legkisebb fia ki akar menni, meglátja a szürke lovat, azt gondolta a
fehérségéről, hogy hó van. Visszamegy az anyjához:
– Jaj anyám, nem lehet most kimenni, nagy hó van oda kint.
– Már hogy volna – feleli az öreg róka – hiszen épen nyár közepe van
most. Eredj ki te fiam, – mondja a középső fiának – te öregebb vagy,
többet tudsz, nézd meg, mi az?
Ki megy a középső fia is, az is meglátja a szürke lovat a lyuk száján,
az is visszamegy:
– Jaj anyám, csakugyan nem lehet most kimenni, hó van.
– Már hogy volna most hó, hiszen épen nyár közepe van. Eredj ki te
legöregebb fiam, te legtöbbet láttál már a világon, nézd meg mi van ott.
Kimegy a legöregebb fia is, de az is csak avval megy vissza:
– De bizony csakugyan hó van, akár hogy van a dolog, semmit se látni,
csak a nagy fehérséget.
– Nem lehet most hó, hisz’ épen nyár közepe van, – mondja az öreg róka,
avval maga ment ki. Látja, hogy nem hó, hanem szűrke ló. Gondolkozóba
esik, hogy kellene azt elhúzni onnan; ha ott marad, még csak ki se
tudnak járni tőle. Próbálták elhúzni a három fiával, de meg se tudták
mozditani. Elmegy hát a farkas komájához:
– Kedves komám, ugyancsak jó pecsenyére tettem szert, már oda is vittem
a lyukam szájához, de sehogy se fér bele, pedig ha kivűl marad, mind
kikezdik a varjak; azért hát azt gondoltam, húzzuk el a te barlangodhoz,
abba talán bele fér, majd rájárhatunk ketten is.
A farkas megörült a jó pecsenyének, gondolta magában: csak egyszer az ő
barlangjában legyen, nem eszik abból a róka egy fél falatot se. Mindjárt
visszamentek a róka lyukához; még akkor is ott feküdt a szürke ló, tette
magát, mintha meg volna dögölve. Mikor oda értek, elkezd a farkas
tanakodni:
– Hogy kellene ezt az én barlangomhoz elvinni, koma?
– Hát csak úgy – felel a róka – a hogy én idáig hoztam: a farkam a
farkához kötöttem, úgy hoztam árkon-bokron keresztűl, még csak nehéz sem
volt. Most hát kössük a te farkadhoz a farkát, úgy a legszebben
elviheted.
A farkas mindjárt rá állott, a’ bizony jó lessz! már előre fente a fogát
a jó pecsenyére; – a róka meg jó erősen összekötötte a farkas farkát a
szürke ló farkával:
– Húzhatod már koma!
Húzza a farkas, majd megszakad, de meg se birja mozdítani, a mint
legjobban erőlködik, hirtelen felugrik a szürke ló, elkezd szaladni,
húzza ám a farkast farkánál fogva maga után árkon-bokron keresztűl, mint
a dögöt, – vitte egyenesen a gazdájához.
– No gazdám, hoztam magamnak társát.
A szegény ember mindjárt agyonverte a farkast, a bőrét eladta a zsidónak
jó pénzért, azon vett egy másik lovat, attól fogva soha sem őrölt
magában a szürke ló.
Ha magában őrölt volna, az én mesém is tovább tartott volna.
(Arany László gyüjt. Nagy-Kőrös.)
XVI. AZ OKOS LEÁNY.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy molnárnak egy takaros és okos
leánya, a ki olyan okos volt, hogy hetedhét ország ellen járt a hire. –
Meghallja ezt a király. Oda izen neki, hogy van neki a padlásán száz
esztendős kendere, fonja meg azt selyem czérnának. – A leány erre
visszaizen, hogy van nekik száz esztendős sövényök, csináltasson abból a
király aranyorsót, akkor szivesen megfonja az aranyfonalat, de azt csak
nem kivánhatja a király, hogy az aranyfonalat haszontalan faorsón fonja
meg.
Tetszett a királynak a felelet. Megint azt izeni, hogy van neki egy
lyukas korsója a padláson, foldja meg azt, ha tudja. Megint visszaizen a
leány, hogy fordíttassa ki hát a király a korsót, mert az öreg apja sem
látta, hogy szinéről foldoztak volna meg valamit.
