közölte 1858-ban a „Kolozsvári Közlöny“ tárczájában, széptani
szempontból Erdélyi János méltatta a „Szépirodalmi Közlöny“-ben (szerk.
Szelestey L. 1858. Pest). Molnár Anna első változata, mint második
ó-székely ballada, az erdélyi muzeum-egylet ülésén mutattatott be
1860-ban. (_Adalék népköltészetünkhöz_. Budapesti Szemle IX. k. 1860.) A
többi változatok az 1864–65-diki „Koszorú“-ban jelentek meg (szerk.
Arany János). A változatok két elsője és három utolsója közt nem csekély
különbséget vehetni észre, sőt a rokonabb változatok közt is van
eltérés. Az első változatban Molnár Anna leginkább csak szerető anya,
kinek gyermeke mindennél előbb való, még férjénél is. Az elrablott és
férfiruhában visszatérő nő, kit férje kóbor vitéznek tart, nem fedezi
föl kilétét, hogy a viszonlátás felindulása, kérdezősködés ne vonhassák
el gyermekétől, ki oly rég nem szopott s azóta mindig sir. Gyöngéd
csellel borért küldi férjét s azalatt, mig ez odajár, megszoptatja fiát.
Gyöngédsége még más vonásban is nyilatkozik. Midőn hivja Ajgó Márton,
nem mondja, hogy nem szereti, nem szidja össze, mi némi kaczér
szinezetet adna vonakodásának, a legbájosb naivsággal mentegetőzik: nem
mehet, mert csendes háza, jámbor ura és karon ülő kicsi fia van neki.
Oly mentség, melyről azt hiszi, hogy ellenállhatlan. Fogalma sincs
arról, hogy férjétől és gyermekétől megválhassék a nő s lehessen oly
ember, ki ezt kivánni képes. Később a fa alatt szintén nem átkozódik,
nem tűz össze rablójával, sőt azt nem is ő gyilkolja meg, hanem a
véletlen. A második változat Annájában is az anyai szeretet a legfőbb
vonás, de már erélyes és számitó nő. A veszélyben nem veszti el
lélekjelenlétét és megöli a rablót. Otthon, mihelyt az anyai szeretet
ösztönének eleget tesz, férje kedélyállapotának kipuhatolásához fog s
addig föl nem fedi magát, mig ez meg nem igéri, hogy nem fog
megharagudni rája. A harmadik, negyedik és ötödik változat Annája már
nem elrablott, hanem elcsábitott nő, kit a csalódás s az anyai és női
kötelesség megsértése miatti lélekfurdalás vezetnek haza. Az ötödik
változatban a terebély tölgy- vagy bükkfát czitromfa váltja fel, mely
ugy látszik csak czifrálkodó különösség, mint népdalainkban a czédrusfa.
Az első változatban hiányzik a felakasztott hat leány, azért nem is
érthetni, miért mász fel a fára Ajgó Márton. A többi változat
mindenikében benne van. Azt érthetni, hogy Ajgó Márton elrablott és
megunt kedveseit megöli, de azt már bajosan, hogy miért akasztja őket
egymás mellé a fára. Ugy látszik, hogy a népi naiv phantasia e
plasztikai képpel akarta tudtára adni Molnár Anna jövendő sorsát.
Balladánk e vonása nem egyedül áll a népköltészetben. Egy német
balladában szintén megtalálhatni, melynek tárgya különben is rokon a
mienkkel. Czime: _Ulrich und Aennchen_ (_Hausschatz der Volkspoesie_. D.
L. B. Wolf. Leipzig 1853. 173. l.). Ulrich szintén elcsalja Annát az
erdőbe s egy fa alatt fejét ölébe hajtja. Anna sirni kezd, mert a
fenyőfán tizenegy akasztott leányt lát függeni. Sejti, hogy a
tizenkettedik ő lesz. Sejtelme teljesül. Halála előtt háromszor
segitségért kiált. Istent, atyját és testvéreit hivja segitségül, kik
megjelennek s elfogják Ulrichot. Anna sírba, Ulrich kerékre jut; Annának
a mennyben angyalok énekelnek, Ulrichnak a hollók.
