elsötyögött onnan; a pokol keritése mellett volt egy nagy vén cserfa,
felment arra s rá ült egy sárga levélre. Minthogy pedig ősz felé járt
már az idő, jött egy kis szél, az lefútta a sárga levelet a fáról, s az
a vargával együtt beesett a pokol keritésén belől. Igy jutott az öreg
varga utoljára be a pokolba.
(Török Károly gyüjt. Székes-Fehérvár.)
XXVI.
Krisztus urunk szent Péterrel vándorolt egyszer az alföldön. Út közben
elesteledtek, s betértek meghálni az útféli csárdába. Ágyuk nem volt,
csak a földre feküdtek gyékényre, még pedig úgy, hogy belül a fal
mellett Krisztus feküdt, kivül pedig szent Péter.
Mikor már szunnyadozni kezdtek volna, kóbor huszárok vetődtek a
csárdába; a kik vigadni, inni, tánczolni kezdtek s táncz közben mindig
rugdosták szent Pétert. Szent Péter ezt egy darabig tűrte, de azután azt
gondolta, hogy jobb lesz neki belül feküdni s a Krisztust hagyni kivül,
akkor ő nyugodtan alhatik. Szépen felkelt tehát, látta, hogy a Krisztus
mélyen alszik, megfogta a gyékényt, kijebb huzta a Krisztussal együtt, s
belülre feküdt a fal mellé.
A huszárok ezt a cserét nem vették észre, de mikor újra tánczolni
kezdtek, felszólalt az egyik:
– Kedves pajtásaim, eleget rugdostuk már ezt a szegény embert, a ki
kivül fekszik, rugdossuk most már a másikat, hadd kapjon az is.
A többiek megfogadták, újra megrugdosták a fal mellett szent Pétert,
Krisztus pedig nyugodtan aludt reggelig.
(Arany László gyüjt. Pestmegye.)
XXVII.
A Jézus Krisztus, midőn szent Péterrel utazott, egy faluban
elesteledett; beküldte hát a tanitványt egy házhoz, hogy kérjen szállást
éjszakára.
– Nem adhatok, kedves jó barátom, – mondja a házi gazda, – mert a
feleségem minden órán várandó.
– No annál jobb, épen itt lesz én reám szükség – mondja a Krisztus és
Péterrel együtt csakugyan be is szállásolta magát.
Ugy éjfél tájban a terhes asszonyt iszonyu kinok közt fogni kezdte
aztán. Midőn Péter látta az asszony kínját, ezt mondja a Krisztusnak:
– Ugyan uram Jézus! könyörűlj rajta, add meg neki szerencsésen!
– Jól van Péter, előbb menj ki, néz szélyel, hogy mit látsz?
A tanitvány kiment, felnéz az égre, hát látja, hogy az égen a csillagok
közt egy tüzes kard van; bemegy a házba, elmondja, hogy mit látott.
– Még nem lehet, – mondja erre a Krisztus – még várni kell egy darabig.
Egy darab idő mulva megint fogni kezdi az asszonyt, még talán hétszerte
jobban, mint az előtt. Péter ismét könyörög a Jézusnak:
– Ugyan uram Jézus! könyörűlj rajta, add meg neki szerencsésen!
– Jól van Péter, előbb menj ki, nézz szélyel, mit látsz?
A tanitvány kiment, felnéz az égre, hát látja, hogy a csillagok közt egy
tüzes akasztófa van; bemegy a házba s elmondja, mit látott.
– Még nem lehet, – mondja arra a Krisztus – még várni kell egy darabig.
Harmadszoriban is fogni kezdi az asszonyt, még talán hétszerte jobban
mint az előtt. Szent Péter megszánta a vajudó kínját, könyörög ismét a
Jézusnak:
– Ugyan uram Jézus! könyörűlj rajta, add meg neki szerencsésen!
– Jól van Péter, előbb menj ki, nézz szélyel mit látsz?
A tanitvány kiment ujra, felnézett az égre, s nem sokára bement.
– Uram nem látok mást: három buzakalászt!
– Jól van Péter, most már lehet.
