hajnâba’ egy aranszakállú embör mögy egy vödörrê’, a vödröt mö’meríti,
avvâ’ ê’tünik mint a pára, még csak közê’ se tudnak mönni hozzá. A kiráj
nem akart hitêt anni a beszédjüknek, másnap röggê’ maga állott ki lesre,
hát majd ê’vötte a szömefényét, mikô’ az aranszakállu embör nagy
ragyogássâ’ mögjelönt; a vödröt mö’merítötte avvâ’ ê’tünt, mintha a főd
nyê’te vô’na ê’.
A kiráj ê’ nem tutta gondô’ni, hogy miféle embör löhet a’, csak elállott
szöme-szája a na’ csudálkozásba; de attû’ fogva mindig azon
mestörködött, hogy kézrekerithesse, mer’ nagy fukarságába a tejet is
sajnáta, de mög szerette vóna az embört, gondôta’ hogy mijen na’
dicsősségére válna a’ neki, ha kaliczkába zárhatná, ojan nem vóna sehun
a kerek világon e’ kirájnak se. Mestörködött hát mindön módon, hogy
mögfogathassa, de hijába vót mindön mestörködés, hijába állitotta ki a
tengör sok strázsát, csak nem birták mögfogni, mikô’ mán egészen körű’
keritötték, az’ tudták, hogy mán a kezükbe van, csak ê’tünt, se híre, se
hamva. A kirájt mög mán maj’ mögötte a mérög, na’ jutalmat hirdettetött,
a ki jó tanácsot ád neki, hogy keríthesse ki az aranyszakállu embört.
Erre bemönt hozzá egy katona-visêt embör: „Főségös uram, mondanék én
egyet: tötessön ki főségöd a kút mellé könyeret, szalonnát, pöcsönyét,
osztán mög e’ kulacs bort, maj’ ha röggê’ ê’gyün az aranszakállu embör,
mögöszi a pöcsönyét, mögiszsza a bort, attû’ bizonyossan mö’részögödik,
mer’ csak tejjê’ szokott é’ni, az ojan embör pedig nem győzi a bort.“ –
A kiráj mindönt úgy csinát, a hogy a katona-visêt embör monta:
kitötetött a kút mellé könyeret, szalonnát, pöcsönyét, bort, körű’ mög
mindönüvé strázsát állított lesbe. Röggê’ csakugyan odamönt az
aranszakállu embör, övött, ivott, mö’részögödött, elalutt, akkô’ a
strázsák mö’fogták, bevitték a kirájnak. – Röttentően mögörűt neki a
kiráj, arankaliczkába záratta, úgy mutogatta a sok messzefődrű’ gyütt
vendégnek, mer’ csak úgy jártak a csudájára mindön országbú’ a kirájok,
császárok, herczegök, grófok. A szögény aranszakállú embörnek mög nem
löhetött hangját se’ vönni soha, nem szôt senkihő’, mán az’tudták, hogy
nem is tud beszéni, csak ojan vad embör; nem is igön övött, hijába attak
neki a kaliczkába mindönféle drága étê’t, csak búsût, szomorkodott.
Ecczö’ a kirájnak ê’ köllött mönni háborúba, gondôkozott, hogy kire kéne
bízni az aranszakállu embört, a ki jó’ gongyát visêné, vigyázna rá, hogy
ê’ ne szökjön; utójjára is abba állott mög, hogy legjobb lössz a mostoha
fiára bízni.
Behívatta hát magáho’: „No fiam, neköm most ê’ kő mönni háborúba, te rád
bízom hát az aranszakállú embört, jó’ gongyát visêd, önni-inni aggy
neki, de úgy vigyázz rá, hogy ha valami módon eleresztöd, vagy ê’ hagyod
szökni, halálnak halálávâ’ hâsz mög.“
Evve’ a kiráj ê’ mönt háborúba, a fiatal kirájfi mög mindig az
aranszakállú embör kaliczkája körűl vót, hogy valami módon ê’ ne
szökhessön, még játszani is oda mönt. Ecczö’ a mint ott játszik, ott
lüvődöz az ezüs’ nyilávâ’, egy szép ezüs’ nyilvessző bepattant az
aranszakállu embör kaliczkájába. A kirájfi odamönt a kaliczka mellé:
– Agygya ki a nyilvesszőmet aranszakállú bácsikám!
