nyakába; vezeti haza felé, szólitgatja: „ne boczikám, ne! ne!“ Haza érve
béköti a pajtába, szénát vet eleibe, aztán béreteszeli az ajtót s bemegy
a házba.
– Hol voltál fiam?
– Ilóknál, édes anyókám.
– Mit vittél neki?
– Nem vittem, adtak.
– Mit adtak?
– Ilókot, hihihi.
– Hát hol van?
– Békötöttem a pajtába.
– Jaj fiam, nem jól töttél. Eredj hamar czirógasd meg, vess szép
szemeket rája s hozd be a házba.
Mihók el is ment mindjárt, a háznál valamennyi aprómarhának kivájta a
szemét, a pajtába ment, megczirókálta Ilókot s reá hányta a szemeket.
Ilók szegény azt gondolta, hogy Mihók csúfolodik vele, megsokalta a
tréfát s elszaladt haza.
Az alatt a násznép összegyült a lakodalomra, elment a vőlegénynyel a
menyasszony után, megengesztelte s elvitte haza Mihókékhoz. Megesvén a
vendégeskedés, felvitték Mihókot és Ilókot a pajta hijjára s lefektették
a szénába. Ilóknak nem volt kedvére ez a nyoszolya, azon járt az esze,
hogy el illanhasson s valami szin alatt lekéredzett egy kis időre. Mihók
nem hitt neki, s egy hosszu sinort kötött a nagy lábujjára, ugy
bocsátotta le. Ilók pedig, mihelyt künn volt az udvaron, leoldta a
sinort, egy kecske lábára kötötte s maga elillant haza. Mihók csak
várta, várta; kiabált utána, s hogy nem jött, rángatni kezdte a sinort.
A kecske a rángatásra mekegett s Mihók anyja a lármára kinézvén, felment
a pajta hijjára, hogy lássa mi baj?
– Hol van Ilók, fiam?
– Oda le, megkecskésedett, édes anyókám.
– Hogy kecskésedett volna?
– Sinort kötöttem a lábára, s most huzom fel, de nem felel, csak mekeg.
Az anyja, a sinort tapogatva, megkapja a kecskét s észreveszi, hány hét
a világ. Megint felkölti a vendégeket, elmennek a menyasszony után,
kibékítik nagy bajjal s még egyszer elviszik a vőlegényhez. Egybekelnek
s máig is élnek, ha meg nem holtak.
(Brassai Sámuel gyüjt. Toroczkó.)
VII. A BÉKA KOMÁJA.
Egyszer egy szegény asszony elment a Garamra mosni. Meglát ott egy
akkora nagy pohos békát, mint a világ; meg nem állta szó nélkül:
– Hej béka béka! én elmennék neked komának, ha engemet hínál.
Harmadnapra csak jön egy vizbefult a szegény asszonyhoz, mondja neki,
hogy a békának kis lyánya született, jöjjön most el komának, a hogy
igérte.
A szegény asszony el is ment.
Mentek, mendegéltek, egészen a Garamig, ott a vizbefult ráütött a vizre
egy kis vesszővel, a Garam menten kétfelé vált, szép száraz ut
választotta el.
Megindultak a száraz uton, mikor a meder közepére értek, hát egy nagy kő
állta utjokat, de a vizbefult rá ütött a vesszővel, a nagy kő elgurult,
alatta pedig egy nagy lyuk volt, abban lakott a béka.
Ahogy a szegény asszony bement a lyukba, mindjárt ott találta az első
házban a békát, száraz békanyálból csinált ágyon feküdt, mellette meg
egy fényes békatekenyőben kis magzatja aludt, anyja ringatta, meg
dédelgette, hogy: brekeke, brekeke, tuú! koaksz tuú! Máskülönben igen
szemetes volt a szoba.
A szegény asszony felvette keresztlyányát s bármint útalta is a
fertelmes kis jószágot, mégis megcsókolta, azután magasra emelte s
elmondta, hogy:
„Oh, szép kisdedecske,
Gyönyörü gyöngyöcske,
Szülőid örömére
Nagyot nőj esztendőre!“
A béka meg arra kérte komáját, hogy tisztogasson ki nála, de a szemetet
ne vesse el, hanem vigye haza; még a másik szobáját is söpörje ki, de
vigyázzon, hogy vagy egy fazekat fel ne forditson, se a fedőt le ne
vegye valamelyikről; ezzel a béka befordult falnak és elaludt.