A szegény asszony már megbabádzutt abban a pillanatban szerencsésen. A
gyermek megmaradt, emberkort ért; idővel olyan derék ember vált belőle,
hogy a halóföldjében is ezren meg ezren áldották még a hamvadó porát is.
(Török Károly gyüjt. Hód-Mező-Vásárhely.)
XXVIII.
Egyszer szent Péternek, midőn a Jézus Krisztussal utazott, eszébe
jutott, hogy ő szeretne isten lenni, ha tovább nem, legalább egy napra;
majd megmutatná ő akkor, hogy hogyan kellene a világot igazgatni. A
Jézus minden módon iparkodott lebeszélni arról a bohókás gondolatról.
Mikor aztán látta, hogy Péteren nem fog a jó szó, sőt hogy minél többet
beszél neki, az annál inkább vágyakodik isten lenni, azt mondja hát
neki:
– No jól van Péter, minthogy olyan nagy kivánságod van a világot
igazgatni: megengedem, hogy ma igazgathatod úgy, a hogy’ neked tetszik;
majd meglássuk, mire mégysz vele.
Abban a pillanatban ott termett egy szép aranyos karszék, már Péter bele
akart ülni, mikor egy asszony a faluból egy fias tehenet hajtott ki a
nyomásra legelni. Péter nem tudta megállani, hogy meg ne kérdezze az
asszonytól, hogy hova hajtja a tehenet?
– Majd csak ide a nyomásra legelni! – avval kettőt hármat utána csapott
az ostorával a tehénnek, az odább koczogott, maga pedig visszafordult s
ment egyenesen a falunak.
– Hát a tehénre ki visel gondot? kérdi szent Péter, a mint látta, hogy
az asszony hazafelé tart.
– Majd gondját viseli a jó isten! mondja az asszony, mert énnekem
odahaza annyi a bajom, hogy csak az isten a megmondhatója; négy gyerek
vár a kuczkóban s egytől egyig mind apró!
– Hallod Péter? mondja a Jézus Krisztus, midőn az asszony elment, most
már a tehenet terád hagyták, te viseled gondját.
Egyszeriben ottan termett szent Péternek a nyakában egy karikás ostor.
Nem sokára szüksége is lett rá, mert a borju elbőditette magát, a farkát
felkunkoritotta, avval aló, vesd el magad, neki rugaszkodva futni
kezdett; szaladt, szaladt tüskön-bokron keresztül, a tehén pedig
mindenütt a nyomába. Nosza szent Péter is kapja a karikást, szalad a
tehén után, kiabál neki: „Boczikám! boczikám!“ de biz’ a rá sem
hederitett, csak futott egyenest a fia után, úgy hogy jól meghajlott a
nap, midőn megtudta előzni a tehenet; s mikorára visszahajtotta fiastul
együtt, épenséggel öreg este lett. Szent Péter pedig az egész napi
szaladásában kifáradt úgy, hogy alig birta a lába; szidta a tehenet mint
a bokrot.
– No lásd Péter, mondja a Jézus Krisztus, te isten szerettél volna
lenni, a világot akartad volna kormányozni, pedig egy fias tehénnek sem
tudnád jól gondját viselni.
(Török Károly gyüjt. Hódmező-Vásárhely.)
XXIX.
Egyszer a Jézus Krisztus földön jártában keltében ment mendegélt szent
Péterrel. A mint így haladnak, szent Péter megszólitja a Jézus
Krisztust:
– Mégis szép dolog istennek lenni!
– Miért Péter? – kérdi tőle a Krisztus.
– Segiteni az özvegyeken, árvákon; megjutalmazni a jók fáradságát;
megbüntetni a gonoszt. Tudom én istenem! ha én lehetnék az, nem lenne
egy rosz ember se a föld kerekségén!
Alighogy elvégezte a beszédjét szent Péter, Jézus körül tekint, meglát
egy kis fiatal hajtáson egy csomó rajt; azt mondja hát Péternek:
– Eredj Péter! fogd fel azt a rajt a kalapodba, vigyük el magunkkal; ki
tudja? hátha még hasznát veszszük.
Péter odamegy a kis fa alá, bele söpri a rajt a kalapjába; de mivel sok
volt, egy csomó a kezére rakodott.