– Nem adom biz’ én, mongya az aranszakállú embör, eressz ki a
kaliczkábúl, akkô’ od’adom.
– Nem ereszthetöm ki bácsikám, feleli a kis fiú, mer’ halálnak halálávâ’
halok mög, azt mondta kiráji apám, mikô’ háborúba mönt. Agygya ki a
nyilvesszőmet, úgy se vöheti semmi hasznát.
Az aranszakállu embör kiadta hát neki a nyilvesszőjét, de azután még
jobban könyörgött, addig kérte, rimánkodott neki, hogy mögesött rajta a
kirájfi szíve, mer’ igön jó szivű kis gyerök vót, kinyitotta a kaliczka
ajtaját, kieresztötte.
– No kis fiam, jó tét hejjébe jót várj, maj möghálá’hatom én még ezt
neköd, mongya az aranszakállu embör, avâ’ ê’tünt. A kis kirájfi mög ê’
kezdett gondôkozni, hogy mitévő lögyön, ha mögvárja mig a mostoha apja
hazagyün a háborúból, ha ê’ nem szökik elűle, halálnak halálávâ’ öleti
mög, jobb lösz neki mos’ mán ê’bujdosni világra.
Mén möndögél hát a kis kirájfi járatlan járt útakon, högyön, vőgyön;
ecczö’ mö’lát egy vadgalambot, mingyá’ kapja a nyilát, hogy maj’
mö’lüvi.
– Ne lűjj mög, főségös kirájfi, mongya a vadgalamb, két kis fiókom van
otthon, azok mö’hâ’nak éhön, ha nem vihetök nekik önni.
A kirájfi mö’sajnáta, nem lűtte mög.
– No királyfi, jó tét hejjébe jót várj, möghálá’hatom én még ezt neköd,
mongya a vadgalamb.
– Ugyan szögény vadgalamb, mivê’ háláhatnád te neköm mög? felel a
kirájfi.
– De főségös királyfi, mongya a galamb, úgy mongyák, hogy egyik högy
soha se talá’kozik a másik högygyê’, de egyik élő állat talákozhatik a
másikkâ’.
A királyfi csak nevetött rajta, avvâ’ odább mönt.
A mint mén-möndögél, mögin’ mö’lát egy vadkácsát, mögin’ fő’vöszi a
nyilát, hogy maj’ mö’lüvi.
Aszongya neki a vadkácsa:
– Ne lűjj mög, főségös kirájfi, két kis fiókom van otthon, azok
meghâ’nak éhön, ha nem hordhatok nekik önnivalót.
A kirájfi ezt is mögsajnáta, ezt se lütte mög.
– No kirájfi, jó tét hejjébe jót várj, möghálá’hatom én még ezt neköd,
mongya a vadkácsa.
– Ugyan szögény vadkácsa mivê’ hálá’hatná’d te neköm mög, felel a
kirájfi.
– De főségös kirájfi, mongya a vadkácsa, úgy mongyák, hogy egyik högy
sohase talá’kozik a másik högygyê’, de egyik élőállat talákozhatik a
másikkâ’ mindönütt a világon.
A kirájfi mögin’ csak nevetött, mögin’ mönt odább. A mint mén-möndögél
mö’lát egy góját. – Erre is fő’fogja a nyilát, de ez is ê’ kezd neki
könyörögni:
– Ne lüjj mög, főségös kirájfi, két kis fiókom van otthon, azok
möghâ’nak éhön, ha nem vihetök nekik önni.
Ezön is mögesött a kirájfi szive, ezt se bántotta.
– No főségös kirájfi – mongya a gója, – jótét hejjébe jót várj,
möghálá’hatom én még ezt neköd.
– Ugyan szögény gója, mivê’ hálá’hatnád te neköm mög, felel a kirájfi.
– De kirájfi, mongya a gója, úgy mongyák, hogy egyik högy soha se
talá’kozik a másik högygyê’, de egyik élő állat akárhun talákozhatik a
másikkâ’.
– A kirájfi csak ê’nevette a dógot, avvâ’ mönt odább. Mén-möndögél,
ecczö’ előtalál két obsitos katonát.
