bucsúmosolyra, de azt is csak félig, egész mosoly nem lett belőle,
mindössze két vagy három rizskásaszerű hófehér fog villant meg a piros
ajkak közül.
Feri visszament a vén emberek közé, egykedvű, közömbös arczczal, mint
egy diplomata; ha a cselszövő Máli néni látja most, bizonyosan
megczirógatja az orczáit (hja, a Noszty-vér nem tagadja meg magát.) Mari
pedig a fiatalság szobájába nyitott be, de egyik sem volt ott lelkileg,
a hol a testével. Különösen Mari sokat adott volna egy félórai
magányért, hogy átgondolja, meghányja mindazt, a mi lelkét
foglalkoztatta. A Noszty legutolsó szavai mint valami vérpezsdítő
fluidum járták át egész lényét. Azt mondta, nem jó gondolnia valakire, a
ki ő hozzá hasonlít. Hátha a somlyói leánykát érti? Hátha mégis a
somlyói vadász ő? S ebben az esetben az előbbi nyilatkozatában benne van
a szerelmi vallomás is.
Ideges nyugtalanság fogta el, de nem a kellemetlen, lehangoló idegesség,
ellenkezőleg, olyanforma volt, mintha láthatatlan szellemek mézbe
mártogatnák a lelkét, de voltak a méznek keserű rétegei is.
«Ha csakugyan a vadász volna, – mondá magában, – csak nem lenne olyan
csacsi, hogy rám ne ismerne. Nem, ő nem a vadász.»
«Azaz, hogy mit beszélek, – felelte kis vártatva önmagának – hiszen én
magam is csak olyan csacsi vagyok, hogy nem ismerem fel határozottan.
Lehet biz az, hogy a vadász.»
«Igaz azonban, hogy én mégis legalább ismergetem őt, fürkészek utána,
gyanakszom a személyében, míg ő, úgy látszik, nem is gondol arra az
eshetőségre; ha ő volna, lehetetlen, hogy ne gyanakodnék, mert az arczom
az, a termetem is az, mosolyom, szemem, hangom, mind az, – tehát mégse a
vadász.»
«Vagy ha mégis a vadász, no, akkor ugyan csekély benyomást tettem rá.»
(És szinte már olyasvalamit kívánt az istenektől, hogy inkább ne legyen
hát a vadász.)
Szegény kis Mari! Egy láthatatlan mérleg himbálózott gondolatában
folytonosan s ezer apró dolgot és megfigyelést rakott a serpenyőkre, hol
ide tett valamit, hol amoda, megint átrakta és a mérleg szüntelen
hullámzott, mozgott és nem állt meg eredményt mutatni. Bolondság,
bolondság! Nem lehet a ködöt meg a virágillatot megmérni.
Ebből a sok kombinálásból, találgatásból és fejtörésből nemcsak hogy
semmi haszon nem volt, hanem ellenkezőleg, kár, mert olyan szórakozottan
játszott és ferdén felelgetett, hogy mindennemű ékszereit, karpereczét,
gyürűjét, kis ezüst gyüszűjét zálogba szedték el s miután már az se
futotta, még a kamélia rózsáját is oda kellett adni a hajából a
végrehajtónak, a bontóvári törvényszéki elnöknek, a ki már törte is a
fejét a kegyetlenebbnél kegyetlenebb kiváltási módokon, mikor egyszerre
megszólalt a kis harang a vacsorához, s ki-ki szerezvén párt, a minőt
lehetett, megkeresték helyeiket a nagy ebédlőben.
Mondani is fölösleges, hogy óriási vacsora következett, a melyben
mindenki megtalálta az izléséhez és a gyomra állapotához való ételeket,
a becsináltaktól kezdve a franczia konyha mártásai és könnyed omlette
soufléei között, elvegyítve félig véres angol húsokat és puddingokat,
valamint a szokásos nemzeti csemegéket: malaczpecsenyét,
töltöttkáposztát, túróslepényt, hurkakolbászt, melyek magyar embereknek
és isteneknek valók, de inkább isteneknek, lévén az ételek halálosak, az
istenek pedig halhatatlanok. Az ételeknél még csak a toasztokban volt
nagyobb bőség s ezek nagy része Palojtayné egészségére zengett, úgy hogy
Fruzina mama alig győzött koczczintgatni ürmösös poharával.