Ez a felelet még jobban megtetszett a királynak. Most meg azt izeni,
hogy menjen el a leány ő hozzá, de úgy, hogy még se menjen; köszönjön
is, mikor elébe ér, de még se köszönjön; vigyen is neki ajándékot, ne
is.
Erre a leány elkéri az apjától a szamarát, felűl rá, aztán ugy megyen a
királyhoz. Otthon egy galambot megfogott, szitával leterítette és
elvitte magával.
Mikor aztán a király elébe ért, egy szót sem szólt, hanem meghajtotta
magát, aztán a galambot a szita alól elrepitette. Igy aztán ment is, nem
is; köszönt is, nem is; vitt is ajándékot, nem is.
A király úgy megszerette az okos leányt, hogy míndjárt elvette
feleségűl.
(Illésy György gyüjt. Debreczen.)
XVII. ADJ’ ISTEN EGÉSZSÉGÉRE.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ez a király olyan
hatalmas volt, hogy ha eltüsszentette magát, az egész ország népségének
rá kellett mondani: adj’ isten egészségére! Néha, ha náthás volt, nem is
lehetett más szót hallani az országban, mint: „adj’ isten egészségére!“
Minden ember azt mondta csak a csillagszemü juhász nem akarta soha’ se
mondani.
Megtudta ezt a király, nagyon megharagudott; maga elébe hivatta a
juhászt.
Elmegy a juhász, megáll a király előtt, a ki pedig trónuson ült és igen
hatalmas volt, meg rettenetes mérges. De akármilyen hatalmas volt,
akármilyen mérges volt a király, a csillagszemű juhász még se félt tőle.
– Mondd mindjárt: adj’ isten egészségemre! – rivalt rá a király.
– Adj’ isten egészségemre! szólt vissza a juhász.
Nekem, nekem, te korhely, betyár te! lármázott a király.
– Nekem, nekem, felséges úr! felelt amaz.
– De nékem, én nékem! orditott a király és mérgesen verte a mellét.
– Nékem hát, persze, hogy énnékem! mondta megint a juhász és szeliden
verte hozzá a mellét.
Már akkor a király nem tudta, mit tegyen mérgébe, de bele szólt a
hopmester.
– Azt mondd te, tüstént azt mondd: adj’ isten egészségére felséges uram!
– mert ha nem mondod halál fia vagy.
– Nem mondom én addig, mig a királykisasszonyt nekem nem adják, felelt a
juhász.
A királyleány is ott volt a szobában, királyapja mellett ült egy kisebb
trónuson és olyan gyönyörűséges szép volt, akár csak egy arany galamb;
no, de akármilyen gyönyörűséges szép volt, azért mégis elnevette magát a
juhász szavára, mert neki megtetszett a csillagszemü juhász, jobban
megtetszett mint minden királyfi.
A király pedig megparancsolta, hogy vessék tüstént a juhászt a fehér
medve tömlöczébe.
El is vitték a darabantok s bevetették a fehér medve tömlöczébe, a kinek
két nap nem adtak semmit enni, hogy annál dühösebb legyen. Mikor az
ajtót betették, mindjárt megrohanta a juhászt, hogy széttépje s
felfalja, de mikor a csillagszemét meglátta ugy megijedt, hogy majd maga
magát falta be, s a legtávolabb szögletbe kuczorodott, onnan nézte, de
bántani nem merte, pedig oly éhes volt, csak úgy nyaldosta talpát az
éhségtől. A juhász meg le nem vette róla a szemét és hogy ébren tartsa
magát, nótákat csinált, mert tudta, ha elaludna, a medve rögtön
széttépné.
De nem aludt el.
Reggel jön a hopmester megnézni a juhász csontjait, hát látja, hogy
annak semmi baja. Felvezette a királyhoz, a ki rettenetesen
megharagudott s azt mondta: No, most közel voltál a halálhoz, mondod-e
már: adj’ isten egészségemre!
De a juhász csak azt mondta: Nem félek én tiz haláltól sem! csak akkor
mondom, ha a királykisasszonyt nekem adják feleségűl.
– Eredj hát a tiz halálba!