– Hova mégy öcsém? kérdi az egyik obsitos katona.
– E’ mék szógálatot keresni, felel neki a kirájfi.
– No hát gyere velünk, mink is odamögyünk.
Mönnek osztán, möndögének együtt hárman hetedhét ország ellen, ecczö’
beérnek e’ kiráj udvarába. A kiráj épen kinn vót az udvaron.
– No fiaim, mi járatba’ vattok? kérdi tőllük.
– Hát mink bizony szógálatot keresünk.
– Ne mönynyetek odább, nekem ugy is kő most két kocsis, mög egy ispány,
ha beszegődtök, mö’fogadlak bennetöket.
Mingyá’ beszegődtek, a kirájfi ispánnak, a két obsitos mög kocsisnak. De
a két obsitos röttentően irígyködött a kirájfira, hogy azt mögtötték
ispánnak, ők mög csak kocsisok, mer’ azt nem is gondóták, hogy királyfi
vóna; mindön módon azon vótak, hogy hogy tegyék ê’ láb alô’. Ecczö’
bemöntek a kirájhol.
– Főségös kiráj, ez az uj ispány aszonta nekünk, hogy ha űtet mögtönné
főségöd kasznárnak, e’szem búza se veszne ê’ a keze alô’, mer’ ő ugy
tunna hozzá, hogy ha összeöntet főségöd röggê’, mikô’ a templomba mögy,
e’ zsák buzát e’ zsák árpávâ’, mire visszagyün, mind szét görgeti, hogy
még csak egyetlen egy szöm buza se lössz az árpa közt. Azé’ hivassa be
főségöd, parancsojjon rá, hogy tögye mög; ha tagagygya, ne higygyen
neki, inkább fenyögesse mög valamivê’.
Mingyá behívatta a kiráj a szögény kirájfit.
– No fiam, mongya neki, azt hallottam, hogy te ezt mög ezt mondtad, azé’
hát röggê’, mikô’ a templomba mögyök, elibéd öntetök e’ zsák búzát, e’
zsák árpát, ha te azt neköm, míg a templombû’ visszagyüvök, ki nem
szömölöd, még pedig úgy, hogy a tiszta búza közt még csak egy árva szöm
árpa se maragygyon, akkô’ halá’nak halálávâ’ hâsz mög, ha pedig
szöröncséssön ki tudod szömő’getni, mögtöszlek kasznárnak.
A szögén kirájfi hiába möntögetőzött, hogy ő soha se monta egy szóvâ’
se, nem haszná’t semmit; becsukták egy üres szobába, mikô’ a kiráj
templomba indû’t, leöntötték neki a ház főggyére a sok tengör búzát,
árpát, jô’ összekeverték, hogy no mos mán válogassa. – A szögény
szöröncsétlen kirájfi hozzá se mert fogni, de hiába is fogott vóna, ha
ezör lelke lött vóna se tutta vóna azt szétgörgetni egy hét alatt se,
nemhogy ojan kevés időre; leű’t hát egy sarokba, a fejét a kezébe
hajtotta, ott bánkódott, sirt nagy keservessön.
Hát a mint ott szomorkodik, eccző’ csak berepű’ az ablakon egy
vadgalamb.
– Mijé’ szomorkodô’ fő’ségös kirájfi?
– Ho’ne szomorkodnék, mikô’ a kiráj ezt mög ezt monta, ho’ tögyem mög,
mer’ ha mög nem töszöm, halálnak halálávâ’ halok mög.
– Azon bizon e’ csöppet se búsûjj, ha ögyébb baj nincs, felel a
vadgalamb, mer’ hát ismersz-e engöm, én vagyok a vadgalambok kirájja, a
kinek te eccző’ mögkögyêmözté’, azé’ most mög akarom szôgáni a
jóságodat.
Evvê’ a vadgalambok kirájja kirepű’t mögén’, asztán kevés idö múva
röttentő sok vadgalambbâ’ gyütt vissza, azok mingyá’ neki estek a
búzának, még a kiráj ki se gyütt a templombû’, mire úgy széjê’
válogatták, hogy még csak egy szöm buza se maratt az árpa közt, se árpa
a búza közt; avvâ’ fő’kereködtek, visszamöntek, a mint gyüttek.
Gyün eccző’ a kiráj a templombú’, legê’sőbb is a királyfiho’ mönt be,
hogy mennyibe’ van mán a búzávâ’, ki tutta-é válogatni va’ se’. Hát csak
elállott a szöme-szája, a mint mö’látta, hogy a szép tiszta búza ott van
külön e’ rakásba, az árpa másikba, a szemét mög harmadikba. Mögdicsérte
a kirájfit, mingyá’ mög is tötte kasznárnak.
De a két obsitos attú’ fogvást még jobban irígyködött rá, hogy lám mán
a’ kasznár, űk mög még most is csak kocsisok, mögén’ ê’kezdtek
gondókozni, hogy mivê’ kék ê’rontani a böcsületét a kiráj előtt. Ecczö’
hát mögén’ bemöntek hozzá:
– Fő’ségös kiráj, ez a mi utitársunk, az új kasznár, mos’ mög mán azt
beszéte nekünk, hogy ha rábizná főségöd mindön kincsét, hogy vigyázna
rá, úgy mö’ tudná őrzeni, hogy még csak egy tű se veszne ê’ a keze alô’,
mer ő úgy tud hozzá, hogy akár próbájja mög fő’ségöd, vettesse bele a
kirájkisasszony gyűrűjét a kutba, mikô’ a templomba indû’, mire
visszagyün ű kivöszi.
Mögén behívatta hát a kiráj a kirájfit.
– No fiam, mos’ mög azt hallottam, hogy te ezt mög ezt beszéted, azé’
mikô’ a templomba indúlok, belevettetöm a lányom gyűrűjét a kútba, de ha
ki nem vöszöd mire visszagyüvök, halálnak halálávâ’ hâsz mög.
Mögén nem ért semmit a möntögetődzés, rá se hajtott a kiráj, hanem mikô’
a templomba indút, csakugyan kútba vettette a kirájkisasszony
arangyűrűjét. A szögény kirájfi osztán odaű’t a kút kámvájára, búsût,
bánkódott, hogy mán neki ê’ kő veszni. A mint ott búsû’, ecczö’ odarepű’
egy vad kácsa.
– Mijé’ búsûsz kirájfi?
– Ho’ne búsûnék, mikô’ a kiráj ezt mög ezt parancsôta, ha mög nem
töszöm, vége az életömnek.
– Biz azon még csak e’ csöppet se búsújj – felel a vad kácsa, mer’ hát
tudod-e ki vagyok én? én vagyok a vadkácsák kirájja, a kinek te ecczö
mögkögyê’mözté’, azé’ mos’ möghálálom a szívességödet.
Avvâ’ a vadkácsák kirájja ê’repűt, de nem sokára visszagyütt e’ na’
csapat vadkácsávâ’, hajrá, mind bele a kútba, mire a kirájfi utánok
nézött, hogy mit csiná’nak, mán ki is hozták a gyűrűt. Mikô’ a kiráj
hazagyütt a templombû’ még jobban mö’dícsérte, mingyá mögtötte főfő
kincstartójának.
No mán a két obsitos maj’ kipukkadt iri’sségébe, gondôkoztak, mivê’ kék
mán ojannâ’ beárûni, a mit mög ne tunna tönni. Bemöntek hát mögén a
kirájho’:
– Főségös kiráj, mán mög az’beszé’te ez az embő’, hogy ha főségöd
mögengenné, a kirájkisasszonynak ojan gyeröke lönne őtűlle egy écczaka,
a ki mindönféle nyêvön beszé’ne, azon föjjűl még muzsikálni is tunna.
Mán ezé’ igön mö’haragudott a kiráj, hogy hogy mer ojat még csak
beszé’ni is az ő lányárô’, ê’sőbb tömlöczbe vettette; de azután
mö’gondôta, hogy még is mö’ kék nézni, hogy mögtudja-é tönni ezt a
csudát, na’ lakzit csapott hát, azután a két fiatâ’t becsukatta együvé
egy szobába, de a kirájfinak mö’monta: „Ha mög nem töszöd a mit montá’,
ló farkára köttetlek, ugy hurczôtatlak mög a városon.“
De a szögén kirájfi még csak hozzá se mert szó’ni a kirájkisasszonho’,
csak búsût, szomorkodott, hogy mán vége az életének. A kirájkisasszon a
muja gavallér mellett, a ki hozzá se mert szô’ni, szépön elalutt, de a
kirájfi nem bánta, rá se nézött, csak sirt rítt. A mint igy sír, rí,
ecczö’ csak kinyílik az ablak magátú’, berepű’ rajta egy gója.
– Mijé’ búsúsz kirájfi?
– Ho’ ne búsúnék, mikô’ a kiráj ezt meg ezt monta, hogy tögyem mög, ha
mög nem töszöm, ló farkára köttet, ugy kínoz halá’ra.
– Ha ögyebb baj nincs, azon bizon’ e’ csöppet se búsújj, mongya a gója,
maj’ hozok én neköd ojan gyerököt; mer’ tudod-é, hogy én vagyok a góják
kirájja, a kinek te ecczö’ megkegyê’mözté, mos’ hát azt akarom
mö’háláni.
Evvê’ a gója ê’repű’t, de nem sokára visszagyütt, hozott egy pójás
gyerököt. Kibontja a kirájfi a pójából, hát a gyerek csak ê’kezd ám
muzsiká’ni, mög mindön nyê’vön beszé’ni. Bözzög mögörű’t neki a kirájfi,
bözzög nem szomorkodott tovább, bözzög nem hatta alunni a
kirájkisasszont.
– Kejj fő’ szivem szép szerême, mög van mán a gyerök.
Fő’ kê’t a kirájkisasszon, mö’látja a gyerököt, hajja hogy muzsikál,
csak ê’csudákozott rajta, de a kirájfi tartotta sok tréfás beszéddê’,
vígan vótak, nevetgé’tek, szerêmösök mógygyára tőttötték az időt, úgy
bele szerettek egymásba, hogy mingyá’ örök hűségöt fogattak.
Röggê’, mikô’ a kiráj mö’látta a gyerököt, nem tudott hova lönni
bámúlatába, de a kirájkisasszon nem hatta annyiba’ a dógot.
– No fő’ségös kirájatyám, ha mögtötte rajtam a na’ gyalázatot, most már
engöm esküttessön is össze evvê’ a legénynyê’, mer’ igy is maj’ kisűl a
szömöm, úgy szégyöllöm magam.
A király nem is ellenközött, mer’ látta, hogy annak mán mög kő’ lönni
miné’ előbb, igy is hamarébb vót a körösztölő, mint a lakodalom, mingyá
hivatott hát papot, hóhért, vaskalapot, lakzit laktak, öttek, ittak,
maj’ kirugták a ház ódalát. – Lakadalom után azt kérdi a kiráj az új
vejétől: „No édös fiam, mos’ mán fiam vagy, hát mondd mög neköm, hogy
micsoda mestörségöt tudsz te, hogy mind mö’ tudtad tönni azt a sok csuda
dôgot, a mit rád biztam.“
– Jaj fő’ségös kiráj ipam uram, gráczia a fejemnek, nem tudok én semmi
mestörségöt, hanem csak így meg így möneködtem mög a haláltû’. – Itt
ê’mondott neki mindönt, hogy ő is kirájfi, hogy hogy köllött neki
ê’szökni a mostoha apjátû’, hogy talá’ta a három madarat, de ê’mondta
azt is, hogy ű soha se beszé’t az obsitosoknak semmit, azok csak
ráfogták, hogy ê’veszíthessék. A kiráj nem hogy mö’haragudott vóna rá,
még mögörű’t, hogy a veje nem valami gyütt-mönt, hanem kirájfi, de
bözzög mérögbe gyűtt az obsitosokra, mingyá’ ê’kergette őket a házától.
De a két obsitos is tutta, hogy mit kő csiná’ni: möntek igyenöst a
királyfi mostoha apjához, ê’monták neki, hogy hun van a fia. A pedig még
most is mindönütt halálra kerestette a királyfit, ugy mögharagudott rá,
a mér’ az aranszakállú embört eleresztötte; most is hát, a mint a két
obsitos mögvitte neki a hírt, azokat mindgyá fő-főhivatalba tötte, a
másik királynak pedig – a kiné’ a királyfi vót – levelet irt, hogy vagy
mindgyá’ haza kűgygye azt az akasztófára való kölköt vason, vagy
váltságul az aranszakállú embörér’ kűgygyön neki tizönkét aran kost,
tizönkét nyősténynyê’, mög tizönkét arany báránynyâ’, mer’ különben
haddâ’ mögy az országára, úgy ê’pusztitja, hogy kő kövön nem marad.
Mögijedt a király nagyon, mer’ emez a király sokkâ’ hatâmasabb vót
nálla, mingyá’ hivatta a vejét, kérdözte, hogy mitévők lögyenek.
– Mán fő’ségös királyi ipam uram, én nem akarom, hogy az országának
romlása lögyön miattam, – felelt a királyfi, – azé’ hát én most
elindulok, addig mögyök, mig a tizönkét aran kost, aran nőstényt, aran
bárányt mög nem tudom keriteni, – vagy vissza se gyüvök többet.
E’búcsuzott hát a feleségétő’, elindú’t a világra.
Mén-möndögél hetedhét ország ellen, az óperencziás tengörön is túl, de
még azon is túl, eccző beér egy erdőbe. Mén-möndögé’ ott is, ecczö csak
mögszóllitja valaki:
– Hova méssz, fiam?
Oda néz, hát kit látott, nem mást mint az aran szakállú embört. A
királyfi mindgyá ê’mondta neki, hogy mi járatba’ van, hogy most épen
azé’ kő’ neki bujdosni, mer’ őtet elerösztötte.
– No hát fiam’, segitök én rajtad – mongya az aranszakállú embör, – adok
a mit keresöl, mer tudd mög, hogy én vagyok az arany állatok királya,
azé’ gyere, válogasd ki az aran juhnyájambô’ a mi kő’.
A királyfi kiválogatta a tizönkét aran kost, tizönkét aran nyőstényt,
tizönkét aran bárányt, terêgette nagy vigan haza felé. A mint haza ért
mingyá ê’kütték a másik királyho’ váltságú’ minnyáját, nagy vendégségöt
attak, azt tutták, hogy má’ ezután nem lössz semmi baj.
De bözzög a másik király nem érte be vele, mer’ maga is fukar zsugori
vót, de mög a két obsitos is mindig ösztöké’te, mögén visszaizent hát e’
levélbe, hogy ő még evvê’ mög nem elégszik, hanem vagy kűgygyön még a
király tizönkét aranbikát, tizönkét arantehénnê’ mög tizönkét
aranbornyúvâ’, vagy azt a kölköt kergesse haza, mer’ különben tüzzê’
vassâ’ pusztitja el az országot.
Mit vót mit tönni, tutták, hogy ama’ sokkâ’ hatâ’masabb, mög nem
mérközhetnek vele, mögén elindût hát a királyfi, mögkerítni a tizönkét
aranbikát, arantehenet, aranbornyút. Mén – möndögél hetedhét ország
ellen, ecczö’ mögén beér abba az erdőbe, mögén előtalájja az
aranszakállú embört.
– Hát mos’ mi járatba vagy fiam? kérdi az aranszakállú embör.
– Én bizon tizönkét aranbikát, arantehenet, aranbornyút keresök, mer’
mos’ mög mán azt kivánnya a mostoha apám, vagy különben tüzzê’ vassâ’
pusztitja ê’ az országunkat.
– No hát adok én azt is – mongya az aranszakállú embör – kűgygyétek ê’
neki, a fösvén kutyának. Gyere válogasd ki az aranjuhnyájambô’.
A királyfi kiválogatta ezöket is, hajtotta nagy vigan hazafelé. A mint
haza ért, mingyá’ kütték ezöket is a másik királynak, hogy evvê’ tán
maj’ csak êhâgattatják mán. Pedig dehogy hâgattatták, nem hogy mögérte
vóna vele, de még vérszömöt kapott, a mint látta, hogy ezök nem mernek
semmit tenni ellene; mögén’ mingyá’ irt vissza e’ levelet, hogy vagy az
a nyúzni való kölök takaragygyon miné’ elébb haza, vagy neki magát az
aranszakállú embört kügygyék váltságû’, mer’ máskép népestű’ kiirtaja az
országot, még a csöcsszopó gyeröknek se kőgyê’möz.
Röttentő mögijett erre a szögén kiráj, a ki a kirájfinak pártját fogta,
– tanakottak, gondôkottak mitévők lögyenek, utojjára is âra határozták,
hogy legjobb lössz magátô’ az aranszakállú embörtő’ kérni tanácsot, a’
mán kécczö’ kisegitötte őket, tán kisegiti harmacczô’ is. E’mönt hát a
kirájfi igyenyöst oda, a hun mán kéccző’ talá’ta, ott találta most is az
erdőbe. Az aranszakállú embör mingyá mögszóllitotta:
– No fiam mi járatba’ vagy? Tán mögén kő mán valami annak a tê’hetetlen
disznónak?
– Kő bizony – felel a kirájfi – még pedig most azt izente, hogy vagy
kigyelmödet magát kűgygyűk ê’ neki, vagy kiirtja az országot, még a
csöcsszopónak se kögyê’möz.
Mán êre mérögre frottyant az aranszakállú embör is:
– Eriggy haza fiam – monta a kirájfinak – osztán mihent haza érsz,
izenjétek mög annak a tê’hetetlen kutyának, hogy a mit kapott, érje mög
vele, többet még csak e’ koszos malaczot se kap; az országotokba mög ugy
tögye be a lábát, hogy mögkeserüli még az ivadéka is. Ezt hát irjátok
mög neki e’ levélbe, magatok osztán ne gondojjatak semmivê’, ögyetek,
igyatok, még a mi katonátok van is, eresszétök mind haza szabadságra, –
a többit bizzátok énrám.
Haza mönt a kirájfi, ê’monta mit izent az aranszakállú embör, – mög is
fogatták mind e’ szóig, mögirták a levelet a kirájnak, hogy fenét kap ő,
nem aranszakállú embört, óra tőlle foghagymás, magok mög öttek, ittak,
vigan vótak, még a mi katonájok vot is, mind ê’kütték.
A másik kiráj mög fő’készitötte a nagy hadseregöt, mögindût vele, hogy
mán ő majd igy töszi’ ugy töszi tönkre a szomszéd kirájt, országostú’,
népestű’; – mán közê’ is vót az ország határáho’, mög is ijett emez a
kiráj, a ki mindön katonáját szabadságra eresztötte, még csak e’ lélök
se vót, a kit a tengör sok ellenségnek elibe kügygyön, – akkô’ hirtelen
elő termött az aranszakállú embör e’ na’ sereggê’, mind csupa aran
vitézek vótak, aran lovon, aran fegyverbe, még az utóso közlegény lova
patkója is aranbû’ vót, azok neki möntek az ellenségnek, mind e’ szálig
lekaszabôták, hogy még hirmondó se maratt, a kirájt mög a két obsitost
elevenön fogták ê’, azokat lófarkára kötötték, úgy hurczôtatták a
városon, mig mög nem hâtak.
A kirájfi pedig ê’foglâta az országot, a mi igazság szerint úgy is ő rá
maratt vóna, bekőtözött az édős apja kiráji palotájába a feleségévê’
együtt, – még maig is bô’dogû’ é’nek, ha mög nem hâtak.
(Arany László gyüjteménye. Nagy-Kőrösről, ottani táj-szólás szerint.)
VI. ILÓK ÉS MIHÓK.
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon volt egy özvegy asszony s egy
Mihók nevü boldogtalan fia. Egyszer azt mondja Mihók az anyjának: Édes
anyókám, házasodhatnám.
– Kit vennél el, édes Mihókom?
– Ilókot, édes anyókám.
– Eredj fiam, kéresd meg.
Mihók elmegy az Ilókék házához s egy tűt kap ajándékba. Jövet megunta a
kezében tartani s a mint egy szénás szekeret ér, beszurja a szénába.
Megérkezik a szénás szekér s Mihók váltig keresi a lehányt szénában a
tűt, de nem lelte meg s elment haza az anyjához.
– Hol voltál édes Mihókom?
– Ilóknál édes anyókám.
– Mit vittél neki?
– Nem vittem semmit, adtak.
– Mit adtak?
– Egy tűt.
– Hadd lássam.
– Egy szekér szénába szurtam, nem lelem sehol benne.
– Jaj fiam, nem jól töttél; a csákódba kellett volna szurni.
– Másszor ugy teszek.
Megint azt mondja az anyjának: Édes anyókám, házasodhatnám.
– Kit vennél el fiam?
– Ilókot, édes anyókám.
– Eredj fiam, kéresd meg.
Mihók elmegy leány-nézni s kap ajándékba egy ekevasat. Haza menet belé
teszi a csákójába; de nem akart megállani, hol jobbra, hol balra huzta
le a csákót, a fejét is összeverte. Utoljára megrestelte Mihók s
elhajtotta a sárba. Haza megy üres kézzel.
– Hol voltál fiam?
– Ilóknál, édes anyókám.
– Mit vittél neki?
– Nem vittem, adtak.
– Mit adtak?
– Egy ekevasat.
– Hadd lássam.
– A csákómba szurtam, de nem akart megállani s elhajtottam.
– Jaj fiam, nem jól töttél, a válladra kellett volna vetned s ugy hoznod
haza.
– Másszor ugy teszek.
Megint elkezdi Mihók: Édes anyókám, házasodhatnám.
– Kit vennél el fiam?
– Ilókot, édes anyókám.
– Eredj fiam, kéresd meg.
Elmegy Mihók a leányos házhoz, kap ajándékba egy kis kutyát. Hazamenet a
vállára veti s ugy viszi haza. A kis kutyának sehogy sem tetszett az a
hely, minél jobban nyomta oda, annál jobban viczkándozott, utoljára
mardosni kezdte a vállát. Mihóknak fájt s eldobta.
– Hol voltál fiam?
– Ilóknál édes anyókám.
– Mit vittél neki?
– Nem vittem, adtak.
– Mit adtak?
– Egy kis kutyát.
– Hadd lássam.
– A vállamra vetettem, de marta s eleresztettem.
– Jaj fiam, nem jól töttél. Egy madzagra kellett volna kötned, magad
után huznod s szólitgatnod: Kuczó! kuczó!
– Másszor ugy teszek. – –
– Édes anyókám, házasodhatnám.
– Kit vennél el fiam?
– Ilókot, édes anyókám.
– Eredj fiam, kéresd meg.
Elmegy Mihók Ilókékhoz és kap ajándékba egy félszalonnát. Jó erős
madzagot köt reá, maga után vonczolva ballag haza felé és minduntalan
szólitgatja: Kuczó, kuczó. A kutyák nem kérették sokáig magukat, az
egész faluból reá gyültek a szalonnára s a mig Mihók haza ért, mind
megették, csak az álla csontját hagyták meg, a melyikre a madzag volt
kötve.
– Hol voltál fiam?
– Ilóknál, édes anyókám.
– Mit vittél neki?
– Nem vittem, adtak egy nagy darab szalonnát, ezt ni!
– Hisz e csak az álla csontja.
– Madzagra kötöttem, magam után huztam, talán megették a kutyák.
– Jaj fiam, nem jól töttél; a hátadra kellett volna venned, haza hoznod
s a házba felakasztanod a füstre.
– Másszor ugy teszek. – –
– Édes anyókám, házasodhatnám.
– Kit vennél el fiam?
– Ilókát, édes anyókám.
– Eredj fiam, kéresd meg.
Mihók ismét maga ment a leányos házhoz és kapott egy borjut. Kötelet
hurkolt a nyakára, hátára vette s akármennyit feszengett, kapálódott és
rugdosta, haza vitte nagy nehezen. Otthon felvonczolta a hiuba s
felakasztotta a kakasűlőre.
– Hol voltál fiam?
– Ilóknál, édes anyókám.
– Mit vittél neki?
– Nem vittem, adtak egy borjut.
– Hol van, nem látom.
– Haza hoztam a hátamon, s felakasztottam a füstre.
– Jaj édes fiam, nem jól töttél. Gyengén kellett volna körül kerekitni a
nyakát egy kötéllel, szépen haza vezetni, a pajtába a jászol elébe kötni
s szénát vetni eleibe. – –
– Édes anyókám, házasodhatnám.
– Kit vennél el fiam?
– Ilókot, édes anyókám.
– Eredj fiam, kéresd meg.