De mindez nem sokat érdekelte Marit. Az estének az az általános
nevezetessége, hogy a Palojtayné nem tudom hányadik születésnapja, csak
a felületen úszott, külön-külön mindenféle más nevezetességek tolakodtak
elő vagy bujtak ki. Mari előtt például az a jelentéktelen esemény dagadt
meg nagygyá, hogy a malaczpecsenyénél, a mint egyszer lopva ráemelte
tekintetét Nosztyra, a ki rézsut átellenben ült az asztalnál két szép
menyecske, Pázsith Gusztiné és Gyurtsányiné között, épen abban a
pillanatban röpült a Noszty tekintete is Mari felé (vagy hogy mindig ott
kujtorgott már azelőtt is) szóval nagy összeütközése lett ebből két égő
planétának, hirtelen mindenik elkapta a maga tekintetét s Mari azonfelül
elpirult és a tányérjára nézett, mint egy bűnbánó Magdolna, miközben
ekképen elmélkedett:
– Ha elszomorítja az én arczom látása, hát ugyan minek nézeget?
A Feri környékén egy kis feleselés támadt. Klementy szerkesztő a vad
toasztok során Tóth Mihályt is felköszöntötte, de annál az ékes
mondatnál, hogy tekintsünk vissza a multba, közbemordult Kaby Józsi:
– Én ugyan nem tekintek, mert ott minket megvertek.
– Van ott elég dicsőség följegyezve a történelemben, – folytatá a
szónok.
– Egyetlen egy trükk van, az, hogy Zsigmond királyt becsuktuk Siklós
várába, – disputált Kaby. – Hogy jött ki onnan, azt szeretném én tudni.
S fenyegetőleg rázta meg az ökleit.
– Bizonyosan valamelyik Noszty eresztette ki jó pénzért, – hasadt ki
valahonnan egy gunyoros hang.
Feri szemeiben, ki eddig hallgatagon ült két csinos szomszédnője közt,
villám gyúlt ki. Hamarporú ember volt, fölszisszent s harsányan,
fenyegetőn mondá:
– Valaki mostan kőbe hágott. (És háborgó tekintetét körülhordozta a
patkós asztalon.) Ki volt az?
Szép volt így felindulva, mint egy fölriasztott tigris, kit nyíl hegye
ért. Marinak legalább nagyon tetszett.
Síri csend következett. Senki se felelt.
– Egy német van köztünk, – csóválta a fejét Kaby Jóska és röhögött.
Klementy ezentúl háborítlanúl folytatta toasztját, mely abban
csúcsosodott ki, hogy a modern kornak másféle hősei vannak, mint
azelőtt; a Lehelek, a Botondok, Kinizsiek kora lejárt, éljenek a Tóth
Mihályok, a kik nem a törököt verik meg, hanem a zsidót, ősi földet
szereznek becsületes munkájukkal és azt úgy művelik, hogy a legöregebb
gazdák is bámulják.
Tóth Mihály, a ki valamivel lejebb ült, a leányával átellenben,
láthatólag röstelkedett, a szeleburdi szerkesztő dicséretei általában
gyanús természetűek s legott megindúl nyomukban a találgatás, mennyibe
kerültek. Tisztes, deresbe vegyülő haju öreg úr volt, kemény, határozott
vonásokkal, keveset beszélt, de mindég higgadtan. Magas, kidudorodó
homloka, tiszta fényű szemei kiváló értelmet árultak el, csak az esetlen
mozdulatain látszott a mesterember.
– No, no, – szólt csendesen, s igyekezett mindjobban elbújni a nagy
testű mezernyei tiszteletes asszony válla mögé, kinek lovagjáúl volt
odaültetve.
Mindamellett sokan felálltak Klementyn kívül is, s odajárultak
koczczintani a kevésbé rátartó urak közül, még Noszty is:
– Noszty szolgabiró vagyok.
– Azt vettem észre, – mosolygott Tóth Mihály.
– A másik pólus, – folytatá Feri, – a munka emberét kívánja megtisztelni
a munkátlanság embere.
– Munkátlanság! – kottyant bele Klementy. – A hogy vesszük. Ki szereti a
munkát? Bolond, a ki szereti. Nem igaz, mi? Appellálok minden okos
emberre. Lám a méhek a legmunkásabb állatkák, de még azok se szeretik a
munkát. Azt hallom, kivittek egy köpüt Braziliába, s látván, hogy ott
örökös nyár van, gondolták magukban, minek dolgozzunk – és nem dolgoznak
többé.