A szegény asszony bemegy a másik szobába; lát ott a polczokon sok, sok
fazokat, mind zöld mázos szilkék voltak, zöld mázos fedőkkel letakarva;
ő bizony meg nem állta, hogy meg ne nézze, mi van bennök.
Egyenesen oda ment a polczhoz, levette az első szilkéről a fedőt, hát
abból csak kireppen egy hófehér lelkecske azt mondja suttogva: Isten
fizesse meg! azzal elszáll.
Levette a másikról is a fedőt, abból is hófehér lelkecske reppent ki, az
is azt mondta: Isten fizesse meg! s az is elszállt. Igy sorba mind
kitakargatta a szilkéket, mindegyikből egy-egy lelkecske szállt el,
mindegyik azt mondta: Isten fizesse meg!
Már megfordult a szegény asszony, hogy kimegy a szobából, a mint az ajtó
mellett meglát még egy betakart kettes-fazecskát; mindjárt levette arról
is a fedőket s kireppentek belőle az ő iker-gyermekeinek a lelkecskéi. A
szegény asszony nagyon megörült, mert még két esztendővel azelőtt
temette el őket, egyszerre estek be a Garamba.
Elmondták az anyjoknak, hogy amint a vizbe fultak, a béka mindjárt
elfogta a lelköket, és azóta itt tartotta elzárva, hogy a mennyországba
ne mehessenek, mert mig a lelkök nem jut a menyországba, addig a Garam
ki nem veti a holttestöket s a vizbefultaknak mindaddig a békát kell
szolgálni.
Azután a szegény asszony visszatette a két lelkecskét a
kettős-fazecskába, letakarta s az összesöpört szemét közé a kötényébe
dugta.
Akkor aztán elbucsuzott a békától; de ahogy kiment a lyukból, már nem
találta ott a vizbefultat, hanem a folyó még is kétfelé vált előtte,
mert két fehér hal összefogózkodva ketté hasitotta előtte a vizet.
Mikor a szegény asszony a partra ért, s a Garam megint összecsapódott,
csak levette a fedőt a kettes-fazecskáról, kireppentek belőle a
gyermek-lelkek, a Garam pedig abban a szempillantásban kivetett a
kövekre két gyermek-testet. A lelkecskék áldása foganatos lett, az isten
megfizette a szegény asszony jó tettét, a gyermek-lelkek visszamentek a
gyermek-testekbe.
A szegény asszonynak megint volt fia is, lyánya is, meg pénze is; mert
az a sok szemét, amit a békánál összesöpört, mire haza értek, mind
aranynyá, ezüstté változott a kötényében.
Azután már igen jó dolguk volt, nem szenvedtek semmiben szükséget.
(Bodros Katicza gyüjt. Garam-vidék.)
VIII. A KACZOR KIRÁLY.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy özvegy asszony, annak volt
egy nagy macskája. Ez a nagy macska épen olyan nyalánk volt, mint a kis
macska s egy reggel mind felnyalta a lábasból a tejet. Megharagudott az
özvegy asszony, jól megverte a macskát s elkergette a háztól. A macska
elbujdosott a falu végére s ott nagy-szomorán leült a hid mellé. A hid
végén ült egy róka is, lógatta lompos farkát. Meglátja a macska,
neki-neki fut s játszadozni kezd a róka farkával. A róka megijed,
felugrik, megfordul; a macska is megijed, hátrál s felborzozza magát.
Igy nézték egymást egy darabig. A róka soha sem látott macskát, a macska
sem rókát, mindegyik félt, de egyik sem tudta, mit csináljon. Végtére a
róka megszólalt:
– Ugyan, ha meg nem sérteném, nem mondaná meg, miféle úri nemzettség?
– Én vagyok a Kaczor király!
– Kaczor király?! Soha hirét sem hallottam!
– Bizony pedig hallhattad volna. Minden állatot meg tudok régulázni,
olyan nagy a hatalmam.