Vitte aztán a kalappal együtt a rajt. Egyszer egy méh beleeresztette a
fulánkját a kezébe, mire Péter keservesen följajdult s földhöz vágta az
egészet.
– Mi lelt Péter? kérdi tőle a Jézus Krisztus, mit csináltál?
– Jaj, hogy a bűne verje meg ezt a rajt, de megcsipte egy méh a kezem
szárát!
– Mért nem választottad hát ki közüle azt, a melyik megcsipett?
– Hiszen ha tudtam volna! mondja Péter, de mikor mindegyik olyan
egyforma mint a lencse meg a lencse.
– Lásd Péter! mondja neki a Jézus Krisztus, ha te isten volnál, akkor is
igy cselekednél; az emberek közül ha egy megbántana, kész volnál azér az
egyért a többi ártatlanokon is boszut állani.
(Török Károly gyüjt. Hódmező-Vásárhely.)
XXX.
Egyszer a Jézus Krisztus egy folyón akart átkelni, de mivel se híd nem
volt rajta, se egy fia csolnak ott közeldiben, sehogy sem tudott
átmenni. A mint nézkélődik, látja, hogy a parton ott legel egy ló meg
egy szamár; megkéri hát a lovat, hogy vigye át a vizen. De az azt
mondta:
– Bizony nem viszlek én, ugyis éhes vagyok, inkább eszem addig.
– No hát egyél örökké! – mondja a Jézus Krisztus – de sohase lakjál jól!
Azután megkérte a szamarat; az ott termett mindjárt s egy szó nélkül
átvitte a folyón.
– No a mért velem jól tettél: megáldalak, hogy mindenütt, még a
szemétdombon is, lakjál jól.
Azért van az, hogy a ló, – mert a Jézus megátkozta, – ámbár éjjel-nappal
eszik, még sem lakik jól; a szamár pedig csak olyan jó izüen megeszi a
legcsekélyebb takarmányt is, mint a legjobb szénát s a leghitványabb
kóróval, giz-gazzal is jól lakik.
(Török Károly gyüjt. Hódmező-Vásárhely.)
XXXI.
Mikor Jézus Krisztust el akarták fogni, hogy keresztre feszitsék,
bujkált az üldözői elől egy erdőben. A mint az üldözők keresték, a kis
pacsirta másfelé akarta őket vezetni, hogy meg ne találják Jézus
Krisztust, de a fürj elkezdett kiabálni: „itt szalad, itt szalad, itt
szalad,“ – rá meg a bíbicz hogy: „búvik, búvik, búvik,“ legutoljára meg
a galamb: „a bukorba, a bukorba, a bukorba.“ Igy az üldözők megfogták
Jézust. Ekkor Jézus megátkozta a három madarat. A fürjet, a miért azt
kiabálta, hogy „itt szalad“ arra átkozta, hogy magosan repülni ne
tudjon, csak mindig a vetés közt szaladgáljon; a bíbiczet, a miért
elárulta, hogy „búvik,“ arra átkozta, hogy mindig a rétben sás közt,
káka közt bújkáljon; a galambot, a miért megmondta az üldözőknek, hogy
„a bokorban“, arra átkozta, hogy soha fára ne szállhasson, csak a bokrok
alatt keresgéljen. De a kis pacsirtát, a miért másfelé akarta vezetni az
üldözőket, megáldotta, hogy a legmagasabban tudjon repülni, s reptében
csak ő tudjon énekelni.
(Arany László gyüjt. Nagy-Kőrös.)
XXXII.
Mikor Jézus Betlehembe ment szamárháton, a szamár nagyon megéhezett,
meglátott egy nádat az út mellett, beleharapott a levelébe. De Jézusnak
nagyon sürgős útja volt, nem várakozhatott, a szamár nem haraphatta le a
nádlevelet, hanem attól fogva minden nádlevélen meglátszik a három
fogahelye.
(Arany László gyüjt. Alföld.)
XXXIII.
Tudod hogyan származott a szamár hátán az a két verhenyeges csík, mely
nyakatöve táján gerinczéről a szűgye felé két oldalon lefut? Szegény
Jézus vére folyt rajta végig, mikor megsebesülve vitték őt a szamár
hátán. Azóta minden szamáron rajta maradt az a csík.