És a király megparancsolta, hogy vessék a juhászt az óriás sündisznók
tömlöczébe. Be is vetették a darabantok, s a tüskés sündisznóknak nem
adtak egy hétig enni, hogy annál gonoszabbak legyenek. De a mint a
disznók neki rohantak, hogy szerte faldossák, a juhász kivett
szüreújjából egy Vendel-napkor faragott kis furulyát s elkezdte rajta
fújni Szent-Vendel nótáját, mire a sündisznók visszahökkentek, aztán meg
egymásba kapaszkodva tánczba ugrottak. A juhász úgy szeretett volna
kaczagni, a mint azt az ormatlan állatokat tánczolni látta, de nem merte
abba hagyni a furulyázást, tudta, hogy akkor mindjárt rárohannának,
felfalnák, mert ezeknél hiába volt csillagszeme, tiz disznónak nem
nézhetett egyszerre a szeme közé, azért csak fújta a Vendel-nótáját
előbb csendesen, hogy a tüskés disznók andalgót jártak, de aztán mindig
gyorsabban, mig utoljára olyan frisset furulyázott nekik, hogy nem
győzték már az aprózást s egészen kifáradva egy rakásra dűltek. A juhász
csak akkor nevetett, de úgy nevetett, hogy még reggel is, mikor a
hopmester jött megnézni, maradt-e valami a csontjaiból, a könyek végig
futottak arczáján a nagy kaczagástól.
Felvezette aztán a királyhoz, a ki még mérgesebb lett, hogy a disznók se
tudták elpusztítani a juhászt s azt mondta: No, most közel voltál a tiz
halálhoz; hát mondod-e már: adj’ isten egészségemre?
De a juhász bele vágott a szóba: Nem félek én száz haláltól sem, csak
akkor mondom, ha a királykisasszonyt nekem adják feleségűl.
– Eredj hát száz halálba! kiáltott a király és megparancsolta, hogy
vessék a juhászt a kaszásverembe.
El is vitték a darabantok a sötét tömlöczbe, melynek a közepén egy mély
kút van, körülrakva éles kaszákkal; a kút fenekén meg egy mécses ég,
hogy ha valakit bele vetnek, meglássák, leért-e a fenekére?
Ahogy oda vitték a juhászt, arra kérte a darabantokat, menjenek ki egy
kicsit, míg ő bele néz a kaszásverembe; talán még meggondolja magát,
mondja e a királynak: adj’ isten egészségére! A darabantok kimentek, ő
pedig felállította a verem mellé a fokosát, arra ráakasztotta a szűrét a
tetejébe meg a kalapját tette, de előbb még a tarisznyát is
felakasztotta, hogy test is legyen a szűrben, akkor aztán kiáltott a
darabantoknak: hogy már meggondolta, biz’ ő még sem mondja. A darabantok
bementek, belökték a szűrt, kalapot meg tarisznyát a verembe;
hallgatták, a mint esett kaszáról-kaszára, míg leért, s utána néztek,
mint óltotta ki a mécsest; aztán egészen megnyugodva, hogy most már
igazán vége a juhásznak, elmentek, az pedig a setét szögletben nevetett.
Másnap jön a hopmester lámpással, hát majd hanyatt esett, a hogy
meglátta a juhászt. Felvezette aztán a királyhoz, a ki már akkor még
sokkal mérgesebb lett, de azért mégis megkérdezte:
– No, most száz halálba voltál, mondod-e már: adj’ isten egészségére!
De a juhász csak azt felelte:
– Nem mondom én addig, még a királykisasszonyt nekem nem adják
feleségűl.
– Tán olcsóbbér’ is megalkuszunk, mondja a király, mikor látta, hogy
semmi módon el nem pusztíthatja a juhászt s megparancsolta, hogy
fogjanak be a királyi hintóba; akkor maga mellé ültette s elhajtatott az
ezüst erdőbe, ott pedig így szólt hozzá: Látod ezt az ezüst erdőt? ha
azt mondod: adj’ isten egészségére! neked adom.
A juhász csak elhűlt, de azért még is azt mondta:
– Nem mondom én addig, még a királykisasszonyt nekem nem adják
feleségűl!
A király pedig elszomorodott; odább hajtatott, elértek az aranyvárhoz;
ott pedig azt mondta:
– Látod ezt az aranyvárat? ezt is nekem adom, ezüst erdőt, arany várat,
csak mondd azt nekem: adj’ isten egészségére!
