zörgette, összeverte a réz edényeket, egész itéletet csinált a háznál.
Megint csak beszól az úr:
– No, Jancsi, ha nem jösz, itt hagylak, mert tovább nem maradhatunk.
De Jancsi épen azt akarta, hogy ott hagyja, azért csak kikiáltott:
– Megyek, ténsuram, már megyek!
Hanem azért nem ment, mig egyszer csak üti az egy órát, s a ténsúr
visszatűnt a kriptába.
Jancsi aztán felverte a háznépet, de nem is kellett azt felverni, mert
úgy se aludt senki a háznál, és elbeszélte a miket tapasztalt. A
ténsasszony pedig a reggelt se várta be, hanem lement a cselédekkel a
pinczébe, ott nagy ügygyel-bajjal elmozditották a hordót s addig ástak
alatta, mig meg nem találták a fazék pénzt, azt azután kivették, a
ténsasszony mindjárt reggel visszaadta az árváknak, a kiknek isten előtt
igaz jussok volt az a fazék pénz; Jancsinak meg odaajándékozta a száz
forintot, azonfelül még borravalót is adott neki.
A ténsur aztán nem is járt többet haza, csak még egyszer jött el
Jancsihoz, s azt mondta neki:
– Jancsi, Jancsi, megcsaltál! De még is köszönöm, édes szolgám, mert jót
tettél velem, most már nekem is lesz örök nyuggodalmam.
(Bodros Katicza gyüjt. Garam-vidék.)
XII. FÉLIG NYÚZOTT BAKKECSKE.
Egyszer hol volt, hol nem volt, volt a világon egy ember, annak volt két
fia, meg egy kecskéje. Azt mondja egy reggel az ember a nagyobbik
fiának:
– Hajtsd ki, fiam, ezt a kecskét legelni, de olyan helyre hajtsd, a hol
jól lakhatik.
A fiu kihajtotta szép füves helyre; evett a kecske, evett, mig ugy jól
nem lakott, hogy alig birt megmozdulni. Akkor kérdezi tőle a fiú:
„Kedves kecském, jól laktál?
elég füvecskét kaptál?“
Felelt a kecske:
„Ugy jól laktam, mint a duda,
egy szál fü se fér több belém.“
Evvel a fiú haza hajtotta, otthon kérdi az apja a kecskétől:
„Kedves kecském, jól laktál?
elég füvecskét kaptál?“
Felel a kecske:
„Jaj, jó gazdám, dehogy laktam,
mint a kutya ugy koplaltam.“
Megharagudott erre az ember, mindjárt elkergette a fiát a háztól. Másnap
reggel mondja a kisebbik fiának:
– Hajtsd ki most te, fiam, a kecskét, de jó helyre hajtsd, mert ha éhen
hozod haza, úgy jársz, mint a bátyád.
Kihajtotta a fiú még szebb fűves helyre, mint a bátyja, jól is lakott a
kecske megint, úgy hogy alig birta. Akkor kérdezi tőle a fiú:
„Kedves kecském, jól laktál?
elég füvecskét kaptál?“
Felelt a kecske:
„Úgy jól laktam, mint a duda,
egy szál fű se fér több belém.“
Evvel a fiu haza hajtotta, otthon megint kérdi az apja a kecskétől:
„Kedves kecském, jól laktál?
elég füvecskét kaptál?“
Felel a kecske megint:
„Jaj, jó gazdám, dehogy laktam,
mint a kutya, úgy koplaltam.“
Ez még jobban megharagította az embert, elkergette ezt a fiát is.