A mint látszik e ballada kifejlődése egészen más, mint a miénk. Egy
_Toma_ czimü oláh ballada e tekintetben sokkal rokonabb. _(Poesia
popurola ballade, culese si corese de At. Mariaru Marienescu Pest a
1859.)_ Tamás (Toma) szeretőjét Johannát (Jona) elszökteti. Egy heti vig
élet után midőn egy fa árnyékában nyugosznak, Johannában fölébred a
lelkiismeret és vádolja, hogy elhagyta kereszteletlen gyermekét s fél a
szent kereszt boszujától. Tamás megcsókolja, selyembe öltözteti,
szekérre ülteti. „Menj hát, láss gyermeked után, békülj meg férjeddel. A
mi minket illet, hallgass, mondd neki, hogy négy lovat szereztél
számára, holnap én is utánad indulok és visszaveszem lovaimat.“ Midőn a
nő haza érkezik, férje az udvaron épen fát vág a tüzre. „Jó estét! –
mond Johanna. – Elsötétedtem, nem adnál-e szállást?“ „Szívesen, – felel
a férj, ki a már sötét alkonyban nem ismert reá, – de lásd,
kereszteletlen csecsemőm van, nincs ki szoptassa, egész éjjel sir.“
„Azért elalhatom, a gyermeksirás engem nem zavar meg.“ „Ha gondolod,
hogy aludni fogsz, szivesen befogadlak.“ A nő bekötvén lovait a pajtába,
a szobába lép. „Talán meghalt e szegény gyermek anyja, hogy még nincs
megkeresztelve, és senki sem szoptatja?“ „Oh nem – felelt a férj – hanem
elszökött szeretőjével.“ „Hátha visszajőne – folytatta a nő – mily
halállal végeznéd ki, szalmán égetnéd-e meg, vagy halálra vernéd?“ „Se
szalmán nem égetném meg, se halálra nem verném, mert akkor volna, ki
gyermekemet szoptassa, hanem szeretőjét csakugyan hosszába fektetném.“
„No ha ugy im itt vagyok, haza jöttem gyermekemhez, anya vagyok, te
atya. Csak a vásárban jártam s onnan négy szép lovat hoztam neked, jer
nézd meg csak.“ Kiindultak a pajtába, hát ott már Tamás eloldotta a
lovakat s vitte. „Állj meg Tamás, te gonosz ember, ki megrontottál!“ –
kiáltá a férj s ugy megszurta vasvillájával, hogy szörnyet halt.
E rokonsági körülmény az oláh balladával egy pár oláh irót merész
állitások- és vádakra ragadott. Már az első változat közlése alkalmával
kétségbe hozatott Molnár Anna eredetisége. (_Budapesti Szemle_ 1860.
IX-dik kötet 300. l.) Midőn a többi változatok is napfényre jöttek,
Grozescu Julian azzal vádolta a gyüjtőket, hogy oláhból forditják az
ó-székely balladákat (_Fővárosi Lapok_- Szerk. Vadnai K. 1864. I.
félév.) mit azonban akkor Arany László Szabó és mások is megczáfoltak
_(Pesti Napló, 1864. I. félév 118. sz. Koszorú, 1864. II-ik félév 2-ik
sz.)_ Ugy hiszszük, ujabb czáfolatra kár szót vesztegetni. E balladák
népi eredete minden kétségen felül áll, s legfeljebb az lehetne a
kérdés, hogy melyik nép kölcsönözte a másiktól, hol rejlik a rokonság
oka, az átszivárgásban-e, vagy a népköltészet egységében? E kérdés
bajosan dönthető el; annyi bizonyos, hogy mind a három ballada, a német,
magyar és oláh egykép magukon hordják az illető nép szellemét.
Figyelmet érdemel, hogy e változatokban gyüjteményünk balladái közt
legtöbbször fordul elő a betürím (alliteratio).
_M_egtalálta _M_olnár Annát,
_K_aron ülő _k_icsi fiam.
_M_ér’ sírsz, mér’ sírsz _M_olnár Anna?
_H_ogy hullana _h_armat mostan.
_M_utass példát, _m_enj előre,
_M_egtanólom _m_ajdég tőled.