(Arany László gyüjt. Alföld.)
XXXIV.
A Jézus Krisztus földön jártában keltében egyszer igen megéhezett,
bement hát egy házhoz s kérte a gazdasszonyt, hogy a mivel az úr isten
megáldotta!…
De az asszony nagyon fösvény volt, azt mondta ő bizony nem adhat semmit,
mert maga is a piaczról él, most is más napja már, hogy egy falat kenyér
sincs a háznál.
Pedig nem mondott igazat, mert hat kenyér meg egy czipó sült akkor is a
kemenczében. A Jézus tudta ezt nagyon jól, azért midőn látta, hogy az
asszony semmi nélkül elutasitja, azt mondja neki:
– Ne is adjon hát az úr Isten! Azzal elment dolgára.
Mikor aztán az asszony a kemenczéből szedné ki a kenyereket, uram fia!
mi történt! egytől egyig mind kővé volt változva!
(Török Károly gyüjt. Hód-Mező-Vásárhely.)
JEGYZETEK.
I. KARÁCSONI MYSTERIUMOK és VIZKERESZTI JÁTÉKOK.
Eddigi népköltési gyüjteményeink mellőzték a népmysteriumokat, de 1859
óta némi figyelem fordult feléjök, s folyóiratok, lapok örömest
nyujtottak tért egy-egy ily tartalmu közleménynek. Igy jelent meg az
első magyar népmysterium a „Magyar Nyelvészet“ IV-dik évi folyamában
_(1859. 177–181. lap)_, a második a „Magyar Sajtó“ tárczájában _(1864.
297. sz.)_, a harmadik a „Vasárnapi Ujság“-ban _(1866. 13. sz.)_, a
negyedik Orbán Balázs „Székelyföld“-jében. Pest. _(1869. II. k. 152–155.
l.)_
Itt összesen veszi az olvasó nemcsak ez elszórva megjelent
közleményeket, hanem mindazt, mi eddig különböző gyüjteményekben
kéziratban lappangott. Ugy hittük, hogy semmivel sem nyithatjuk meg
méltóbban gyüjteményünket, mint a magyar költészet e kevésbbé ismert és
legrégibb maradványaival, mert bár e népmysteriumok nyelv- és
részletekre nézve változásokon mentek át, de szerkezetök körrajza s
tartalmuk alapja a magyar egyház és népélet legrégibb korszakáig
felvihető.
Kétségtelen és köztudomásu dolog, hogy a keresztyén drámának épen ugy az
oltár a bölcsője, mint a görögnek. A keresztyén egyház liturgiájából
fejlett ki a mysterium, hit- és erkölcstani allegoriáiból a moralitás.
Ez elemek soknemü hatások alatt fejlődve, végre érintkeztek a
classicismussal, s megteremték a keresztyén uj drámát, mely különösen
Franczia-, Angol- és Spanyolországban a tökély magas fokára emelkedett.
A fejlődés különböző fokozatait többé kevésbbé tisztába hozta az európai
irodalom, de maga az eredet s az első mozzanatok meglehetős homályban
vannak. Annyi bizonyosnak látszik, hogy a keresztyénség első századaiban
az egyház ellenséges szemmel nézett mindennemü szinészetet, mint a
paganismns élő emlékét. Európa déli részeiben, hol a római müveltség és
nyelv romanizálta a különböző népfajokat, a római histriok, pantomimok,
bűvészek folyvást kedvenczei voltak a népnek, északon pedig a german
népek nagy szeretettel csüngöttek minden drámaias babonán, alakoskodó
szokáson, melyek régi vallásukkal voltak kapcsolatban. A tilalom és
üldözés nem használván, az egyház szép módjával a pogány szokásoknak
lassanként keresztyén jelentőséget adott, s magát a keresztyén cultust
látványosabbá tette. Igy történt, hogy a mi eredetileg a pogány istenek
dicsőitésére szolgált, idővel az apostolokra, szentekre, sőt magára
Krisztusra szállott át.