Ekkor a róka megszeppent s nagy alázatosan kérte a macskát, hogy legyen
vendége egy kis csirkehusra. Minthogy már dél fele járt az idő s a
macska nagyon ehetnék volt, nem várt két meghivást. Elindultak hát a
róka barlangjába. A macska hamar belé találta magát a nagy uraságba, s
örvendett, hogy a róka olyan tisztelettel szolgálja, mintha valóságos
király volna. Urason is viselte magát, keveset szólott és sokat ett,
ebéd után álomra dőlt s azt parancsolta a rókának, ügyeljen, hogy senki
se háborgassa, a mig alszik.
A róka kiállott a barlang szádához strázsálni. Hát épen akkor ment el
ott a kis nyul.
– Hallod-e te kis nyúl! itt ne járj, mert az én uram a Kaczor király
alszik, ha kijő, majd nem tudod, merre szaladj; minden állatot
megréguláz, olyan nagy a hatalma!
Megijedt a kis nyul, szép lassan elkotródott s egy tisztáson
lekuporodva, mind azon gondolkozott: Ki lehet az a Kaczor király? soha
hirét sem hallottam.
Arra bódorgott egy medve is. Kérdi tőle a kis nyul: hova megyen?
– Járok egyet, mert nagyon meguntam magam.
– Jaj erre ne járj, mert a róka azt mondja, az ő ura, a Kaczor király
alszik, s ha kijő, majd nem tudod, merre szaladj; minden állatot
megréguláz, olyan nagy a hatalma!
– Kaczor király?! Soha hirét sem hallottam! Már csak azért is arra
megyek, legalább meglátom, milyen az a Kaczor király.
El is indult a medve a róka barlangja felé.
– Hallod-e te medve?! itt ne járj, mert az én uram, a Kaczor király
alszik, ha kijő, majd nem tudod, merre szaladj; minden állatot
megréguláz, olyan nagy a hatalma!
Erre a medvének inába szállt a bátorsága, szó nélkül megfordult, s
visszatért a kis nyulhoz. Ott találta a farkast és a varjut, a kik azt
panaszolták, hogy ők is épen ugy jártak.
– Ki lehet az a Kaczor király? Soha hirét sem hallottuk! mondák
mindnyájan, s mind azon tanakodtak, mit tudjanak csinálni, hogy
megláthassák. Abban állapodtak meg, hogy meghivják ebédre a rókával
együtt. Mindjárt el is küldötték a varjut a vendégeket meghivni.
Mikor a róka meglátta a varjut, nagy méreggel kifutott s összeszidta,
hogy megint alkalmatlankodik.
– Eltakarodj’ innen! nem megmondtam már? az én uram a Kaczor király; ha
kijő, majd nem tudod, merre szaladj; minden állatot megréguláz, olyan
nagy a hatalma!
– Tudom, nagyon jól tudom; nem is a magam jó szántából jöttem ide, hanem
a medve, farkas és nyul küldöttek, hogy meghivjalak benneteket hozzájok
ebédre.
– Az már más! várj egy kicsit.
Ezzel bement a róka megjelenteni a dolgot a Kaczor királynak. Kevés
vártatva ki is jött, tudtára adta a varjunak, hogy a Kaczor király
szivesen fogadta a meghivást, elmennek az ebédre, csak tudják, hova.
– Eljövök én holnap utánatok s vezetlek.
A jó hirre a medve, farkas és nyul ugyancsak felütötték a Laczi
konyháját. A kis nyulat megtették szakácsnak, mert kurta farka van, s
igy nem könnyen égeti meg magát. A medve, mint legerősebb, fát és
vadakat hordott a konyhára. A farkas asztalt teritett s pecsenyét
forgatott.
Mikor már kész volt az ebéd, a varju elindult a vendégek után. Egyik
fáról a másikra szállott, de nem mert leszállani, hanem csak a fán
maradt s onnan szólitgatta a rókát.
– Várj egy kicsit, mindjárt készen leszünk, – mondá a róka – csak még a
bajszát pödri ki az én felséges uram.
S csakugyan végre kijött a Kaczor király is. Lassan s nagy méltósággal
lépdelt elől, de a varjut mind szemmel tartotta, mert félt tőle. A varju
is szepegett, csak félszemmel mert reá tekinteni, egyik fáról a másikra
szökdécselt, ugy vezette őket.
A medve, farkas és nyul nagy várakozásban voltak, mind azt mondogatták:
vajon milyen lehet az a Kaczor király? Ki-kinéztek az utra, a honnan a
vendégeket várták.