E sor: „Hivta, nem jött, elrabolta“ jellemzőn fejezi ki a rablás
erőszakos gyorsaságát s keveset enged Caesar „veni, vidi, vici“ hires
mondatának.
A _burus_ annyi mint terebély, boruló ága fa, a _boru_ vagy _buru_
szótól. A Nagy Szótárban nincs meg. E szóban az _o_-t _u_-nak nemcsak a
székely tájszólás ejti, hanem a dunántuli is; Zrinyi még u-val irta:
„Imitt félholtan vitéz vitézre _burul_,“ XV. ének 74. v, Egyébiránt a
_burok_ szó, melyet minden tájszólás egykép ejt, a _bur_ gyök mellett
látszik bizonyitani. A második változat már _burkos_ fát emleget, mely
ugyanazt teszi, a mit a _burus_ fa.
Nyomdahibák:
142. l. 14. sor. _Hát_ szép leányt olv.: _Hat_.
– l. 17. „ Megdobban _a_ olv.: megdobbana.
– l. 18. „ S megcsordul _a_ olv.: megcsordu_la_.
6. =Boriska.= A török uralom idejéből való s némikép rokon „Fogarasi
István“ székely balladával, melyet Kriza közölt a „Részvét Könyvé“-ben
(szerk. Gyulai P. Pest, 1863. 243. l.). Ebben Fogarasi eljegyzi hugát a
török császárnak, de a leány inkább betegséget és halált ohajt, mintsem
a hárembe menjen. Isten meghallgatja kivánságát, meghal. A török császár
eljő a leányért s a halottat el akarja vinni, hogy fényesen temettesse
el. Fogarasi nem engedi, ő is el tudja fényesen temettetni.
Hadd nyugodjék itten apjával, anyjával,
Apjával, anyjával, szülötte földibe.
A mi balladánkban, ugy látszik, a mostoha anyja adja el leányát török
martalóczoknak. Legalább a leány azt hiszi, hogy megmenthette volna.
Mind két ballada igazolja, hogy a török elleni gyülölet oly nagy volt a
nőkben, mint a férfiakban, mindenütt, hol együtt lakott mozlim és
keresztyén. Eger ostroma emlékezetes példája annak, hogy a keresztyén nő
készebb volt meghalni, mint török kézre jutni. A Magyarországban lakott
török nemcsak a be nem hódolt részekben tett rabló kalandok alkalmával
rabolta seregesen kivált a nőket, hanem a hódolt részekben is; a mely
keresztyén nő megtetszett, erőszakkal elvitte épen úgy, mint a
keresztyének bármely más tulajdonát, mely neki megtetszett. „A
keresztyén nőkre nagyon leskelődik a török, irja Thury Pál, tolnai
protestans pap. Ha önkényt nem követte a nő, a török biró elébe ment s
erősité, hogy megöli magát, ha hozzá nem adják a nőt. Ha az ily nő
férjtelen volt, a Kadi odaitélte neki. Ha a férjtelen keresztyén nő egy
almát fogadott el a töröktől s ez be tudta bizonyitani, hasonlókép neki
itélték. A hódolt falukon erővel is elvitt a török egy-egy asszonyt vagy
gyermeket, ki megtetszett neki.“ _(Lásd: Salamon F. Magyarország a török
hóditás korában. Pest, 1864. 242–243. l.)_
_Mit látsz-e alatta?_ = Látsz-e valamit alatta; összehuzás és inversio
egyszersmind.
7–8. =Barcsai.= Az első változatot lásd Kriza gyüjteményéban
_(Vadrózsák. Székely népköltési gyüjtemény. Kolozsvár, 1863. 192. l.)_.
Ez balladaibb menetü, mint a mi két változatunk, azonban a legfőbb
különbség a mi első változatunk és a Krizáé között az, hogy emez a
boszuálló férj lelkifurdalásán végződik, amaz ellenkezőleg a kielégitett
boszu legszilajabb kifejezésével. A harmadik változat a leggyöngébb.
Némikép rokon velük a spanyol Don Alberto, melyben a féltékeny férj
szintén visszatér a vadászatról s a bünös nő a mienkhez hasonlón menti
magát. _(Lásd E. Geibel: Volkslieder und Romanzen der Spanier. Berlin.