– Ejnye, ejnye, Klementy, – pirít rá Findzsa asszony, miután már a Tóth
Mihály körüli diskurzus általánossá vált, – mi lelte, hogy ma így
antalkodik? Előbb dicsőíti a munkát, most meg már leszólja a sárga
földig.
– Mert én sokoldalú ember vagyok, – védekezett sunyi ábrázatát mind a
két kezével megvakarva, – és csak Noszty úrra értettem, a ki nyári
éghajlat alatt született.
– Csakhogy az én nyaram csak az én tavaszomig tartott, – felelte Feri
némi keserűséggel, – és ezentúl bizony már nekem is munkával kell
megkeresnem a mindennapi kenyeremet.
– Nem szakad meg abba a méltóságos úr, – nevetett a szerkesztő.
– Ugyan hagyja, kedves szerkesztő úr, ne méltóságozzon engem.
– Kérem, kérem, császári királyi kamarás, tehát méltóságos.
(Hm, tehát kamarás, – sóhajtott Mari, – azért olyan rátartó.)
– Az csak a kriptának szól, – felelte Noszty szerényen, – a családi
csontoknak. Nekem magamnak inkább csak a «tekintetes» titulus jár, s ezt
is azzal a tudattal kell viselnem, hogy más alkalmasabb, erőteljesebb
emberre volt szabva.
– Ujhuj! – rikkantott közbe a pofitos Kaby Jóska, a ki ide figyelt
félfüllel, máskor lőnye ember, de ha bort lát, szaporamalom. – Ne
resteld! Mit restelled? Vármegye kenyerét a ki kapja, az marja. Én se
restelném, ha én húztam volna ki alólad a gyékényt, hát punktum. Csak
egyet ismerj el, bruderkám, hogy hunczut a német. A miért én viszont
elismerem, hogy az a jó, mert ha a német nem volna hunczut, nem tudnánk
kire haragudni s a nélkül rég belénk penészedett volna a nemzeti virtus.
Erre aztán úgy illett, hogy Noszty, mint fiatalabb, átsétáljon a tulsó
oldalra és a Kaby Józsi poharát megérintse a maga poharával.
– Kellemes fiatal embernek látszik, – jegyezte meg Tóth Mihály Nosztyra,
a szomszédasszonyhoz fordulva.
– Hm, – felelte a tiszteletesné csókaszemével a fiatal emberre pislogva.
– Azt hallottam, hogy egy kicsit lacsuha természetű. Az apja se egészen
kóser ember. És milyen gőgös, kivált az országgyűlési cziklusok közepén.
Egy «Pesti Naplót»-t hord szüntelen zsebében s mikor valaki olyan jön
szembe az utczán, a kit nem akar megismerni, kiveszi, beletemeti a
fizimiskáját és az olvasást mímelve megy el az ember mellett.
Többé-kevésbbé efféle semmiségek mondattak és történtek az asztalnál s
természetesen sokáig ki nem elégíthették az igényeket, kivévén az
emberiség «tisliző» részét. A mindkét nembeli ifjúságnak a talpa
viszketett, tánczra készülődének, az öreg urak a kártyaszobába vágytak,
a tantuszaikhoz, s türelmetlenül lesték, mikor bont asztalt az elnöklő
Fruzina mama. Bontana is, ha a locsi-fecsi Podwolski pontot tudna
csinálni; szines szerelmi kalandjai egymásba fonódnak, mint a
szederindák.
Végre azonban mégis fölemelkedik a háziasszony s az a bizonyos suhogás
támad, mint mikor egy nagy madárcsapat felrebben. Hangzanak is mindjárt
a vezényszavak. «Ki az asztalokkal!» zsibong az ifjúság. «Előre uraim, a
miből élünk!» sorakoznak csatarendbe a kártyások. Csak az örök szomjúság
rabszolgái várják gyámoltalanul, hogy melyik szobát teszi meg a háziúr
«kredencz»-nek, a hova aztán be lehet húzódni iszogatni, disputálni,
csibukozni, sőt még dalolni is.