– Ott jön, ott jön! Jaj istenem, merre fussak! – kiáltá a kis nyul, s
ijedtében neki futott a tüznek. A medve is megijedt s futtában ugy vágta
fejét egy nagy fába, hogy ketté hasadt. A farkas nyársastul, sültestül
elszaladt, a varju pedig, hogy még hirmondó se maradjon, követte a
többiek példáját.
Az éhes vendégek csak hűlt helyét találták mind az ebédnek, mind a
gazdának. Szerencsére ez alatt a kis nyul a tűzben jól megsűlt.
Kihuzták, jól laktak belőle, s maig is élnek, ha meg nem haltak.
(Gyulai Pál gyüjt. Kolozsvár.)
IX. A KIS KAKAS KITÚRTA A SÖVÉNYT.
Egyszer elment egy kis kakas a sövény alá kapargálni. Addig addig
kapargatott, mig a sövény ki nem dőlt. Rászáll egy szarka a kidőlt
sövényre, s azt kérdezi tőle:
– Ugyan sövény, mi lelt téged? még tegnap milyen szépen állottál itt.
– Jaj szarka koma, feleli a sövény, kijött a kis kakas alattam
kapargálni; én kidőltem bánatomban.
– No akkor én meg kitépem a szép farkam, feleli a szarka, s csakugyan ki
is tépte a szép farkát. Azután rászállott egy diófára. – Csodálkozott a
diófa, hogy olyan kusza a szarka, megkérdezi tőle:
– Mi lelt téged szarka koma? – még tegnap oly szép farkad volt, ma meg
egészen kusza vagy!
– Jaj édes komám, feleli a szarka: kiment reggel a kis kakas sövény alá
kapargálni, sövény kidőlt bánatában, én meg szép farkam kitéptem.
– Akkor én is lenyesem a szép galyamat, feleli a diófa, s csakugyan le
is nyeste a szép galyát.
Délfelé a nagy forróságban oda megy egy őz a diófa alá pihenni. Látja,
hogy a diófa egészen kopasz, megkérdezi tőle:
– Mi lelt téged szép diófa? még tegnap oly szép galyad volt, ma meg
egészen kopasz vagy!
– Jaj kedves kis őzem, felel a diófa: Kiment reggel a kis kakas sövény
alá kapargálni, sövény kidőlt bánatában, szarka szép farkát kitépte, én
lenyestem galyam, ágam.
– Én pedig megölöm a két szép fiamat, felelt az őzike, s meg is ölte
mind a kettőt. – Busult, busult aztán az őzike; egyszer megszomjazott,
elment a kútra vizet inni. Csodálkozott a kút, hogy magában jön az
őzike, mert máskor a két szép kis fiát is elhozta. Megkérdi hát tőle:
– Hogy van az, hogy ma csak egyedűl jösz őz koma? hol hagytad a két szép
kis fiadat?
– Jaj kút koma, felelt az őz: Kiment reggel a kis kakas sövény alá
kapargálni, sövény kidőlt bánatában, szarka szép farkát kitépte, fa
lenyeste ágát, galyát, én pedig megöltem a két kis fiamat.
– Ugy én is vérré változtatom a tiszta vizemet! felelte a kút; és ugy is
lett. – Mikor Sára, a szolgáló, egy dézsával a kutra ment, hogy vizet
hozzon, látja, hogy az egész kút véres. – Kérdezi a kútat:
– Ugyan kedves kútam, hogy van az, hogy ma tiszta viz helyett vér van
benned?
– Jaj Sára néném, feleli a kút: Kiment reggel a kis kakas sövény alá
kapargálni; sövény kidőlt bánatában, szarka szép farkát kitépte, fa
lenyeste ágát, galyát, őz megölte két kis fiát, bennem meg a viz vérré
vált.
– Én meg szélyel verem fejemen a dézsát. Szélyel is verte, ugy ment,
dagadt fejjel, az asszonyához. Mindjárt kérdezte az asszonya:
– Mi lelt téged Sára lányom?
– Jaj édes nénémasszony, feleli Sára: Kiment reggel a kis kakas sövény
alá kapargálni; sövény kidőlt bánatában, szarka szép farkát kitépte, fa
lenyeste ágát, galyát, őz megölte két kis fiát, kutban a viz mind vérré
vált; én meg szélyelvertem fejemen a dézsát.