1843.)_
_Hét asztal vendégnek vigan gyertyát tartasz…_ E kifejezés megégetést
jelent, de hogy minő eszmei rokonságnál fogva, bajos kimagyarázni.
_Gyantáros ház fö’de_. Gyantár annyi mint gyanta, fenyőszurok, növény
mézga, a gyantáros = gyantával bevont.
„Ne menj, apám, ne menj, _aj_ ne menj hazól ki.“
Az _aj_ hol _haj_, hol _jaj_, hol pedig _ej ejnye_ stb. értelmében
többször előfordul a székely népkölteményekben. Müköltészetünk a német
után az _oh_ és _haj_ helyett többé-kevésbbé az _ah_-t használja. Ennek
sehol sincs nyoma a népköltészetben, sőt a magyar közbeszéd _ah_-ja nem
is érzelmes felsohajtást, hanem csak csodálkozást jelentő indulatszó,
_Hazól_ = hazul, eredeti, régies alakjában.
„_Csak_ kihengeredék belőle Barcsai.“ – A _csak_ itt az _ime, hát_
értelmében használtatik mintegy rámutató élénkités végett. A régi
nyelvben is megtalálhatni a _csak_ ily használatát. A Lugossy-codexben a
szamosmelléki névtelen „Adhortatio mulierum“ czimü kőlteményében
többször előfordul _(Toldy: M. Költ. Kézikönyve, I. 62. l.)_
Ifjak, kik látják, _csak_ megcsufolnak,
Tégedet mondnak szólhatlan társnak.
A _csak_-nak még más jelentése is van, ha ismételtetik, midőn aztán
folytonosságot fejez ki. Kivált a népmesékben sokszor előfordul: _csak_
ment, _csak_ mendegélt. Nem ártana, ha nyelvészeink a _csak_
használatának különböző árnyalatait összeszednék; a Nagy Szótár csak a
legközönségesebb jelentését jegyezte föl.
_Vaj_ azt választod el = _vagy_. Ezt egész Erdélyben igy mondják. Ugy
látszik, hogy a _vaj_ a _vagy_-nak eredeti, régies alakja; a _j_
megerősödése _gy_-vé oly hangtörvényen alapszik, melyre nem nehéz
példákat találni: igy lett a _hajma_ = _hagyma_, sőt igy kellett a
létigében a _volok, valok_ eredeti formának előbb _vajok_-ra, azután a
mostani _vagyok_-ra átváltozni. Lásd bővebben Arany J. értekezését a
„Vajon kérdéséről.“ _(Koszoru 1865. I. félév 570. l.)_
9–10. =Királyfi.= Lásd változatait Erdélyinél _(Népdalok és mondák.
Pest. 1846. I. köt. 373. l.)_ továbbá Szininél _(A magyar nép dalai és
dallamai. Pest, 1865. 40–41. l.)_ Minden alapeszméje és tárgya ugyannaz,
csak a formában mutatkozik némi különbség. A királyfi, ki szegénynek
öltözve keres magának feleséget, a népmese régi kedvencz tárgya. E
ballada a legrégiebbek közé tartozik mind tárgyánál mind formájánál
fogva.
11–12. =Szilágyi és Hagymási.= Ez a harmadik ballada, mely a török
időből maradt reánk s ugy látszik, a legrégibb. Már 1571-ben feldolgozta
egy névtelen verselő „Szilágyi Mihály és Hagymási László“ czime alatt
_(Lásd a M. T. Akademia birtokában levő Csoma-codexet. Kiadta Toldy
kétszer: Magyar költői régiségek. Pest. 1828. A M. költ. k. könyve. I.
köt. Pest, 1855. 114–118. l.)_ Gegő Elek tesz először emlitést, hogy e
monda a nép ajkán is él. _(A moldvai magyar telepekről. Buda, 1838. 80.
