ismerem, Tóth úr, le fog a
szeméről esni a hályog s egész világításban meg fogja ismerni a saját,
úgynevezett modern humanizmusát, a melyre most olyan sokat tart.
– Vajjon? – szólt Tóth Mihály, s kétkedve rázta a fejét.
– A dolog valóban úgy áll, hogy körülbelül kétszáz beteget gyógyítunk ki
évente a Sebestyénben, de miután én egyszersmind a gyári orvosa is
vagyok Tóth úrnak, én ennélfogva arról is vezetek magánstatisztikát,
hogy az ön gyáraiban hány ember betegszik meg és nyomorodik el évenkint,
a szeszgyárban előállított alkohol pusztításait nem is számítva,
körülbelül háromszáz lélekre rúg, az idén pláne több volt. No, már most…
– Ugyan, ugyan, – vágott közbe Holics uram, szürke, gömbölyű fejét
rosszalón csóválva.
– No, már most, – folytatá a doktor feltartózhatlanul – ha Tóth úr
beszüntetné egy napon gyáraiban az üzemet és bezárná a Szent Sebestyént,
hát maradna évenként ötven ember haszon. Ilyen az a modern humanizmusa a
kémények urainak, hahaha.
Tóth Mihály elvörösödött, mint a rák, kihörpintette szó nélkül a
whisky-jét s azzal hazament lefeküdni a szanatóriumi szobájába. Mikor
reggel felkelt, már akkor az orvos az inspekczióját végezte a betegek
közt.
– Majd ha készen lesz, doktor, rendelkezésemre bocsátja azokat az
adatokat.
– Miféle adatokat? – csodálkozott Pázmár.
– A melyekről tegnap este szólott.