Az uj ünnepek a régiek idejére tétettek vagy kapcsolatba hozattak
amazokkal. Krisztus születésének ünnepe nem csak azért tétetett
deczember végére, mert a hagyomány szerint a téli napfordulat idejére
esik, hanem azért is, hogy a saturnaliák keresztyén jelentőséget
nyerjenek.[112] A téli napfordulat a germán népeknél is szent volt, mert
akkor tartattak a Woutan és neje Fricke tiszteletére rendelt ünnepek. A
német, angol és skandináv karácsoni szokások egész vegyületét képezik a
pogány és keresztyén eszméknek.[113] Szóval a keresztyén egyház
igyekezett magába olvasztani a római és germán pogányság drámaias
szokásait és keresztyén irányt adni látványos hajlamainak, mire
mindinkább fejlődő cultusa elég eszközt és alkalmat adott.
A már Tertullián idejében (220.) rendezett keresztyén liturgia drámai
mozzanatokat rejt magában. Maga a mise nem egyéb, mint mysterium, a
megváltás nagy titkának ábrázolása, melynek mint a primitiv görög
drámának megvannak epikai, drámai és lyrai elemei. Epikai elem a
profetia és evangelium, drámai maga az áldozat, lyraiak pedig a dialog
felé hajló responsoriák, antiphonák, hymnusok s prózák.[114] A mise ez
elemeit még inkább kifejtették a keresztyén nagy ünnepek, melyek
Krisztus születése, szenvedése, feltámadása és mennybe menetele emlékét
ujitják meg, s melyek központja szintén a megváltás nagy titka.
Különösen karácson, nagypéntek és husvét ünnepe kedvezett a
mysterium-dráma kifejlődésének. Ez ünnepek liturgiája mindinkább hajlott
a drámai énekhez. A pap nem egyedül énekelte többé, mint a régi időben
Krisztus születését és szenvedését, hanem különböző személyek között
osztattak ki József, Mária, Gábor angyal, a pásztorok, Herodes és a
Krisztus beszédei. E mellett oly czeremóniák, látványok szövettek be,
melyek mintegy kifejezték a cselekvény főbb mozzanatait, mint a jászol
kitétele, a pásztorok hozzájárulása, a három király megjelenése,
Krisztus sirja, a mellé rejtőző angyal, az asszonyokat ábrázoló papok
csoportja.[115]
Ez a mysterium-dráma fejlődésének első foka, melyet liturgiai
mysteriumnak nevezhetni, a mennyiben a liturgiának egy részét képezte.
Jean de Bayeux, avranchei püspöknek egy a norman egyház liturgiájáról a
XI-dik században irt munkája kétségtelenné teszi, hogy akkortájt a
templomban előadott mysteriumok szorosan az isteni tisztelethez
tartoztak.[116] A fenmaradt legrégibb franczia és német mysteriumok, a
XI. és XII-dik századból mind liturgiai mysteriumok, latin nyelven és
egyházi stylben irva. A francziák régiebbeknek látszanak, mint a
németek, de mindenik hasonlit egymáshoz, közös forrásuk az egyházi
rituale.
Azonban a mysterium lassanként kiszakad a liturgiából s annak része
helyett toldalékát kezdi képezni. E körülmény mindinkább háttérbe
szoritja a mysterium lyrai elemeit: az énekrészt. A drámai elem előtérbe
nyomul, az egyszerü szerkezetet bonyolultabb váltja fel, a latin nyelv a
nemzetivel vegyül, majd egészen ennek adja át helyét, az előadók
jelmezbe öltöznek s többé nemcsak papok, hanem vándor énekesek,
tánczosok, alakosok is, kik a népnek eddig is kedvenczei voltak s kiket
a papok az élénkebb előadás kedvéért alkalmazni kezdenek. A szinhely
nemcsak a templom, hanem, hogy több ember láthassa, a templom előtti
tér, temető, klastromok udvarai. Tárgyainak köre is szélesbül, nemcsak a
megváltás nagy titkára vonatkozó események dolgoztatnak fel, hanem
vegyesen bibliai történetek, szentek viszontagságai, vallásos allegoriák
s a nagyobb hatás végett komikai intermezzók, népies tréfák szövetnek be
a legkomolyabb jelenetek közé is.