l.)_ „Figyelemre méltó népmondák és dalok itt is (t. i. Moldvában) ugy
nincsenek, mint e szempontból szegény Erdélyben (?) Minden nyomozásom és
kutatásom után a számtalan „Egyszer volt, hol nem volt“ összefüggetlen
(?) mesék között még olyat sem találtam, mint a kunfalvi (tulajdonkép
Kománfalva, oláhul Komineste) öreg Csákié, ki elbeszélé, mikép esett
törők rabságba _két kenyeres pajtás_ – nagy Szilágyi Miklós és nagy
Hagymási László, _két gerezd szőlőért_; mint szabaditotta ki a császár
leánya _aranyokkal költő pénzzel_ és _zabos lovakkal_ ellátván, velök
szép Magyarországba szökendő. Folytatta hogyan küldött vitézeket utánok
a császár s mint védték a szökevények azok ellen magokat, főleg nagy
Szilágyi Miklós ugy vagdalkozván, _hogy egy elmenésben gyalog ösvényt,
visszajövetelben szekérutat vágna_. Elvégre midőn a határhoz értek, mint
akart a két magyar urfi karddal osztozni a császár leányán, kinek
esengésére Szilágyi nem markola kardot, megvallván, hogy neki is van
otthon _gyürüse, jegyese_.“ Midőn 1845-ben mint diák, szülőföldemet,
Erdélyt beutaztam, a Székelyföldön, Oláhfaluban én is hallottam e
ballada nehány sornyi töredékét a korcsmában egy ittas öreg székelytől.
Le is jegyezten, de az utban elveszett. 1858–62-ig, mikor ismét
Erdélyben laktam, sokat vadásztam e balladát, de nem tudtam nyomára
akadni. S ime 1864, juliusában Szabó Károly az erdélyi muzeum
könyvtárnoka arról tudósit, hogy nyomába jutott e ballada mintegy 60
sornyi töredékének, s egyszersmind érdekes jegyzetekkel be is küldötte
hozzám a „Koszorú“ számára, hol meg is jelent (1864. II. félév.) „Kaptam
e töredéket – mond Szabó Károly – Csik-Sz.-Mártonból Becze Józseftől,
több érdektelen vagy csekély becsü másolatokkal együtt, melyek
hozzávetőleg mind a század elején, ezelőtt 40–45 évvel lehettek
leirogatva. Maga e ballada-töredék egy külön féliv durva papirra van
irva, e czimmel: világi ének; az irás a leggyakorlatlanabb kezet árulja
el s a ballada verssorai nincsenek kikezdve, mintha az egész prózában
volna irva; magyar helyesirása oly gyenge, hogy első pillanatra meg
lehetünk győződve, hogy a leiró, ki e világi éneket hihetőleg
emlékezetéből jegyzette papirra, csekély iskolázottságu közrendü székely
volt. Hihető, hogy ő e ballada végét, miután a féliv papir betelt, más
darab papirra irta le; e folytatás azonban a velem közölt dirib-darab
iratok között nem volt található, de nem lehetetlen, hogy gondos
nyomozás után Csikból még előkerülhet. Ha összehasonlitjuk a csiki
másolatból napfényre jött ó-székely balladát a Gegő által közlött
moldvai népmondával, melyről nagyon helyesen jegyzette meg Toldy
Ferencz: „Igen sajnálhatni, hogy Gegő e mondát egész terjedelmében s az
elbeszélő saját szavaival nem közlötte, nem csak a variansok és pótlások
szorosb ismertetése s a népies zamat kedvéért, mely már e rövid vázlatot
is érdekesiti helyenként, hanem a történet korának biztosb
meghatározhatása végett is.“ Feltünő a Szilágyi keresztneve, mely itt
Miklós, – a kettőnek azonságáról vagyis helyesebben a moldvai
népmondának az ó-székely balladából eredtéről teljességgel nem
kételkedhetünk. Mert nemcsak az elbeszélés menetele egy és ugyanaz,
hanem a monda jellemző szavait és sorait is feltaláljuk e balladában;
csak „_zabos lovak_“ kifejezés van emebben „_nyergesre_“ változtatva.