De a juhász, bár ámult-bámult, még is azt mondta:
– Nem, nem mondom addig, míg a királykisasszonyt nekem nem adják
feleségűl!
Erre a király már nagy búsúlásnak adta magát, odább hajtatott a gyémánt
tóig, ott azt mondta:
– Látod ezt a gyémánt tavat? még ezt is neked adom, ezűst erdőt, arany
várat, gyémánt tavat – mind, mind nekem adom, csak azt mondd nekem: adj’
isten egészségére!
Már akkor a juhásznak be kellett húnyni a csillagszemét, hogy ne lásson,
de mégis csak azt felelte: Nem, nem, nem mondom addig, mig a
királykisasszonyt nekem nem adják feleségűl!
Akkor a király már látta, hogy másként nem boldogúl vele, hát megadta
magát.
– No, nem bánom, hozzád adom hát a lyányomat, de aztán mondd ám nekem
igazám: adj’ isten egészségére!
– Mondom hát, hogy ne mondanám, persze, hogy akkor mondom!
A király ennek nagyon megörült; kihirdettette, hogy örüljön az egész
ország népsége, mert a királyleány férjhez megy. Örült is az egész
ország népsége, hogy a királyleány, a ki annyi királyfit kikosarazott, a
csillagszemű juhászt még is megszerette.
Tartottak aztán olyan lakadalmat, hogy az egész országban mindenki
evett, ivott, tánczolt, még a halálos betegek, még az a nap született
gyermekek is.
De a király házánál volt a legnagyobb vigság, a legjobb banda ott húzta,
a legjobb ételeket ott főzték, tenger nép ült az asztalok körül, a
jókedv a házfedelet emelgette; de amint a vőfély felhozza a tormás
disznófejet s tisztességesen elmondja:
„A leves elfogyott, itt hozom a tormást,
Melynek erejétől csókolgatjuk egymást –“
s a király maga elé vette a tálat, hogy szétossza mindenkinek a maga
falatját, akkor egyszerre csak nagyot tüsszent az erős tormától. – Adj’
isten egészségére! kíáltott a juhász legelőször, és a király úgy
megörűlt rajta, hogy örömében menten szörnyet halt.
Akkor a csillagszemű juhász lett a király. Igen jó király vált belőle,
soha se terhelte népét még azzal is, hogy kedvök ellenére jót kivánjanak
neki; még is jót kivánt neki mindenki parancsolat nélkűl is, mert igen
jó király volt, hát igen szerették.
(Bodros Katicza gyüjt. Garam-vidék.)
XVIII. A SZEGÉNY ASSZONY SZIVE.
Volt egyszer egy szegény asszony, a ki egyszer föltette magában, hogy
elmegy bucsúra a bisztriczei szűz Máriához. A mint ment, mendegélt,
egyszer egy nagy erdőbe jutott a hegyek között. Az erdő közepén utját
állották a zsiványok, és megkérdezték tőle, hogy hová megy. A szegény
asszony megmondta, hogy Bisztriczére, bucsúra a bisztriczei szűz
Máriához. – Akkor a zsiványok megkutatták az asszony czókmódját, és
mivel pénzt épen nem találtak nála, igen megharagudtak. – Hát mit viszel
te a szüz Máriának, te koldus, ha egy krajczárod sincs? – kérdezte tőle
a haramia kapitány. – Az asszony azt mondta: „Szivemet viszem ajándékul
a bisztriczei szűz Máriának.“ – No jól van, ha a szivedet akarod vinni
neki, mi segitünk a szándékodban. – Arra egy nagy késsel felhasította a
kapitány a szegény asszony mellét, a szivét kiszakasztotta, és
belévetette a kötényébe: „Ne! igy vidd el a szivedet a bisztriczei szűz
Máriának.“ A szegény asszony fogta a kötényét, és elindult Bisztricze
felé; a mint a határba ért, a harangok maguktól megkondultak, az egész
város kiment eleibe, a papok is zászlókkal és bekisérték a szegény
asszonyt a templomba. A szegény asszony pedig, a mint a templomba ért,
letérdelt a szűz szent anya előtt, kivette a szivét a kötényéből; és
letette elébe. A míg egy üdvözletet elmondott, a boldogságos szűz
meggyógyította, hogy még csak forradás sem látszott a mellén.
(Baksay Sándor gyűjt. Csurgó vidéke.)