E második fok képezi a mysterium-dráma virágzási korát. Nem liturgia
többé, de világi dráma sem. Iránya még egyházias, szerzői papok s ha
előadói nem is mindig ők, de egészen az ő befolyásuk alatt áll. Azonban
e befolyás lassanként gyengül. A vándor énekesek és szinészek részvéte
kezdi kivetkőztetni a mysteriumot egyházias jelleméből. A czéhek és
testületek is rendeznek mysterium-előadásokat, előbb a papok
befolyásával, később ellenökre. A mysterium mindinkább elvilágiasodik.
Történeti tárgyak is feldolgoztatnak s az allegóriai személyek
typikaiakká válnak. A classicismus befolyása alatt a mysteriumból
tragédia, a moralitásból komédia fejlik. Nemcsak uj nevet, de uj
tartalmat is nyer, csak a keresztyén világnézlethez marad hű, de ez sem
többé a középkori egyházé. A papok ezentul is rendeznek még
mysterium-előadásokat, de ezek már nem oly népszerűek. Az egykor annyira
kedvelt mysterium a városi nagyobb iskolákba szorul s itt-ott a falukon
marad fenn még egy jó darabig, mint az ájtatos nép mulatsága.
E fokozatos fejlődés különböző országokban különböző időben ment véghez
és mindenütt a viszonyok és népszellem módositó hatása alatt. Vajon
Magyarországon ugyan az volt-e a fejlődés, mint Európa más országaiban?
Mutat-e különbséget a viszonyok és népszellem módositó hatása? Általában
volt-e és mennyiben mysteriumunk? E kérdések még nincsenek tüzetesen
kifejtve a magyar irodalomban s nekünk nincs bátorságunk kifejtésöket
igérni. Inkább csak egy pár gondolat ébresztő nézetet szándékunk
elmondani, melyek szoros kapcsolatban vannak gyüjteményünk
népmysteriumaival.
A magyar egyház liturgiája nem volt más, mint a nyugoti keresztyén
egyházé s ennélfogva a mysterium-dráma elemei épen ugy meg voltak benne,
mint akár Franczia- vagy Németországon. A liturgiai mysterium bizonyára
nálunk is kifejlődött, vagy jobban mondva, hozzánk is átszármazott
külföldről épen ugy, mint a katholikus cultus másnemü czerimoniája.
Nincs ugyan reá történeti adat, mi legalább nem ismerünk, de majdnem
kétségtelenné teszi két körülmény: egyik a katholika egyház
liturgiájának egysége, mely a X. század óta kevés eltérést mutat;
második, hogy e korból élő emlékek is maradtak ránk, mert a mint alább
látni fogjuk, e gyüjteményünk mysteriumai alapjokban nem egyebek, mint a
nép közé szállott s egész napjainkig fenmaradt liturgiai mysteriumok.