Feri az öreg urakhoz csatlakozott s leült az egyik tarokasztalnál
gibicznek, a Tóth Mihály háta mögé (ki tudja, mire lesz az jó
valamikor). Ott különben hasznát is vették, mert az egyik partner,
Palojtay, váltig futkározott, hol ide hívták, hol oda hívták rendet
csinálni, s ilyenkor, mert az idő pénz, hogy folytonossági hiány ne
legyen a játékban, ő helyettesíté a házigazdát. Egész este nem mozdult,
anekdottákat mondott, savanyúvizes bort töltött a játékosoknak és
kiszolgálta őket. Szóval hasznos ember volt, megbecsülték, s a mikor
Tóth uram valami nagyobb játékot akart kimondani, «ultimót», vagy
«szólót», mindég hátrafordult, a mint ez már illendő dolog a
rokonszenves gibiczczel szemben, s csak ha az jóváhagyólag intett a
szempilláival, kiáltotta ki nagy élénkséggel:
– Solo, ha vizet iszom is!
Pedig a nagy teremben, a hol a táncz folyt, erősen várta «valaki». Ha
tudta volna, talán otthagyta volna a hatalmas skiz szürke hiveit, vagy
hogy talán tudta és azért nem hagyta ott.
A csillár gyertyái már körömhegyig égtek a nagy teremben, új gyertyákat
raktak fel a cselédek, hullámzott a sokaság, a mamák bóbiskoltak a
szögletekben, a tánczosok nagyrészt már kifáradtak és újak szilajodtak
neki. A pletykázó szobákból, a kredenczből bekukkantak az unatkozók,
csak ő nem mutatkozott, a kit Tóth Mari várt. Különös ember! Gőgös-e,
vagy világgyűlölő? Valóságos rejtély. Bizonyosan befogatott már és
elment. A mennyire az udvarlóitól tehette (nem nagyon tehette, mert
körüldöngték, mint a méhek a jázmint), mindég figyelte az ajtókat,
jöttek-mentek az emberek, de ő nem mutatkozott. Szeretett volna
kérdezősködni felőle, de nem mert. Fruzina mama bizonyosan tudja, mert ő
tőle nyilván elbucsúzott, de Isten ments meg Fruzina mama előtt szóba
hozni, gyík szeme van, mindjárt leolvasná velök a titkos gondolatait.
Ámbár iszen azok se olyanok, hogy szégyenkeznie kellene miattok, ha csak
nincs alattuk még egy réteg: a legtitkosabb gondolatok.
Nincs, nincs. Oh dehogy! Semmi sincs. Mindössze tánczolni szeretne a
méltóságos kamarás úrral. Egy kis ártatlan kiváncsiság az egész. Úgy
rémlik neki, hogy a csárdástánczáról holt bizonyossággal meg tudná
állapítani, ő volt-e a somlyói vadász, vagy nem, mert ez a bolondos
kérdés még mindég ki nem párolgott a fejéből, nem is akar és nem is fog,
talán örökön örökké megmarad a gyanúja és boszantani fogja. Mert hátha
alakoskodik a kamarás úr? S oh, milyen bosszúság, az ő (a Mari) szeme is
csalódhatik az arczban, emlékezete a hangban, – hanem ha tánczolhatna
vele egyet! Minden hazudhat, csak a láb nem, mely egyforma rithmusban
igazodik a muzsikához.
Hogy ez a kivánsága nem teljesült, udvarlóival éreztette, a kik hosszú
orral szóródtak szét. Az elnököt megsértette valamivel, duzzogva
befogatott és hazament, a kis báró pedig a mamájához sietett
panaszkodni:
– Mari rosszul bánik velem. Úgy látszik, semmi se lesz a reményeidből.
Hagyj nekem békét ezzel az arany békával. Én holnap visszamegyek Pestre.
– Persze. Az orfeumi dámádhoz. No hallod, abból semmi se lesz. Hát miből
következteted, hogy rosszul állnak az ügyeid?
– Azt mondta megvet, ne kerüljek többé a szeme elé
– És miért?
– A miért, azt mondja, én kiáltottam közbe a vacsoránál, hogy Zsigmond
királyt valamelyik Noszty bocsátotta ki a siklósi börtönből jó pénzért,
s aztán mikor Noszty fenyegetőleg jelentkezésre szólította föl a
közbeszólót, meglapultam, mint a gonosz a fűben.
– Miért is nem jelentkeztél?
– Majd bolond vagyok, hogy felaprított volna az a tigris pofájú.
– Igaz, igaz – mondta a bárónő megsimogatva fiacskája szöszke fürtjeit –
de látod, az ilyen éretlen leányok szeretik a hősöket, magokba falják a
regényekből. Legalább eltagadtad volna, hogy te kiáltottál közbe.