XIX. A HÁROM ÁRK-ANGYAL.
A mikor az uristen elhatározta volt, hogy kikergetteti Ádámot és Évát a
paradicsomból, először is a magyar angyalt, Gábort, küldötte hozzájok a
végett. Ádám és Éva nagyon megokosodtak már a tiltott fa gyümölcsétől s
mindenkép igyekeztek magokon segiteni. Nagy vendégséggel, szép
beszéddel, hizelgéssel fogadták Gábor angyalt, hogy valahogy
lekötelezzék. Le is kötelezték szegényt, sajnálta szives házi gazdáit
kikergetni abból a tanyából; visszament s kérte az uristent, hogy bizza
másra ezt a terhes dolgot.
Akkor az isten az oláh angyalt, Floriánt küldötte el, mert tudta, hogy
ez sokkal engedelmesebb s nem olyan nagylelkü. Ádám és Éva épen
asztalnál ültek, mikor Flórián megérkezett, bocskorban, kalaplevéve s
egy nagy bottal a kezében. Alázatos jó napot kivánt, elmondotta, miért
jött. Erre Ádám ráriaszt, s azt kérdi tőle: „Van irásod?“ – „Nincs“ –
hebegte Florián, megijedt s visszament az égbe.
Ekkor az isten a német angyalt, Mihályt küldötte le. Ettől megszeppentek
Ádám és Éva uraimék s még nagyobb lakzit csaptak, hogy valahogy
megkérleljék. Mindent felraktak az asztalra, különösen jó virslit és
sört. Mihály angyalnak tetszett az ebéd; mikor aztán torkig lakott,
kihuzta kardját s azt mondta: „No most takarodjatok ki!“ – Nagyon kérték
Ádám és Éva, hogy legyen irgalmas, kegyelmes; gondolja meg, hogy milyen
jól megvendégelték. Mihály angyal nem tágitott, hanem azt mondta:
„muszáj“ s kikergette őket. – Azóta nem lehet a muszájt megengesztelni.
(Gyulai Pál gyüjt. Erdély.)
XX. A VADGALAMB ÉS A SZARKA.
Tudod-e, miért nem ért a vadgalamb a fészekcsináláshoz, miért rak olyan
hitvány fészket, mely csak néhány szál száraz ágból van összetákolva?
Elmondom én.
A vadgalamb a szarkát kérte meg, hogy tanitsa meg őt a fészek-rakásra,
mert ebben a szarka igen nagy mester, s olyan fészket tud csinálni, hogy
ahhoz a héjja, ölyű hozzá nem fér. A szarka szivesen elvállalta a
tanitást s fészek-rakás közben, míg egy-egy galyat helyére illesztett,
mindig mondogatta a maga módján:
– Csak így, csak úgy! csak így, csak úgy!
A vadgalamb erre mindig azt felelte:
– Túdom, túdom, túdom!
A szarka elhallgatta azt egy darabig, de utoljára megharagudott. „Ha
tudod, csináld!“ s ott hagyta a fészket fele munkájában.
A vadgalamb aztán azóta sem tudott ebből a mesterségből többet
megtanúlni.
(Arany László gyüjt. Nagy-Kőrös.)
XXI. A KALÁSZ EREDETE.
Kezdetben az embernek csak egy barázdát kellett szántani, az isten nem
parancsolt többet, hanem azért úgy is megáldá, hogy a gabonaszálak
tetétől tövig fővel valának megrakva. Az első embernek, míg egy
barázdával megérte, elég termett, a mennyi csak kellett. A gonosz
azonban tudtára adá, hogyha több barázdát húz, még többet remélhet;
rávette, hogy az istent kisértse meg, s huzzon több barázdát is.
De az isten keservesen megbünteté a telhetlen embert. Aratás napján,
mikor az első ember elbizakodva nézte a teméntelen gabonát, eljött
isten, megfogá az engedetlen ember gabonaszálait, tövétől szinte
tetejéig megsimitá, csak a tetejökön hagya egy ujjnyi kis fejet és igy
szólt:
„No te ember, mivelhogy te telhetetlen vagy, nem hajtottál szavamra,
megbüntetlek téged, lássad tehát: ezután szánts a mennyit neked tetszik,
adok neked én is annyit, a mennyit nekem tetszik.“
Ezóta sokat dolgozik az ember, de azért az isten mégis csak annyit ád, a
mennyit akar.