– Én pedig falra kenem a kovászomat! Épen akkor akarta a kovászt
dagasztani, de mégis a falra kente. Látja az ura, a mint haza jön este,
hogy a kovász mind a falra van kenve, kérdi a feleségétől:
– Hát te megbolondultál, kedves feleségem, hogy a falra kented azt a sok
szép kovászt?
– Jaj kedves férjem uram: Kiment reggel a kis kakas sövény alá
kapargálni, sövény kidőlt bánatában, szarka szép farkát kitépte, fa
lenyeste ágát, galyát, őz megölte két kis fiát, kutban a viz mind vérré
vált, Sára lányom szélyelverte a fején a dézsát; én meg mind a falra
kentem a kovászt.
– Ugy én meg leberetválom a szép szakálam. És csakugyan le is
beretválta.
Nemsokára haza jött a legény fiuk is. Látja, hogy az apja ugy le van
koppasztva mint a leforrázott csirke. Megkérdezi tőle:
– Mi lelte kendet édes apám uram?
– Édes fiam, nagy baj történt: Kiment reggel a kis kakas sövény alá
kapargálni, sövény kidőlt bánatában, szarka szép farkát kitépte, fa
lenyeste ágát, galyát, őz megölte két kis fiát, kutban a viz mind vérré
vált, Sára lányom szélyelverte a fején a dézsát, édes anyád falra kente
a kovászát, én pedig leberetváltam szép szakállam.
– Jól van! mondja a legény, én meg levágom a négy ökrünk lábát! – Avval
fogta a fejszét, kiment az istállóba, s mindjárt elvágta az egyik ökör
első lábát. Már a másodikat is akarta vágni, de egy katona épen arra
ment, az kiáltott rá:
– Elment az eszed, te legény, mit csinálsz avval az ökörrel?
– Jaj édes katona uram: Kiment reggel a kis kakas sövény alá kapargálni;
sövény kidőlt bánatában, szarka szép farkát kitépte; fa lenyeste ágát
galyát; őz megölte két kis fiát; kutban a viz mind vérré vált; Sára
néném szélyelverte a fején a dézsát; anyámasszony falra kente a
kovászát; édes apám mind lenyeste szép szakállát; én pedig levágom a
négy ökrünk lábát!
– Le ám az eszed világát! kiáltott a katona, s ugy megkardlapozta a
legényt, hogy alig birt bemenni a házba. – A katona pedig elhajtotta a
négy ökröt vásárra, eladta; mint kiszolgált katona megházasodott, az
árábol nagy lakodalmat csaptak, most is élnek, ha meg nem haltak.
(Márki Sándor gyüjt. Biharmegye.)
X. A KIS KAKAS GYÉMÁNT FÉLKRAJCZÁRJA.
Volt a világon egy szegény asszony, annak volt egy kis kakasa. Csak ott
keresgél – csak ott kapargál a kis kakas a szeméten, egyszer talál egy
gyémánt félkrajczárt. Arra megy a török császár, meglátja a kis kakasnál
a gyémánt félkrajczárt, azt mondja neki:
– Kis kakas, add nekem a gyémánt félkrajczárodat.
– Nem adom biz’ én, kell a gazdasszonyomnak.
De a török császár erővel is elvette tőle, haza vitte, betette a kincses
kamarájába. A kis kakas megharagudott, felszállott a keritése tetejére,
elkezdett kiabálni:
– Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajczárom.
A török császár, csak hogy ne hallja, bement a házba, de akkor meg a kis
kakas az ablakába arpült, onnan kiabálta:
– Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajczárom.
Megharagudott erre a török császár.
– Eredj te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, hogy ne kiabáljon, vesd
bele a kútba.
A szolgáló megfogta, kutba vetette. De a kis kakas csak elkezdi a
kutban:
– Szidd fel begyem a sok vizet, szidd fel begyem a sok vizet, – arra a
begye mind felszitta a vizet a kutból. A kis kakas megint felszállott a
török császár ablakába:
– Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajczárom.
Megint azt mondja erre a török császár a szolgálójának:
– Eredj te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, vesd belé az égő
kemenczébe.
A szolgáló megint megfogta a kis kakast, s az égő kemenczébe vetette. De
a kis kakas megint csak elkezdi:
– Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet. Ereszd ki begyem a
vizet, hadd oltsa el a tüzet. Erre a begye mind kieresztette a vizet,
eloltotta a tüzet. Akkor megint csak felszállott az ablakba:
– Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajczárom:
Még nagyobb méregbe jött erre a török császár.