– Az ám. Hiszen akartam én. De ráismert a hangomról.
– Te! Ha az a te hangodat száz közül megismerte, holott én se ismertem
meg, akkor az bizonyosan szeret téged. Légy nyugodt, megbékültök.
S ezzel fölkelt és fölkereste Tóthnét, hogy fia ügyét megfeljebezze
nála. Tóthnénak, ki egy csoportban beszélgetett, igen jól esett, hogy a
báróné bizalmasan félrehivta és hogy az egész világ látja, a mint az
ablakmélyedésben tárgyalnak együtt. Egy két mézes-mázos szó elég volt s
Tóthné jól fel volt húzva, a milyen jól csak fel lehet húzni egy
hibátlan szerkezetű ketyegő órát.
– Oh Istenem, – mondta a befejezett beszélgetés után visszatérve
csoportjához, – milyen más ez az arisztokráczia! Milyen finomak ezek a
nők! Még a hangjuk is olyan lágy, mint a brüsszeli csipke. Csak azt nem
értem, hogy miért hiányzik elől a két felső szemfoga és hogy nem
csináltat helyettük álfogakat. Párisban ismertem egy Lambelle nevű
grófnőt, annak is épen ez a bizonyos foga hiányzott. Talán divat. De
ezer bocsánat, meg kell keresnem a leányomat.
Föltette a lorgnette-jét némi előkelő reminisczencziák szerint s
körülnézett, de csakhamar visszafordult.
– Oh nem, nem. Talán még sem divat. A Lambelle grófnő fogát a hátas lova
rugta ki s nem föltehető, hogy a ló tudta volna a divatot… Ámbár azt
mondta a komornyik, hogy igen magas vérű ló volt. Az úr meglőtte szegény
párát… Oh, még most is sirhatnék, ha a szegény lovacskára gondolok.
E közben megpillantotta Marit, a csillár alatt.
– Szent ég – kiálta hozzá tipegve. – Mind a ruhádra csepegnek ezek a
gyertyák. Azt gondolod, hogy Worth úr ingyen adja a ruhákat. Gyere csak,
gyere, gonosz gyermek, hadd mossam meg a fejedet. A bárónő panaszkodik,
hogy rosszul bánsz a fiával.
– Azzal az apalin szívüvel – mondá a leány fitymáló hangon.
– Már akármilyen szívű, de ez a szív hozzád húz. Én nem mondom, hogy
borulj az ölébe és ez nem is valami elegáns dolog, azt se mondom, hogy
menj hozzá férjhez, mert tudod, hogy az apád milyen bogaras, de legalább
szépen bánj vele, mert minden esetre megtiszteltetés, hogy egy
arisztokrata…
– Pakfon arisztokráczia – dünnyögte ajkait elbiggyesztve.
– Az arany veled vegyülne hozzá.
– Nem szokás az aranyat pakfonnal vegyíteni, mama.
– Neked ma valami bajod van, Mari.
– A fejem fáj mamácska.
– Talán haza akarnál jönni.
– Azt hiszem, jó volna, ha hazamennénk.
– Eredj hát, keresd meg az apádat valahol a kártyázók közt és
figyelmeztesd a hazamenetelre. Majd otthon beszélünk a dologról.
Mari végig ment a szobákon és sok kérdezősködés után végre ráakadt a
szobalabirintusban a kártyabarlangra s élénken elpirult, mikor
betoppanva ott látta Nosztyt az apja mellett, kéklő füstfelhőbe takarva.
[Illustration: – A mama küldött, apuska, hogy már haza akarna menni.]
– Engem keresel? – mosolygott rá az öreg Tóth olyan szeretetteljes
pillantással, mint a minővel a pagátot veszi észre az ember.
– A mama küldött, apuska, hogy már haza akarna menni.
– Ohó! Az lehetetlen!
– Miért apa?
– Mert két ultimó van rajtam és egy solo.
A leány ráemelte szemeit, hogy hol van hát rajta az a két ultimó, a
mitől nem mozdulhat, s úgy tett, mintha csak most venné észre Nosztyt.
– Hát maga nem tánczol?
– Nem! – felelte kurtán.
– Nem is szokott?
– Nem igen.
– Sohase tánczolt?
– De igen, egyszer-másszor.