(Kriza János gyűjt. Székelyföld.)
XXII. A TISZA EREDETE.
Meg volt már teremtve az egész világ, megvoltak a hegyek, völgyek,
kisebb és nagyobb folyók, csak még a Tisza állott ottan az ur
zsámolyánál.
– Hát te veled mit csináljak szegény fejeddel? mondja az uristen.
– Csak bizd rám atyám, mondja a Jézus Krisztus, majd eligazítom én!
Avval a Jézus elővett egy aranyos ekét, eleibe fogott egy szamarat, s
azt mondja a Tiszának, hogy menjen utána mindenütt a borozdában. Azután
neki vetette az ekét a földnek, szántotta a folyónak az ágyat, az pedig
ment mindenütt a nyomában. Hanem szerte szélyel igen sok czötkény volt
mindenfelé, a szamár pedig éhes is volt, meg a mint tudjuk, nagyon
szereti is a czötkényt: egyikhez is hozzá kapott, a másikhoz is, s nem
haladt egyenesen, hanem ide-oda rángatta az ekét. Azért olyan
girbe-gurba, csivirgős-csavargós a Tisza folyása.
(Török Károly gyüjt. Hód Mező-Vásárhely.)
XXIII. MIÉRT LETT SZAMÁR A SZAMÁR.
Mikor az isten a világot megteremtette, összegyüjtött minden állatot, s
nevet adott mindeniknek. A te neved „ló“ lesz, a tied „oroszlán“, a tied
„farkas“, a tied „medve“, „róka“, s igy megmondta a nevét valamennyinek.
Azután megparancsolta, hogy másnap ismét gyűljenek össze s mutassák meg,
nem felejtették-e el a saját nevöket.
A szamár még akkor igen csinos takaros kis állat volt, nem volt hosszú
füle sem, s az isten valami különös szép nevet adott neki, aztán
elbocsátotta a többiekkel együtt, hogy másnap ő is jelentse magát, de a
nevét el ne felejtse.
Mikor másnap az állatok összegyűltek, valamennyi mind meg tudta szépen
mondani a saját nevét, csak a szamár felejtette el.
Az isten erre megharagudott rá, megmarkolta a két fülét, s úgy megrázta,
hogy a füle hosszura nyult bele:
– Hát te, szamár, ilyen hamar elfelejtetted!
Attól fogva rajta maradt szegényen a „szamár“ nevezet s a füle is örökre
hosszu maradt.
(Arany László gyüjt. Pest.)
KRISZTUS MONDÁK. XXIV–XXXIV.
Mikor a Jézus Krisztus még a földön járt, egyszer a mint utazgatott
gyalog Sz. Péterrel, nagyon elfáradt és eléhezett. A nagy pusztaságon
nem láttak csak egy tanyát se, a hova betértek volna; egyszer a mint
körülnéz Sz. Péter, azt mondja a Jézus Krisztusnak.
– Uram! amoda látok egy karámot, térjünk oda be, csak találunk vagy egy
élő lelket.
Mentek, mendegéltek aztán, egyszer elérték a karámot; hát csak egy
szegény juhász lakott ott, őrizgette a gazdája birkáit. Köszöntek neki,
az nagyon szivesen fogadta, leűltette őket s beszédbe ereszkedett velök.
De Urunk már nagyon éhes volt, azt mondja hát a juhásznak:
– Ugyan te szegény ember, adj’ valami ennivalót, mert nagyon éhesek
vagyunk!
A szegény juhász gondolkodóba esett, hogy mivel kínálja meg a vendégeit,
nem volt semmije se, csak egy darab száraz kenyere, meg egy kis báránya.
A gazdának volt ugyan elég juha, hanem az azé közül nem mert vágni,
félt, hogy majd megboszankodik érte, mert hát tudta jól, hogy ebé az, a
ki a másé, ha mindjárt az öreg apám uramé is. Csak gondolkozik hát
magában, csak gondolkozik: „Ugyan Uram Isten! levágjam-e ezt az egy
bárányomat? ne vágjam-e? ha levágom, nem lesz, ha nem vágom, úgy se
sokra mék vele… eh! levágom!“ Avval elővette a csizmaszárából a
csillagos nyelű fehérvári bicskát, megfogta a kis bárányt, levágta,
megfőzte paprikásnak.