– Eredj te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, vesd bele a méhes kasba,
hadd csipjék agyon a darazsak.
A szolgáló belevetette a kis kakast a méhes kasba. Ott megint elkezdi a
kis kakas:
– Szidd fel begyem a darázst; szidd fel begyem a darázst.
Arra a begye mind felszitta a darázst. Akkor megint felszállott a török
császár ablakába:
– Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajczárom.
Már a török császár nem tudta, mit csináljon vele.
– Eredj te szolgáló, hozd ide azt a kis kakast, hadd tegyem ide a bő
bugyogóm fenekébe.
Meg fogja a szolgáló a kis kakast; a török császár beteszi a bő
bugyogója fenekébe.
Akkor a kis kakas megint csak elkezdi:
– Ereszd ki begyem a darázst, hadd csipje meg a farát, ereszd ki begyem
a darázst, hadd csipje meg a farát.
A begye mind kieresztette a darázst, azok jól megcsipkedték a török
császár farát. Felugrik erre a török császár:
– Jaj, jaj, a fránya egye meg ezt a kis kakast; vigyétek hamar a kincses
kamarába, hadd keresse meg a maga gyémánt félkrajczárját.
Bevitték a kis kakast a kincses kamarába, ott megint elkezdi a maga
nótáját:
– Szidd fel begyem a sok pénzt, szidd fel begyem a sok pénzt. Erre a
begye mind felszítta a török császár három kád pénzét. A kis kakas haza
vitte, od’adta a gazdasszonyának; gazdag asszony lett belőle, még máig
is él, ha meg nem halt.
(Arany László gyüjt. Hódmező-Vásárhely.)
XI. A TÉNSÚR ÉS JANCSI KOCSIS.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy módnélkül gazdag öreg úr; mikor
az meghalt, nagy pompával el is temették, de hiába temették el, mert
minden éjjel visszajárt. Imádkoztak érte, miséztettek érte, mind hiába!
csak haza járt az, és olyan lármát, csörgést, ijesztgetést vitt véghez,
hogy a háznépe már majd megbomlott a félelemtől.
Különösen az özvegy ténsasszony nagyon busult, szomorkodott s azt mondja
egyszer a konyhában:
– Oh, ugyan mért is nincs szegény boldogult férjemnek nyugodalma, hogy
hagyna másokat is nyugodni; de éjről éjre felverni a házat! – hisz mióta
meghalt, ki se aludtam magamat.
– Hej, segitenék én azon, ha rám bizná a dolgot ténsasszonyom, szólalt
fel a vén Jancsi kocsis – csak adna nekem száz forintot egy kis időre,
meg csináltatna egy koporsót, a mibe én bele feküdném, akkor
ténsasszonyom levitetne a kriptába, szépen a ténsúr mellé tétetne: tudom
istenem, hogy kitudnám, mért jár haza szegény ténsuram!
Jancsi régi cseléd volt, együtt öregedtek meg az úrral, a ténsasszony
megbizott benne, adott neki száz forintot, s azt mondta, hogy ha segit a
bajon, neki ajándékozza mind a száz forintot; aztán megcsináltatta a
koporsót is.
Jancsi a pénzt elásta az istállóban, azután befeküdt szépen a koporsóba,
rátették a fedelet, levitték az ur mellé a kriptába.
Amint ott fekszik csendesen, egyszerre csak üti a tizenkét órát. Jancsi
hallja, hogy a ténsúr koporsójáról leesik a fedél, Jancsi is kapja
magát, lelöki magáról a koporsó fedelét; akkor az úr felült, Jancsi is;
aztán az úr kilépett a koporsóból, Jancsi is.
– Hát te, hogy jöttél ide Jancsi? kérdezte az úr, mert épen szemben
álltak egymásnak.
– Instálom alásan, csak ugy mint a ténsúr, meghaltam, hát eltemettek.
– Hát most hová mégy?
– Csak oda instálom, a hova a ténsúr.
– De én felmegyek a házba, mert nekem ott még dolgom van.
– Nekem is ténsuram; azért nem is pihenhetek a koporsóban.
– De már micsoda dolgod lehet neked Jancsi?