A fejlődés második korszaka, midőn a mysterium elválik a liturgiától,
csak toldalékát képezi, majd önállóan indul virágzásnak, nálunk aligha
megjelölhető. Mindenesetre mysterium-drámánk nem lehetett virágzó s
általános divatu. Az a körülmény, hogy egyetlen emlékünk sem maradt e
korszakból, még magában keveset bizonyit, de hogy a viszonyok s maga a
népszellem nem kedveztek fejlődésének, bizonyosnak látszik. A román
nemzeteknek a római korból fenmaradt szinészethez való ragaszkodása
mintegy forrásul szolgált a mysterium fejlődésének; ide járult még a
román faj formaérzéke, a külsőségek iránti előszeretete, mozgékonysága
melyek mind megannyi szinészeti tulajdonok. A germán népek ősvallásából
folyó látványos, alakoskodó és drámaias szokások, melyeknek a
keresztyénségbe olvadását épen a katholikus cultus segitette elő,
szintén fejlesztő hatással voltak a mysteriumra. A fogékonyság és
fejlődés ez alapjai hiányoztak nálunk, vagy legalább kevésbbé voltak
meg. Az ősmagyar vallásos szertartások nyomait aligha megtalálhatni
keresztyén népszokásainkban. Legalább egy pár nevet kivéve, nem tudjuk
kimutatni, hogy a pogány magyar eszmék és szokások hogyan nyertek
keresztyén jelentőséget s voltak-e köztök olyanok, melyek kapcsolatba
hozhatók a mysterium fejlődésével. Másfelől a magyar népszellemben ha
nem is hiányzik, de nincs feltünőbb szinészeti hajlam. A magyar nép még
napjainkban sem csüng annyi rokonszenvvel a szinészeten, mint a román és
germán népek. E mellett nálunk a polgári elem ugy a közép-, mint az
ujkorban kevésbbé volt kifejlődve, mint Európa déli és nyugoti
országaiban. A mysterium pedig mindenütt csak oly nagyobb városokban
virágzott, hol erős polgárság volt. Az angol mysterium-dráma hamar a
polgári testületek kezébe került. A franczia mysterium-dráma gyors
fejlődését és elvilágiasodását Jubinal[117] egyenesen a harmadik rend
emelkedésének tulajdonitja, mely már a XIII. században jelentékeny
befolyásra vergődött. Továbbá mindenütt, hol a mysterium-dráma
virágzott, egyszersmind erős fejlésnek indult a keresztyén uj dráma is.
Szóval ez ugynevezett harmadik korszak a másodiknak mintegy kényszerü
következménye volt. S vajon nálunk a XVI. és XVII. században mit
találunk? Csak tanodai drámát, s a szintén oda szorult moralitást,
melyeket részint a jezsuiták hoztak divatba, részint a külföldi
egyetemekről hazajött protestans papok. A világi drámának, szinészetnek
kevés nyoma, s a mi legrégibb világi drámánkat, „Balassi Menyhárt
árultatásá“-t illeti, nem épen bizonyos, valóban szinpadra készült-e,
vagy csak dialogizált satyra? Szóval, a magyar ujabb szinészet és dráma
korszakát nem hozhatni szoros kapcsolatba a mysterium-dráma
elvilágiasodó korszakával, mi azt bizonyitja, hogy nálunk sokkal kevébbé
virágzott a mysterium-dráma, mint Európa más nemzeteinél. Mindent
összevéve bizonyosnak látszik, hogy nálunk inkább csak a liturgiai
mysterium volt divatban akkor is, midőn másutt a mysterium-dráma
önállóan fejlődött, s ha itt-ott valamely egyházban külföldről behozott
vagy talán itt készűlt önálló mysterium-drámák adattak is, az csak a
kivételek közé tartozott. Ily kivételek lehettek a brassói szerzetesek
által 1500-ban előadott mysteriumok, melyekről Ipolyi[118] emlékszik, s
melyek azt is mutatják, hogy e kivételeknek leginkább a magyar
birodalombeli német városok voltak szinhelyei.
Toldy Ferencz más nézetben van. Ő azt állitja, hogy a mysterium-dráma
nálunk épen ugy virágzott, mint Angol-, Franczia-, vagy Németországon, s
a népszinjáték és bohózat már a XIII-dik században kiszakadt a magyar
mysterium-drámából[119]. Állitásait oly történeti adatokkal támogatja,
melyek aligha kiállják a kritikát. Felhozza az 1271-diki budai zsinat
VIII. kanonát, mely tiltja, hogy az egyháziak a mimusokat, histriokat és
joculatorokat (hegedősöket) ne hallgassák; továbbá az 1460-diki szepesi
zsinat XXXVIII-dik kanonát, mely inti a papokat, hogy mimusoknak,
histrioknak, siposoknak Krisztus alamizsnájából, mely a szegényeket
illeti, ne adjanak semmit. Hivatkozik egy pesti barát-, Laskai Osváldra,
a „Biga salutis“ (1498.) irójára, ki panaszolja, hogy magukban a
klastromokban is szini énekek zengenek (cantus theatrales perstrepunt);
és Zsámboki tizenhatodik századbeli történetirónkra, ki szerint a
törökök azért határozták el II. Lajos ellen a háborut, mert
tapasztalták, hogy a magyarok a lakomák és theatrumok örömeibe
sülyedtek.