Mikor megfőtt a paprikás hús, a Jézus meg szent Péter mellé ültek a
vasfazéknak, ettek, ettek jó izűen, a szegény juhász csak leste csak
várta, hogy hagynak-e benne, mert hát ő is éhes volt, de biz azok még
csak kóstolóul se hagytak, egy falat nem sok, de csak annyit se,
megették az egész vasfazék húst. Mikor aztán megvacsoráltak, azt mondja
a Jézus szent Péternek:
– Na Péter szedd fel a csontokat a legutolsó darabig!
Péter megfogadta a szót, felszedte, a Jézus pedig eltette a szűre
újjába; este, mikor a juhász elaludt, oda ment a karámhoz, a csontokat
elszórta a juhok közé, hát mindegyik darabból egy-egy juh lett, oszt’ a
juhász bélyege volt a farán egyiknek úgy mint a másiknak.
Mikor ez megtörtént, a Jézus meg szent Péter ott hagyták a karámot,
elmentek minden szó nélkül.
Másnap reggel, mikor a juhász felkelt, nézi a juhokat a karámban, hát
látja, hogy sok idegen juh van a többi közt; tán három annyi is mint a
gazdáé s csak az a csodálatos az egészben, hogy mindegyiknek az ő
bélyege van a farán; el nem tudta gondolni, hogy hogy’ lehet az, mikor
neki nincs birkája még csak egy láb se, hisz az utolsót épen az este
vágta le a vendégei számára. – Keresi aztán a vendégeket, hát biz ott
csak a hűlt helyöket leli; ekkor tudta aztán meg, hogy azokat a juhokat
senki más nem adhatta neki, csak egyedül az isten; fel is fogadta, hogy
ezután még csak egy kis krajczár érője lesz, mindég segit, a hogy tud a
szűkölködőkön.
(Török Károly gyüjt. Hódmező-Vásárhely.)
XXV.
A Jézus Krisztus egyszer, midőn szent Péterrel együtt a földön járt
kelt, igen megéhezett. Betértek hát egy öreg vargához, s kérték, hogy
adjon valamit enniök.
A varga kiment a konyhába s nem sokára egy tál lúdaprólékos kását, szép
puha fehér kenyeret és egy kulacs bort hozott be. Jézus és szent Péter
asztalhoz ültek, s minthogy igen éhesek voltak, hozzá is láttak amugy
magyarosan, ugy hogy mikor az asztal mellől felkeltek, csak itt-ott volt
belőle a tál fenekén. Mikor aztán el akarnak menni, a Jézus azt mondja
az öreg vargának:
– No te szegény ember, a mért ilyen jól tartottál, három kérésedet
beteljesitem; kérj, a mi tetszik!
A varga azt kivánta, az elsőt: hogy a lúdaprólékos kása és a fehér czipó
az asztaláról soha el ne fogyjon; a másodikat: hogy a kulacsából a bor
soha ki ne fogyjon. Ekkor szent Péter oda ugrik a varga mellé, rángatja
a ruháját, súgja neki: „az örök idvességet! az örök idvességet!“ – de a
varga nem hallgatott rá, hanem a harmadikat azt kivánta: hogy örökké
éljen.
A Jézus Krisztus meg is adta mind a három kivánságot. Az öreg vargának
nem kellett semmit dolgozni, mert az asztaláról a lúdaprólékos kása,
fehér czipó, és a kulacsából a bor soha ki nem fogyott. Hanem utoljára
annyira megöregedett, ugy összetöpörödött, hogy csak akkora volt, mint
egy töpörtő. Megunta hát végtére nagyon az életet, próbált mindenképen
meghalni, felakasztotta magát, kutba ugrott, de biz ott csak nem halt
meg. Egyszer kapja fogja, elmegy a mennyországba, ott a kapunál kéri
szent Pétert, hogy ereszsze be.
– Nem lehet, mondja neki szent Péter, mondtam akkor, kérd az örök
idvességet, nem hallgattál rám; most elmehetsz a pokolba.
Jól van. Az öreg varga elment a pokolba, kérte az ördögöket, hogy
ereszszék be; de biz’ azok nemhogy befogadták volna, inkább elostorozták
a pokol kapujából, azt mondták, hogy nálok nincs helye, elmehet, a merre
a szemével lát.