Harmadnap reggel nem volt kire bizni a kecskét, maga hajtotta ki az
ember. Még szebb fűves helyre vitte, mint a fiai; a kecske úgy jól
lakott, hogy csak eldűlt mint egy darab fa. Kérdezi tőle az ember:
„Kedves kecském, jól laktál?
elég füvecskét kaptál?“
Felel a kecske:
„Úgy jól laktam, mint a duda,
egy szál fű se fér több belém.“
Evvel haza hajtotta az ember. Otthon kérdi tőle:
„Kedves kecském, jól laktál?
elég füvecskét kaptál?“
Felel a kecske:
„Jaj, jó gazdám, dehogy laktam,
mint a kutya úgy koplaltam.“
Nagyon megharagudott erre az ember, most látta, hogy a két fiát is
ártatlanul kergette el a háztól.
– No hiszen megállj, kutya kecske, majd meglakolsz te ezért!
Elővett egy éles kést, a kecskét megkötötte egy fához, elkezdte nyúzni
elevenen. Mikor már félig megnyúzta, megszólalt a kecske:
„Jaj, jaj, jaj, jó gazdám, ne huzd le a bundám, úgy jól laktam, mint a
duda, egy szál fű se fér több belém.“
Erre aztán félbe’ hagyta a nyúzást, eloldta a fától a félig megnyúzott
kecskét. A kecske a mint megszabadult, elkezdett szaladni, árkon bokron
keresztül. Szaladt, szaladt, egyszer egy róka lyukhoz ért, abba
belebújt. Ott aztán meghúzta magát szépen. Egyszer jön haza a róka,
beszól a lyukba:
– Ki vagy, mi vagy lyukamba, lyukamba?
„Én vagyok, bém vagyok,
félig nyúzott bakkecske;
szarvaimmal tusálok,
bajuszommal szurkálok,
szaladj mindjárt, mert megdöflek.“
Megijedt a róka, elszaladt a farkashoz.
– Farkas komám, gyere hamar, ördög van a lyukamban.
Oda megy a farkas a lyuk szájához:
– Ki vagy, mi vagy, róka komám lyukába’, lyukába’?
„Én vagyok, bém vagyok,
félig nyúzott bakkecske,
szarvaimmal tusálok,
bajuszommal szurkálok,
szaladj mindjárt, mert megdöflek.“
Megijedt a farkas is, elszaladt a medvéhez:
– Jaj komám, gyere hamar, ördög van a róka koma lyukában.
Oda megy a medve is a lyukhoz, beszól rajta:
– Ki vagy, mi vagy, róka komám lyukába’, lyukába’?
„Én vagyok, bém vagyok,
félig nyúzott bakkecske,
szarvaimmal tusálok,
bajuszommal szurkálok,
szaladj mindjárt, mert megdöflek.“
Megijedt a medve is, elszaladtak mind a hárman. Szaladtak, szaladtak,
egyszer előtaláltak egy sündisznót.
– Hova szaladtak medve koma? kérdi a sündisznó.
– Jaj szaladjunk, te is szaladj, ördög van a róka koma lyukában.
– Nem szaladok én, gyertek vissza, hátha ki tudnám onnan riasztani.
– Már hogy tudnád, én csak erősebb vagyok, farkas komám is, még se
tudtuk; felel a medve.
– No csak próbáljunk szerencsét, mondja a sündisznó.
Visszamentek hát; beszól a sündisznó a lyuk száján:
– Ki vagy, mi vagy róka koma lyukába’, lyukába’?
„Én vagyok, bém vagyok,
félig nyúzott bakkecske,
szarvaimmal tusálok,
bajuszommal szurkálok,
szaladj mindjárt, mert megdöflek.“
De a sündisznó nem ijedt meg, hanem összegombolyitotta magát, begurult,
elkezdte szurkálni minden oldalról a nyúzott részét a kecskének. Ez se
vette tréfára a dolgot, kiugrott a lyukból. Ide kint aztán mindjárt
megismerték ő kelmét a medve is, farkas is; megfogták, szélyeltépték, jó
lakomározást csinálták belőle.
Ha szélyel nem tépték volna, az én mesém is tovább tartott volna.
(Arany László gyűjt. Nagy-Kőrös.)
XIII. AZ EGYSZERI GYEREK.
I.