– Hát nekem bizony instálom, egy kis pénzecském volt, s én azt elástam
az istállóban, most azt megyek megnézni.
– No, én is olyanféle járatban vagyok, gyerünk hát együtt.
Elindultak. Ahogy a kripta ajtóhoz értek, az úr keresztül ment a
kulcslyukon s visszaszól:
– Gyere már Jancsi.
– Jaj, nem mehetek, ténsuram, nem férek ki a kulcslyukon.
Az úr rátette kezét a zárra, mire az menten felpattant, s Jancsi kiment,
de az úr megcsóválta fejét s azt mondta:
– Jancsi, Jancsi, ez nekem sehogy se tetszik, te nem vagy meghalva!
– Meg vagyok, ténsuram, már hogy ne volnék, meg vagyok én halva, csak
még nem vagyok kiheverve, még testes vagyok.
A mint mennek az udvaron, azt mondja az ur:
– Legelőször is nézzünk be a házba, ijesztgessük meg az asszonyokat.
A konyhába megint a kulcslyukon ment be az úr, de Jancsinak megint csak
kikellett nyitni az ajtót, máskép be nem mehetett.
– Jancsi, Jancsi, szólott az úr fejcsóválva – ez nekem sehogy sem
tetszik, te nem vagy meghalva.
De Jancsi megint csak azt mondta:
– Meg vagyok, ténsuram, már hogy ne volnék, meg vagyok én halva, csak
még nem vagyok kiheverve, még testes vagyok.
Ott aztán leszedték a fazekakat, lábasokat, tálakat, kanalakat, a
polczokról meg szögekről s vagdaltak mindent a földhöz; olyan zörgést,
csapkodást vittek véghez, hogy egy lélek sem alhatott a házban. Hanem
abból, a mit az ur a földhöz vágott, semmi se tört össze, magától
visszament szépen a helyére; amit pedig Jancsi vágott földhöz, az aztán
ott is maradt száz darabra törve. Erre megint megcsóválta az úr a fejét.
– Jancsi, Jancsi, ez nekem sehogy se tetszik, te nem vagy meghalva!
– Megvagyok, ténsuram, már hogy ne volnék, csak még nem vagyok
kiheverve, még nehéz a kezem.
Bementek aztán a szobába, ott is csapkodtak, földhöz vagdaltak mindent,
felforgatták a székeket, asztalokat; mikor már az egész háznép a
legnagyobb rémülésbe volt, akkor elmentek a pinczébe. Ott az úr rátette
kezét az egyik hordóra, amire az kifordult helyéből s alatta egy nagy
fazék pénz volt beásva.
– Hej Jancsi, Jancsi, – sopánkodott az úr, lásd ez az én bajom; átok
fekszik ezen a pénzen, mert árváktól vettem el; mig ez azoknak vissza
nem lesz adva, addig nekem a koporsó sem ád nyugodalmat; de már hiába,
hiába minden, mert erről a pénzről senki sem tud semmit.
Ezzel egyet intett, s a fazék pénz visszasülyedt a földbe, azután
rátette kezét a hordóra, az is visszafordult helyére.
– No, Jancsi, most gyerünk a te dolgodra.
Elmentek az istálóba, ott Jancsi előkeresett egy ásót, azzal ásta ki a
száz forintot. Erre az úr megint megcsóválta a fejét.
– Jancsi, Jancsi, ez nekem sehogy sem tetszik, te nem vagy meghalva;
hisz csak intenél, hát feljönne a pénz.
– Meg vagyok halva, ténsuram, már hogy ne volnék, meg vagyok én halva;
csak még nem vagyok kiheverve, még nem tudom jól a módját.
Azzal Jancsi visszatette a pénzt, aztán földet meg szalmát kapart rá.
– Siess Jancsi, siess – mondja az úr, mert mindjárt üti az egy órát,
akkorra már feküdnünk kell.
– Sietek, ténsuram, sietek, megyek, csak még egy kicsit benézek a házba,
még egy kicsit ráijesztek az asszonynépre.
Jancsi bement a házba, az úr meg az ajtó előtt várta. Várta, várta,
egyszer csak beszól:
– Jancsi gyere már, tovább nem maradhatunk, mindjárt üti az egyet!
– Megyek, ténsuram, mindjárt megyek; csak még egy kicsit ijesztgetek.
Még egy pár tál van itt, azt csapom a földhöz.