Mindegyikben a hős neve „nagy _Szilágyi Miklós_,“ eltérőleg az 1571-ben
egy szendrei névtelen által irt költeménytől, melynek alapján irta
Vörösmarty balladáját, hol e név _Szilágyi Mihály_. Mily régi eredetü e
népballadánk, kitetszik onnan, hogy tárgyát már 1571-ben Szendrő várában
egy névtelen ifju, mint költeménye végsorában adja, „egy poetának ő
verseiből“ vette és dolgozta át. E költemény, melynek meséje
balladánkéval összevág, szerkezetre és mübecsre nézve semmivel sem áll
fennebb XVI-dik századi verses históriáinknál, melyeket latin iskolában
növekedett költőink irtak. Mint azokban, ugy ebben is a népies felfogás
elevensége, naivitása el van veszve, az eredeti magyar népnyelv varázsa
meg van törve, a népies előadás zománcza elhalaványodva, ugy hogy
nézetem szerint a szendrei névtelen müvét költői értékre nézve eredeti
népballadánkhoz hasonlitani sem lehet. Toldy kézikönyvében azt a
gyanitást mondja ki, hogy e költemény egy eddig elhangzott vagy legalább
közismeretre nem jutott szerb népének után készült, a hova az előadás
menetele, a hely, hol a magyar szerző azt készitette s a katasztróf
scenája, melyet hihetőséggel a magyar-szerb határra tehetünk, mutatni
látszanak. E véleményt, kivált a székely ballada napfényre jötte után,
melynek szerb népénekkel bizonyosan semmi köze, nem merném elfogadni,
mert a mese helyszine a költemény szerb eredetére nem bizonyság; a hely
pedig, hol a költő költeményét irta t. i. „Szöndörő vára“ kétes, miután
Szendrő vára nemcsak Ráczországban, hanem Borsodvármegyében is volt,
melyet 1571-ben, a török-magyar világban, őseink a török ellen végvárnak
használtak.“ Nem sokkal azután Szabó Samu a nép ajkáról leirva, szintén
a „_Koszorú_“ számára _(1865. I. félév, 257. l.)_ beküldötte az egész
balladát, melynek végkifejlése egy a Gegőével, de eltér a szendrei
névtelenétől, a mennyiben ez utóbbiban itt Hajmási a párbajban elesik. E
tragikai vég sokkal költőibb, mint amaz.
„Nem bánom, nem bánom, ha megvagdalko_zonk_.“ Az _onk_ az _unk_-nak
közép magyar nyelvbeli formája. A többiben az uj magyar nyelv szerinti
ragozást találjuk; e szóban épen maradt a régi maradvány.
13–17. =Lándorvári Dorka.= E ballada itt közlött öt változatához még
kettő járul: a hatodik „Homlodi Zsuzsánna“ _(Kriza közleménye. Fővárosi
Lapok. 1864. I. félév)_; a hetedik e gyüjtemény II. kötetében, gyüjt.
Török Károly. E sok változat a ballada kedveltsége mellett bizonyit s
hogy különböző vidékeken is éneklik, mutatja, hogy nemcsak a székely
bérczek a magyar balladák hazája, hanem az alföldi sikon, a Mátra
tövénél, a Balaton partjain is számos ballada kallódott el, vagy lappang
ma is. Az Eger vidékéről, Baracskáról és Kun-Szent-Miklósról beküldött
változatok hangja, stylje, verselése rokon a székely változatokkal, mi
azt sejteti, hogy a magyarországi régibb balladák keveset különbözhettek
a székelyektől. E változatok meséje ugyanaz, inkább csak a név változik
s a végkifejlésben tér el egyik (14. sz.) a többítől, a mennyiben a
levélküldéssel megszakad s a tragikai vég hiányzik. Legszebb a harmadik
változat (15.)
Lehetetlen volna,
Hogy az ég az volna,
Ha az én Zsuzsánnám
Most fekünnék halva.
Egyszerü és igaz pathosz. Az ifju nem hiszi, hogy kedvese meghalt, mert
akkor nem lehetne oly derült az ég s megszünt volna az isteni
gondviselés.
Az egyik változat (13) vége hasonlit a Kádár Katáéhoz _(Kriza Vadrózsák.
I. köt. 4. l.)_
Rokon e balladával „Der Graf und die Magd“ czimü német népballada.