Mikor én olyan suhanczgyerek voltam, egyszer mondja az édes apám, hogy
fogjak be két ökröt, menjek az erdőre fáért. Befogom a két ökröt,
elindulok az erdőre. Csak megyek, csak megyek az ökör előtt, de igen
nagy volt a sár, egyszer beleragadt a fél csizmám, mezitláb maradtam.
Húznám ki a csizmám a sárból, de biz a’ nem jött. Mit csináljak, mit
csináljak? Haza szaladtam egy emelő rúdért, avval kifeszegettem a
csizmámat a sárból. De mig az emelő rúdért jártam, úgy elment a két ökör
a szekérrel, hogy se hire, se nyoma nem volt. Most már mi tévő legyek?
ha haza megyek, megnyúz az édes apám; kaptam magam, bementem Váradra,
beállottam szűrszabó inasnak. A gazdám adott egy rongyos daróczot, azt a
nyakamba gabalyítottam, olyan úr voltam, hogy…
Másnap reggel azt mondja a gazdám: „Fogd fel azt a kosarat, öcsém,
menjünk a piaczra, vegyünk borsót ebédre.“ Kimentünk a piaczra, meg is
vettünk mindent, de borsót mégis elfelejtettünk venni. Mikor haza érünk,
észreveszi a gazdám, hogy nincs borsó. Mindjárt mondja nekem: „Eredj
vissza fiam a piaczra, elfelejtettünk borsót venni, végy te.“ Vissza is
mentem én, vettem is borsót, de nem találtam vele haza. Csak keresem,
csak keresem a házunkat, egyszer rám esteledik. No most már mit
csináljak, hol háljak? Egyszer meglátok egy kis világot egy ház
ablakában; bementem a házba. Odabent egy vén asszony főzött puliczkát
egy akkora fazékban, hogy három üst se tenne ki rajta. Én is éhes
voltam, mondom az asszonynak: „Néném asszony, adjon kelmed egy kis
kását.“ Az asszony mindjárt elibem tett egy tál gölödényt, úgy jól
laktam tőtött káposztával, hogy még most is tele van a hasam
korpacziberével.
A mint jól laktam, lefeküdtem a kuczkóba, bele húztam magam a
daróczomba. Egyszer jön haza a gazda, nagy részegen a korcsmából, az
asszony kitálalja neki a puliczkát. Az ember meglát engem a kuczkóban,
hí, hogy menjek, egyem vele; én már jól voltam lakva, nem akartam menni,
de rám rezzentett, hogy majd így meg amúgy, csak ne egyem! Az asztalhoz
ültem hát, de biz’ énbelém nem fért egy falat se, – be volt kötve a
szűröm újja, mind abba eresztgettem a puliczkát.
Mikor jól lakott az ember, felugrott, elkezdett tánczolni, engem is
megfogott, hogy tánczoljak vele. Tánczoltunk, tánczoltunk, egyszer
kiódzott a daróczom újja, elkezdett potyogni belőle a puliczka. Az ember
azt gondolta, hogy mást potyogtatok, felkapott egy botot: „Phű ilyen,
olyan adta disznója, hát te mit csinálsz? kitakarodj’ mindjárt.“ Jó,
hogy el tudtam szaladni, mert nagyon végig hegedűlt volna a hátamon.
Szaladtam, szaladtam, egyszer egy malomházhoz értem. Kaptam magam, bele
feküdtem a garatba. A mint ott fekszem, egyszer oda jön három tolvaj egy
lopott birkával, ott megnyúzzák, elkezdenek tanakodni, hogy hova tegyék
a bélit, hogy rá ne akadjanak. Az egyik azt találta ki, hogy a garatba
kellene lökni; mindjárt oda is hozta a garathoz. Én is megijedtem, hogy
rám veti, elkiáltottam magam: „Rám ne lökje kend azt a böndőt.“ Erre a
három tolvaj megijedt, elszaladt; mind ott hagyták a sok birkahúst. A
lármára a molnár mester is felébredt, kijött, megdicsért, hogy
elijesztettem a tolvajokat: „No öcsém, te derék gyerek vagy, nem állanál
be hozzám inasnak?“ „Biz én beállok“ – mondom, be is állottam mindjárt.