– Eredj csak fiacskám innen a füstből, – szólt az öreg Tóth, – mondd meg
a mamának, hogy várjatok még. És talán te is fordulj még egy-kettőt, míg
itt a kártya fordul.
Mari hidegen biczczentett a fejével Noszty felé, sarkon fordult,
szoknyái megsziszegtek s azzal szapora léptekkel elhagyta a szobát, de
kis vártatva visszatért ijedt arczczal.
– No, mi baj megint?
– Nem merek kimenni, – mondotta szégyenlősen.
– Hogy-hogy? – kérdezte Tóth úr szórakozottan, a kártyáit rendezve.
– Egy nagy kutya fekszik a szomszéd szoba küszöbén. Olyan csunya! És rám
vicsorítja a fogait, mikor át akarom lépni.
– Hát kergesd el! Mondjad neki, hogy «csiba te».
– Hiszen kértem már, de nem akar elmenni.
– Oh, te bolondos kis fruska! – nevetett Tóth úr, hogy a szemei is bele
nedvesedtek – Kontra! Harmadik vétel!
– Az a Czuzka agár lesz – vélte a megkontrázott Palojtay. – Eredj,
Noszty öcsém, vezesd ki a húgomat. Miféle gavallér vagy te? Különben nem
bánt az, szivecském, senkit. Öreg kutya az már, még a nyulat se bántja,
penzióban van.
Noszty kikisérte Marit, pedig szükség se lett volna rá, mert egyik
udvarlója, Kevermesy Antal eleibe jött már felkérni egy walczerre.
– Nem adok kosarat, de csak egy tourra vállalkozom, mert már fáradt
vagyok. Ugyan, kedves Noszty, vállalja addig ezeket az én családi
csontjaimat.
Nosztynak dobta oda a szép faragású elefántcsont legyezőjét. Noszty
elmosolyodott a czélzásra és elkapta ügyesen.
Nem sokára visszatért lihegve, a hol Noszty állt, a nagy terem
ajtajához.
– Nos, nem vesztette el a csontjaimat?
– Megvannak. De maga úgy látszik elvesztette az én rózsámat, vagyis a mi
rózsánkat.
– Dehogy.
– Hát talán nem tűzte fel, pedig úgy szólt az alkú?
– Feltűztem, tekintetes szolgabiró úr, igenis feltűztem instállom –
szólt, kecsesen mórikálva magát, mint a parasztmenyecskék szokták a
biróság előtt, – de valami más történt vele.
– Talán odaadta valakinek?
– Olyas valami, de mégsem egészen.
– Nem értem.
– Kiváncsi rá?
– Oh, hogyne.
– No lássa, én is kiváncsi vagyok valamire, a mit csak ön mondhat meg.
– Ugyan mire? – érdeklődött Noszty.
– Tudja mit, – indítványozta Mari, – tegyünk úgy, mint az ellenséges
táborok; kicserélik a hadifoglyaikat. Én kielégítem a maga
kiváncsiságát, maga meg kielégíti az enyimet.
– Nem bánom.
– Hát ki kezdje?
– Kezdje el a kisasszony.
– Jól van, de üljünk le ide, épen van itt két üres szék, mert én már
nagyon fáradt vagyok.
Leültek két ablak közé, Feri egy nádszékre, Mari pedig elhelyezkedett
egy magas bőr karszékben, olyan volt, mintha trónon ülne, lábait
fölrakta a karszék alsó rámájára s gondosan, kaczéran elrendezte a
szoknyája redőzetét, de annyit mégis künn hagyott az apró lábaiból, a
mennyitől a szem megrészegszik.
– Hát hogy hova lett a kamélia, kérdi? Biz azt elvették tőlem zálogba.
No, mit néz rám? A mi igaz, igaz. Ügyetlenül felelgettem a «Haragszom
rád»-ban. És ez még semmi se volna, hanem elvették a broschomat és
gyűrűmet is.
– Ki vette el?
– Egy fiatalember. És ez se volna még semmi, ha visszaadná, de nem adja.
– Micsoda? A gyűrűt se?
– Természetesen azt se.
Noszty nyugtalanul mozdult meg.
– Hogy lehet az?
– Megharagudott valamiért és hazament, a tárgyakat pedig a zsebében
felejtette. És ezzel most már én készen vagyok.
– Vagyis, hogy most már én következem.
– Nincs másképen.
– Tehát parancsoljon.