_(Wolff. Hausschatz der Volkspoesie. 178. l.)_ Itt a gróf szolgálóját
csábitja el és haza küldi. Midőn a leány hazamegy, anyja épen ugy
szólitja meg, mint a magyar balladában:
„Bist du wilkommen, lieb’s Töchterlein,
Wie ist es dir ergangen,
Dass dir dein Rock vorne so klein,
Und hinten viel zu lange?“
A leány gyermeket szül és meghal. A gróf ezt megálmodja s bünbánón
felkeresni indul kedvesét, kit épen temetnek. Megállitja a menetet,
kedvese koporsójára borúl és megöli magát.
18–19. =Pálbeli Szép Antal.= Egyik legeredetibb s legritkább faju
balladánk. Az ifju naiv halálvágya, az anya tréfás vigasza és
cselszövénye jól öszhangzanak a derűlt kifejléssel. Megértését első
olvasásra zavarhatja a _fiam_ kifejezés, melyet Ilona anyja leányának
mond, de ez nem uj dolog a népköltészetben, hogy a férj nejét, az anya
leányát fiamnak mondja. A műköltészetben is megtaláljuk Aranynál: „Fiam,
Ágnes, mit miveltél?“
A ballada menete a következő. A viszontszerelmet nem remélő vagy
kedvesével összezördült Antal búsul, anyja vigasztalja, hogy csodamalmot
csináltat, minek látására eljőnek a leányok s köztük Ilona is. Hire
megy, hogy Antaléknál csodamalom van; Ilona kéri anyját, hogy ereszsze
el, azt megnézni, de ez lebeszéli szándékáról. Akkor az Antal anyja mást
gondol ki, s elhireszteli, hogy vashidat csináltat. Ezt is látni akarja
Ilona, de anyja erről is lebeszéli. Az Antal anyja végre fia holt hirét
költi. Ekkor Ilonát már nem tudja lebeszélni anyja, elmegy Antalékhoz.
Látja, hogy csak tréfa az egész, elárulja szerelmét s kibékül
kedvesével.
_Ennek látni jőnek_ szüzek, szép leányok.
_Annak látni jőnek_ szüzek, szép leányok.
_Neked látni jőnek_ szüzek, szép leányok.
Annyi mint ennek-annak látására vagy téged látni jőnek. E szófüzést nem
találhatni meg se a régi, se az ujabb irókban. A _nak, nek_ ragot nem a
_látni_ vonzza, hanem a _jőnek_ s ugy látszik, hogy a _nekem jött_,
_neki ment_ kifejezésnek, mely közhasználatu és szembeszállást, rátörést
jelent, oly árnyalata is van, mely egyértelmü a puszta közeledéssel.
20. =Kőmives Kelemenné.= Első változatát lásd Krizánál _(Vadrózsák I.
köt. 314. l.)_; egy kis töredék már azelőtt megjelent Erdélyinél
_(Népdalok és Mondák III. köt. 151. l.)_ Rokon vele egy oláh népballada:
„Negru vajda és Manoli vagy az argisi zárda.“ _(Virágok az oláh
népköltészet mezejéről. Ács Károly. Pest, 1858. 29. l.)_ Negru vajda az
Argis hegy alján járván, egy félbe maradt falat talál. Megparancsolja a
vele levő tiz kőmives legénynek, hogy oda egy pompás zárdát épitsenek.
Hozzáfognak, de a nappali munka éjjel romba dől. Manoli, a főkőmives,
azt álmodja, hogy a munka mindaddig nem sikerül, mig nem rakják be a
falba azt, habár nejök vagy nőtestvérök volna is, ki reggel először
megjelen. Elhatározzák, hogy ugy cselekesznek. Reggel jókor megjelen
Manoli neje, megfogják, befalazzák épen olymódon, mint Kelemennét. A
zárda felépül; Negru megjelen átvenni s egyszersmind azt kérdi a
kőmivesektől: tudnának-e ennél még szebb zárdát építeni? Azok igennel
felelnek. Ekkor a vajda azt parancsolja, hogy szedjék el az állást, a
kőmivesek szoruljanak fenn s ott pusztuljanak. Azonban a kőmivesek
zsindelyből szárnyat készitnek magoknak s repülni kezdenek, de leesnek
és kővé változnak. Manoli legutoljára repül, azonban meghallva
befalazott neje jajait, eszméletét veszti és szintén a földre esik.
Greguss az uj-görög népköltészetben is talált egy rokon tárgyu balladát.