A gazdám adott fölöstökömre egy tojást; de bicskám nem volt, id’adta a
szép csillagos nyelű bicskáját is, hogy egyem vele. Eszegettem,
eszegettem a tojást, egyszer bele ejtettem a csillagos nyelű bicskát.
Most már hogy vegyem ki? Volt ott egy tizenhat öles lajtorja, azt
beleeresztettem, de még az sem érte el a fenekét, nem tudtam kivenni a
bicskát. Megijedtem, hogy megver a molnár-gazdám a szép bicskáért,
elfutottam innen is.
Nyaragaltam hegyen, völgyön, árkon, bokron keresztűl egyszer egy kis
házhoz értem. Próbáltam bemenni az ajtaján, sehogy sem fértem be, még
búva sem, próbáltam az ablakán, állva is könnyen bementem. Odabent épen
lakodalmoztak, állott a lakzi ugyancsak, volt dinom, dánom, lé meg lé
elég volt, Duna, Tisza zsákba volt.
Alighogy beléptem, mindjárt elibem állottak hogy menjek a patikába
jóféle sáfrányért. „Biz én nem megyek“ – ott volt ez[111] is, mindjárt
fülön fogtam: „Eredj öcsém a patikába jóféle sáfrányért; itt van egy
szamár, ülj rá, de meg ne sarkantyuzd, mert aczél-körme tüzet ád,
tapló-hasán végig fut, szalma-dereka meggyulad, hólyag-feje kicsattan,
mindjárt ló nélkül maradsz.“
Felült hát a szamárra; mig ment, lassan ment, de jövet megsarkantyúzta,
aczél-körme tüzet adott, tapló-hasán végig futott, szalma-dereka
meggyuladt, holyag-feje kicsattant, mindjárt ló nélkül maradt.
Erre mind elhányta a sáfrányt, bejött a lakodalomba, ugyancsak elkezdte
tánczoltatni a szalma-derekú kisasszonyokat. A sarokban volt egy nagy
sárga-leves zsák; én váltig mondtam a fiunak: „Ne tánczoltasd olyan
nagyon azokat a szalma-derekú kisasszonyokat, mert a zabtaréjú
sárga-réz-sarkantyúddal majd kirugod a sárga leves zsákot,“ – de ő nem
hallgatott rá, csak forgatta, csak ugratta őket, egyszer aztán csakugyan
kirugta a zsákot. No ’iszen volt drága múlatság! – a sárga lé a
szamárnak csikló körmig se ért, ezt meg majd elnyelte, majd belefult.
Bele is fuladt volna, de én felszaladtam a padlásra, egy kopó ott
sütötte, főzte a húst, azt oldalba ütöttem, mindjárt fiadzott egy két
ágú vashorgot, azt az órába akasztottam, ugy hoztam ki. A ki nem hiszi,
megnézheti, még most is ott van órán a két lyuk, a horog helye.
(Arany László gyüjt. Biharmegye.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
II.
Volt nekem egy édesapám, mikor az még kis gyerek volt, én már akkor
meglehetős nagy leány voltam, kimentem az erdőbe, láttam tüzet-vizet,
fáztam, megmelegedtem; felnyergeltem a nyerget, a fejem alá tettem a
fakót, lefeküdtem; reggel, délben vagy uzsonna tájban fölkeltem; nem
volt a fakó, megették a farkasok. Megállj farkas, majd megfakózlak én!
Mentem a farkasok után. Jöttömben-mentemben felmentem egy ugorka fára
megráztam, ugyancsak hullott ám róla a krumpli. Oda jön egy vén asszony;
azt mondja: „Ne bántsd, Jancsi azt a retket, répát, mogyorót, nem neked
ültettem a káposztát!“ – Megijedtem, ijedtemben leugrottam az ugorka
fáról, felkaptam egy diót, kétfelé haraptam, egyik csólnok, másik evező.
– Áteveztem a Tiszán, megláttam egy kis fehér házat; mennék be az ajtón,
nem férek; megyek az ablakra, azon könnyen beevezhettem; – az asztalon
volt egy tál forditott kása, én is ugy jól laktam hát mindjárt káposztás
hússal, hogy még a fogam is tele lett korpa cziberével.
A Tiszát azalatt felszántották, vetettek bele répát dudát, trombitát, –
édes apámnak is volt benne két véka korpa vetése; lekaszáltam, lett
belőle három véka árpa, mikorra kiszeleltem lett belőle négy véka
tisztabúza. Azt mondja édes apám, menjek ki a ménesre, hozzam haza a
fakót, vigyem el a malomba a búzát. Én hát elmentem a ménesre, haza
hoztam a fakót, elvittem a búzát a malomba; – de a malom nem volt
otthon, oda volt a sinai hegyen epret szedni. Én is ledugtam az
ostornyelem a Tisza partjába, elmentem a malomért; mikorra visszahoztam,
nagy fa lett az ostornyelemből, a közepe odvas volt, tele volt
seregélyfiókkal. Volt rajta egy lyuk is, azon próbáltam bedugni a kis
újjam’, de sehogy sem fért, próbáltam az öklömet, az sem fért, próbáltam
a fejemet: könnyen belecsuszant, de bele is szorult. No most, istenem,
teremtőm, mit csináljak, hogy vegyem ki a fejem? Akkor jutott eszembe,
hogy van otthon az édes apámnak egy baltája meg egy szekerczéje. Haza
szaladtam. Mikorra haza értem, a balta hatot fiadzott, a szekercze meg
kilenczet. Felkaptam egyet, azt se’ néztem, melyik az öregebbik,
kivágtam a fejemet az odúból; jaj, de hogy’ is örültem én annak, hogy
kivághattam. Tele szedtem az ingem derekát anyányi seregély fiókkal, de
bezzeg megjártam, mert a sok seregély elkezdett velem repülni, vittek
repülve. Mikor a Tisza felett vittek, meglátott egy palócz asszony, a ki
ruhát mosott a Tiszában, elkiáltotta magát ijedtében: „Ó-vé Máriám!“ Én
úgy értettem, hogy „oldjam meg a gatyám,“ megoldtam hát a gatyám’, a sok
seregély mind elszabadult, én meg szépen belecseppentem a Tiszába.
Meglátta ezt egy istentelen gránatéros, kirántott a Tiszából hajamnál
fogva: „Gyere bele a sugár ágyúba;“ avval beletöltött a sugár ágyúba,
egész idáig lőtt.
Adjon isten szerencsés jó estét kendteknek!
(Szél Lajos gyüjt. Hódmező-Vásárhely.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
III.
Kerékvágás kondulás, nyakon csapám, nem találám; futék az eperfához,
rázom a diót, hát hull a mogyoró a kebelembe; oda jő egy ember: Enyje
beste kurafia leánya! nem azért ültetik a répát, hogy te levágd a
káposztát! – Megijedék, haza futék, hát apámat akkor szülék a világra;
apámnak volt egy nagy asztag buzája, nézem a tetejit, nem látom;
felhágok a kertre, ugy sem látom; leugrom a kertről: hát még a bokámon
is alúl ér. Már mit csináljak azzal a nagy asztag buzával? Kettedébe
lecsépeltetem és harmadába egy házba rakatom. Egyszer eszembe jut, hogy
meg kék nézni a buzámat, bémenyek, bele ho’tam. Ángyomnak volt egy kis
kokasa, oda jöve s kivakara. Kifuték az utczára, s irtam a porba hat
ökröt, szekeret; felrakám a buzát s vittem a malomba. A malom nem vót
otthon, kérdem a mónártól „Hol van a malom?“ – „Hát eprészni!“ – Várom a
malmot, várom, nem jő, elmenyek egyet járni, hát mikor visszamentem, meg
is vót őrölve a buza, de nem volt megdüböczkölve. Keresem a düböczkölő
fát, nem kapom; lekaptam a fejem s megdüböczköltem vele, avval menyek
hazafelé, hát az emberek kiábálják: né a fejetlen ember! né a fejetlen
ember! Tapasztom a fejem, hát nincs ott, visszamenyek a mónárhoz, kérdem
a mónártól: „hol van a fejem?“ „Tapasztadd a feneked, mert ott lesz a
fejed.“ Tapasztom, hát ott van. Már menyek haza, indulok haza. Mikor a
malomba mentem, az ostoromot elhajitottam vót, azalatt egy nagy udvas fa
nőtt belőle. Felmászok reá, hát beléesem az udvájába. Ki akarok jőni,
magam ugyan kimásztam, de a kis ujjom oda rekedt; eszembe jutott, hogy
apámnak van egy szekerczéje, a ki minden héten hetet fiadzik. Haza
futék, levágtam az ujjomot vele, hát a kebelem mind teli tő’t
seregélyfiokával. Egyszer csak repitnek rettenetes magosan valami tó
felett. Ott asszonyok mostak, a hogy’ megláttak, kiáltják: Oh vé Mária!
Oh vé Mária! Azt gondoltam, azt kiáltják: ódd meg az öved! Megódom az
övem, kirepül a seregély-fióka s magam ugy esem a tóba, hogy testemmel
kivertem száz szekér halat. Oda jő egy czigány purdé, se’ inge, se’
gatyája. Kér, hogy adjak neki egy kis halat. Mondom: vegyen, – s úgy
elvitte a száz szekér halat a kalapjában, hogy alig hagyott egy
tálacskával. Már mit csináljak avval a tál hallal? Ángyomnak vittem; egy
tál korpát adott érette. Már mit csináljak avval a tál korpával? Én
bizony ostort fontam belőle. Próbáltam egy rét, föléri-e az eget, nem
éri; két rét próbálom, hát még az égen is felül ér. Ekkor azt gondoltam,
csak felmenyek az égbe, egy kis adósságom van ott, megfizetem.
Csiperkedem; csiperkedem, hát mi történt? Nem vettem vót észre, s a
közepibe egy egeret fontam, az szerte rágta, s úgy estem egy nagy buglya
szalmába, hogy a fenekemtől meggyult. A mig alattam égett a szalma,
kikötöttem száz német kalapot. Pesten-Budán nagy vásár vót, eladtam a
száz német kalapot száz német forinton. Már gondolkoztam: mit csináljak
evvel a pénzzel? Én bizony egy nagy kast vettem vele. Próbálom hosszára:
jő-e, nem jő; keresztül próbálom; hát úgy jő, hogy ugyan dörömböz. A
mint az erdőn húzom keresztűl, nagy szél támad, mind tele futta a
kasomat mogyoróval. Eb adjon! a kinek van pénze, vegyen; a kinek nincs,
hallgasson.
(Gyulai Pál gyűjt. Kolozsvár.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
IV.
Epen ugy láttam, mint most. Volt nekem hat ökröm, szekerem. Befogtam a
járomba, a szekérbe tettem hát zsákot. A hat ökör meg sem tudta
mozditani, fogtam magamat s mind a hat ökröt feldaraboltam és a szekérbe
hánytam, a zsákokat pedig a járomba fogtam, ugy vitte, mint a szél; ugy
láttam, mint most. Mikor a malomhoz érkeztem, se a malom, se a molnár
nem volt otthon. Egy nagy cserfa ostornyelem volt, a zsákok elébe
szurtam, hogy el ne fussanak. Már most elmentem, hogy a molnárt és a
malmot megkeritsem; a molnárt megkaptam, egy csűrben egerészett, a malom
egy erdőben eprészett. A mig én ezeket elékeritettem, a cserfa
ostornyélből egy nagy fa nőtt, mely épen az égbe ért. Eszembe jutott,
hogy nekem van az égben egy Máriskó néném; felmentem hozzá, épen
szitált, kotyfolt nekem szúnyogtojásból rátottát. Ettem, ettem, hát
egyszer csak oda jő egy gulyás és egy juhász s azt kérdik tőlem: mit
keresel abban a szúnyogtojás rátottában? Én azt felelem, hogy a késem és
villám bele ejtettem. Erre azt mondák: ne keresd ok nélkül, mert én
gulyámat, én pedig nyájamat vesztettem belé és soha meg nem kaptam. De
én arra nem hallgattam, csak ettem ettem, s mikor le akartam jőni, már a
cserfa lecsonkult volt. Máriskó néném csinált korpából kötelet és azzal
lebocsátkoztam; a hol a fa csonka volt, üres volt, az üregben madárfiak
voltak. Próbáltam, hogy a kezem benyujtom, de nem fért; próbáltam a
fejem, kottyanva betért, mikor pedig ki akartam venni, nem fért ki.
Fogtam magam s felmentem Máriskó nénémhez, egy baltát kértem, a fejemet
kivágtam, a madárfiakat pedig a gatyám madzagához kötöttem, s a
madárfiak velem elrepűltek. Vittek, vittek egész egy tóig, a hol valami
asszonyok mostak s azt kiálták: Oh vé Mária leszállott az égből! Én azt
értettem, azt mondják: hogy óld meg a gatyádat! Mindjár’ megoldtam. A
madarak elrepűltek, én meg a tóba buktam s annyi halat kicsaptam, hogy
tizenkét vasas szekér el nem birta volna; jött egy mezitelen czigány
purdé, a kötője elejében mind elvitte, – épen ugy láttam, mint most!
(Gyulai Pál gyüjt. Szilágyság.)
XIV. A RÓKA, A MEDVE ÉS A SZEGÉNY EMBER.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember. Ez a szegény
ember egy reggel két tehenével kiindult szántani. A mint az erdő mellett
megyen, egyszer csak hall valami tömbölést és makogást. Bemegy az erdőbe
megnézni: vajon mi lehet az? Hát látja, hogy egy nagy medve verekedik
egy kis nyullal.
– No még ilyent se láttam életemben, mondja a szegény ember, és olyan jó
izüen kaczagott rajta, hogy majd kipukkant.
– Enyje veszett hordta embere, hogy’ mersz te rajtam kaczagni?! –
rivallott reá a medve. No azért meglakolsz; tehenestől együtt megeszlek!
A szegény ember bezzeg most már nem kaczagott, s nagyon kérte a medvét,
hogy ne egye meg; vagy ha már csakugyan meg kell lenni, legalább estig
ne egye meg, a meddig felszántja földjét, szegény háza népe hogy ne
maradjon kenyér nélkül.
– No hát estig nem bántalak, de akkor megeszlek!
Avval a medve elment dolgára, a szegény ember pedig búsan szántogatott,
s akármennyit gondolkozott, nem tudta elgondolni, mivel lehetne
megengesztelni a medvét… Dél felé oda vetődött egy róka; észrevette,
hogy a szegény ember búsul, kérdezte tőle, mi baja? talán segithetne
rajta.
A szegény ember elmondta, hogy’ járt a medvével.
– Ha csak ennyi a baj, azon könnyen tudok én segíteni. Kutya bajod se’
lesz, magad is megmaradsz, a tehened is, s még a medve bőre is a tied
lesz. De mit fizetsz, ha megsegitlek?
A szegény ember nem tudta, mit igérjen; mert nem igen volt miből, s a
róka is sokat kért. Végre kilencz tyukban s egy kakasban egyeztek meg.
Nehezen igérte meg a szegény ember, mert nem tudta, honnan teremti ki;
de mégis megigérte.
– No most már, szegény ember, hallgass reám! Mikor a medve este felé ide
jő, én megbuvok a bokorba s kürtölök, a hogy’ a vadászok szoktak. Akkor
a medve azt kérdi: mi az? Te azt mondod: vadászok jőnek. Erre a medve
megijed, s kér, hogy bujtasd el. Te bebujtatod abba a szennyes zsákba s
megmondod neki, hogy meg ne mozduljon. Én akkor kíjövök a bokorból s
kérdem: mi van abban a zsákban? Te azt mondod: szenes tőke. Én nem
akarom elhinni s azt mondom: vágd abba a csúcsba a fejszédet! Te fejszét
fogsz s úgy vágod a fejébe a fejszédet, hogy a medve mindjárt szörnyet
hal.
A szegény ember megörvendett a jó tanácsnak s követte is. Minden ugy
történt, a hogy’ a róka mondta: a medve pórúl járt s a szegény ember
megszabadult tehenestűl.
– Nem megmondhatom, hogy igy lesz? – mondá a róka. Tanuld meg ebből,
szegény ember, hogy többet észszel mint erővel. De nekem most dolgom
van, haza sietek; hanem holnap elmegyek hozzád a kilencz tyúkért s egy
kakasért. Jó kövérek legyenek! Otthon légy, mert különben megkeserűlöd!
A szegény ember szekerére vetette a medvét, vigan tért haza, otthon jó
vacsorát csapott, jól aludott rája s nem sokat félt a rókától, mert
megtanulta tőle: többet észszel mint erővel.
Reggel alig nyitotta ki a szemét, már kopogtatott az ajtón a róka, s
kérte a kilencz tyukot és az egy kakast.
– Mindjárt, komám, mindjárt, csak felöltözöm, – mondá a szegény ember;
hamar felöltözött, de nem nyitotta ki az ajtót, hanem megállott a ház
közepén s elkezdett a szájával csaholni.
– Te szegény ember! mi tesz úgy? talán csak nem kopó?!
– Bizony, komám, kopó az, még pedig két kopó; itt aludtak az ágy alatt,
ördög tudja, honnan kerültek ide; megérezték a szagodat, ki akarnak
rohanni, alig tudom már tartani őket!
– Csak addig tartsd, a míg elfutok. Nem bánom, maradjon inkább neked a
tyúk is, a kakas is.
Mire a szegény ember kinyitotta az ajtót, a róka már tul volt
ungon-berken. Nagyot kaczagott rajta s még talán most is kaczag, ha meg
nem halt.
(Gyulai Pál gyüjt. Kolozsvár.)
XV. A SZÜRKE LÓ.
Egyszer volt egy szegény ember, a kinek a világon semmi egyebe nem volt,
csak egy szürke lova. Azzal kereste a mindennapi kenyerét, hogy eljárt a
szürke lovával őrölni; éjjel-nappal mindig őrölt rajta. A szürke ló
nagyon megunta ezt a dolgot, látta, hogy a más ember lova mindig
párjával őröl neki meg magának kellett húzni a malmot, azt mondja hát a
gazdájának:
– Édes gazdám, mi dolog az, hogy más ember mindig két lóval őröl, te meg
engem csak magamat fárasztasz itt a malomban?
– Biz’ annak az az oka, kedves lovam, hogy egy árva bogaram sincs, a kit
melléd foghatnék.
– Ha csak ez a baj, eressz el engem, majd keritek én magamnak egy
társat.
A szegény ember mindjárt kifogta a malomból, eleresztette. Elindult hát
a szürke ló, hogy társat kerítsen magának; mén-mendegél hetedhét ország
ellen, egyszer meglát egy rókalyukat. Kapja magát, rá fekszik a lyukra,
mintha meg volna dögölve, mintha már a farkát se tudná mozditani.