Mari az egyik ablakfüggöny csücskét morzsolgatta, fejét a balvállára
hajtván, lopva kémlelte a félig lecsukódó pillák alól a Noszty vonásait.
– Maga a vacsora előtt azt mondta nekem, hogy nem nézhet rám…
– Nem, nem azt mondtam, nem úgy értettem, – tiltakozott Noszty, azzal a
fölényes mosolygással, a hogy egy nagyon komoly ember szokott
végighallgatni egy bohó gyermeket.
– Ne vitatkozzunk kérem erről. Tudja, én amerikai leány vagyok, szabad
levegőn és szabad beszéden növekedtem fel. Tudom, hogy maga indokolta,
miért szomorítja a látásom. S épen csak erről az indokról van most szó.
Magát azt a tényt, hogy engem nem szeret látni, kikapcsolom. No, meg van
elégedve? Sőt megengedem, hogy húnyja be, ha akarja a szemét, mikor
velem beszél… Kérem, kérem, ne szóljon közbe, mert mondom, nem ez a
tárgy van szőnyegen. De az indokolása tett kiváncsivá. Ön azt mondja,
hogy ismert vagy ismer valakit, a ki a csalódásig hasonlít hozzám. Lássa
be, hogy ez engem felbirizgált és folytonosan csiklandozza azóta a
fantáziámat. Az ember elvégre nem lehet közömbös a maga hasonmása, hogy
is mondjam csak, a Doppelgängerje iránt, kivált ha asszonyfajta. Úgy
szeretném, de úgy szeretném tudni, ki ő, hogy hívják, merre van hazája,
milyen a lelke, a sorsa és mindent, mindent, a mi rá vonatkozik, mert
úgy képzelem, hogy az nekem egyedüli testvérem a világ valamennyi emberi
lénye között. Oh, mondjon nekem róla egyet-mást. De mi lelte, hogy úgy
elszontyolodott?
Feri mélyen sóhajtott s pillanatnyi csend állt be; hallani lehetne a
fejük feletti óra tiktakját, ha a muzsika nem szólna, s ha vagy tíz pár
nem keringőzne a teremben. Hanem azért mégis csend volt az, csend a
zajban, melyet csak ők észleltek, s csak őket nyomta.
– Inkább csak boszankodom, – szólt Noszty szembetünőleg kelletlenül,
szinte vontatva, s bizonyos melancholiaszerű köd borongott a homlokán. –
Magamra boszankodom, kisasszony, hogy olyasvalami csúszott ki a
szájamon, a miről nem szokás beszélni. Nincs annak se értelme, se
formája. De már megtörtént, s minthogy úgy állapodtunk meg, hát
kielégítem a kiváncsiságát, de azt hiszem, nem lesz megelégedve.
– Miért hiszi?
– Mert a Doppelgängerje nem a felső tízezrekből való.
Tóth Mari vállat vont s hanyagúl hátradobta magát a karszékben, mire
összeomlott a ruhája előbbi redőzete s más hullámvonalak keletkeztek a
fáczánszín szoknyáján.
Ferinek a szemét kápráztatta ez, elfordította a fejét, inkább nézett
bele a csillár remegő lángnyelveibe; az nem olyan veszedelmes.
– Az iparosok egy mulatságán ismertem meg az elmult őszszel a
Somló-hegyen.
Tisztán látott, hiszen már tudta és mégis a szédület fogta el, mikor
most mint kétségbevonhatlan tény állt elébe, a mi csak sejtelem volt és
később valószinűség. Sápadt lett, mint a fal és úgy érezte, hogy a szive
hevesen ver, míg a torkát mintha egy csontos kéz szorítaná össze.
– Úgy?… Igen? – mormolta rekedten, – a Somlyó-hegyen? – Majd álmodozva
tette hozzá: No és?
– Egy fiatal leány volt…
Egy kissé összeszedte magát, s hogy a megindulását palástolja, csintalan
mosolylyal szólt közbe:
– Mindjárt gyanítottam, hogy nem egy fiatal zerge, vagy medvebocs.
– Úgy értettem, hogy lehetett volna menyecske is, de leány volt.
– Valami csizmadia-leány?
– Bizonyára szegénysorsú, a mint mondta, komorna vagy ilyesmi, valami
úrnőnél.
– Természetesen nagy lábakkal és vörös kezekkel, – kötekedett Tóth Mari,
fitymáló mozdulattal.