_(A balladáról 67. l.)_ Ebben a kőmivesek hidat épitenek, az artai
hidat. A mester (mert az ő nejét kell befalazni, hogy a műnek sikere
legyen) megizeni feleségének a csalogánytól, hogy lassan jőjjön; a madár
félreérti s azt mondja a nőnek, hogy siessen. Megérkezik s férje
halottként lerogy. „Mi baja?“ kérdi az asszony. „Elejtette gyürüjét –
mondják a kőmivesek – ki keresi meg?“ „Én!“ – mond a nő s belép a
falazat közé: ekkor befalazzák. A szerencsétlen panaszkodik sorsán,
megátkozza a hidat, hogy inogjon s hullassa le a rajta járókat. – Ács
Károly egy hasonló szerb mondát is emlit, mely szerint Skutari várán
háromszáz mester dolgozik, de nem tudja felépiteni, mert _Vila_
kárörvendő hegyi tündér, éjjel lerombolja, mit nappal épitenek, mig
kegyét az épitők áldozattal meg nem nyerik. Ugy látszik a befalazás
babonájából eredt a másik babonás hiedelem is, hogy minden kőépületben
vagy emlékben kisértet lakik. És e kisértet nem más, mint az áldozat
haragos szelleme, kit befalaztak az épület tartóssága végett. Az
oláhoknál mai napig szokás az uj épületek alapjába egy hosszu
kákadarabot tenni, melylyel a kőmivesek valamely ott elmenőnek árnyékát
megmérték. Ha valaki oly helyen mén el, hol épitenek, intőleg reá
szoktak kiáltani: „Vigyázz! megmérik az árnyékodat.“ A szerencsétlen,
kinek árnyékát vették, babonájok szerint arra van kárhoztatva, hogy
negyven nap alatt meghaljon és kisértetté változzék. Megvan-e e babona a
székelyeknél, nem tudjuk. Ha nincs meg, valószinü, hogy az uj-görög,
szerb és oláh népmonda Déva várára alkalmaztatott és úgy terjedt el a
székelyek között.
21. =Biró Anna.= Inkább költői beszélyke, mint ballada. Nincs változata.
_Felfordula_ frissen piros pej lovára,
Ugy _hántassa_ magát a Maros partjára.
Felfordula = egy fordulattal felül; e szó értelmének oly árnyalata, mely
másutt nem használatos; „Molnár Anná“-ban is előfordul ily értelemben. A
Nagy Szótárban nincs meg. Ugy _hántassa_ magát; az egész székelyföldön
divatos a foglaló mód jelen ideje egyes harmadik személyének a jelentő
mód jelen ideje helyett való használata a mély hangu igéknél, hol a _j_
betü _sz-_ és _s_-sé hasonul át; a magas hanguaknál csak a többes első
személye szenved meg ily ragcserét.
Azzal az ő kardját csakhamar _felüté_.
A _felüté_ a kard kihuzását vagy feltartását jelenti-e, biztosan nem
tudhatni.
22. =A párja vesztett gerlicze.= Első változatát Szabó Samu közlötte
_(Koszorú 1864. I. félév, 26. sz.)_ Az a mienktől csak az első sorban
különbözik:
_Húron szóló_ szép gerlicze.
Egy tizenhetedik századbeli névtelen „Ponciánus historiája“ czimü
müvében a következő rokon helyet találjuk: „Olyan leszek, mint a
gerlicze, mely mikoron a társa meghal, soha annakutána mással nem
társalkodik és soha zöld ágra nem ül, hanem mindéltig aszszura, az nagy
bánatnak miatta.“ _(Lőcse. 1653. XXXIII-ik rész.)_ Egyik legrégibb és
legszebb népköltemény; a naiv és gyöngéd bánattal mennyire öszhangzik a
rhythmus és a nyelv!
23. =Világszép Erzsók.= Kissé zavaros menetü; ugy látszik, romlott
alakjában jegyeztetett föl. A végén nem tudhatni: a halott leány
kedvesével beszél-e, vagy a reá erőltetett vőlegénynyel? Egyébiránt e
végsorokat önállóan is éneklik. Ime egy változata, melyet Erdélyben
jegyeztem föl: