volt a világon egy czigány, meg két szegény ember. Egyszer ezek igy
hárman kimentek az erdőre fát vágni. Csak vágják, csak vágják a fát,
egyszer megszólal valamelyik:
– Ugyan mit kivánnánk most, ha az isten egy-egy kivánságunkat
teljesítené?
– Én, mondja az egyik szegény ember, azt kivánnám, hogy mikor haza
megyek, ott lenne egy tál kolbász, meg egy fehér czipó az asztalomon.
– Én meg, mondja a másik, azt kivánnám, hogy egy tál túrós lepény lenne
az asztalomon.
A czigány gondolta, hogy hiába kiván akármit, csak nem teljesedik az be,
tréfálni akart egy kicsit:
– Én meg azt kivánnám, hogy – épen teherben fekszik a feleségem, –
mikorra haza megyek, tizenkét rajkója lenne neki.
No ez abban maradt.
Este a mint haza vitték a fát, bemegy az egyik szegény ember a házába,
hát ott a tál kolbász, meg a fehér czipó; bemegy a másik is, hát ott a
tál túrós lepény; haza megy a czigány is, épen ott találja a
bábaasszonyt, tenné le a fát a szögletbe, rákiált a bába: ‚Ne tegye kend
oda, ott gyerek van;‘ tenné a másik szőgletbe: ‚Oda se tegye kend, ott
is gyerek van,‘ tenné a kuczikba: ‚Oda meg épen ne tegye kend, mert ott
két gyerek is van‘; tenné ide, tenné oda, mindenütt tele van a ház
gyerekkel, sehova sem lehet letenni, utoljára megharagszik a czigány:
„Ejnye disznó teremtette, hát hány gyerek van itt?“ ‚Biz itt – felel a
bábaasszony – épen kerekszám tizenkettő.‘
Megijed erre a czigány.
– No én tizenharmad magammal nem leszek egy háznál, mert az
szerencsétlen szám! Inkább elmennék a pokolba kályhafűtőnek.
Alig mondta ezt ki, mindjárt ott termett egy sánta ördög, nyakon csipte,
elvitte a pokolba kályhafűtőnek.
A tizenkét rajkó nőtt, növekedett, ugy annyira hogy mindnyájan
legénykort értek. Egyszer a legkisebbik kérdi az anyjától:
– Édes anyám, soha se volt nekünk édes apánk? vagy ha volt, hova lett,
hogy én sohse hallottam róla semmit?
– Bizony nektek fiam, volt; de mikor megszülettetek azt mondta: hogy a
tizenhárom szerencsétlen szám, ő nem lesz tizenharmad magával egy fedél
alatt, kiment a házból, azóta senki se látta.
– No ha így van, édes anyám, majd megkeresem én, haza is hozom.
Evvel a czigány fiu elindult világra az apját keresni. Kereste, kereste,
már az egész föld kerekségét összejárta utána, de csak nem akadt rá.
A mint így keresi egy erdőben, megtalál egy nagy nyárfát, a minek a
hegye az égbe ért, a gyökere meg a pokolba. No, gondolja magában, ha a
földön nincs az apám, az égben kell neki lenni; fölmegyek, legalább
odafönt is szélyelnézek. – Evvel elővett egy fejszét, elkezdett magának
grádicsot vágni a fába. Mindig feljebb, mindig feljebb vágta maga előtt
a grádicsot, utoljára fölért az égbe.
A mint fölér, széllyelnéz, látja a tömérdek sok lelket a mennyország
kapuja előtt álldogálni, de az neki mindegy volt, ellökdöste őket az
utból jobbra balra, odament a kapuhoz, bekopogtatott rajta.
– Ki van ott? kérdezi belülről Szent Péter.
– Én vagyok, a Zsiga czigány tizenkettedik fia.
– Most nem lehet bejönni, várakozzál.
– Nem várok biz én, nem az az én dolgom, hanem ereszszenek be, hadd
keressem meg az apámat.
– Már fiam, most nem ereszthetlek be, nincs itthon az Isten, majd ha
haza jőn, avval beszélj.
A czigány látta, hogy már igy semmire sem megy, kapta magát, behajitotta
a kalapját a kapun.
– Jaj Szent Péter uram, befútta a szél a kalapomat, adja ki!
– Kiadnám biz’ én, fiam, de messze elgurult, nem is látom; míg érte
járnék, míg keresgélném, a sok ménkü lélek mind bebujkálna a kapu alatt
a kutyabejáráson.
– No hát ereszszen be kelmed, majd megkeresem én!
– Jaj fiam, de ha nem lehet; mondtam már.
– No hiszen jól van, majd bepanaszlom az Istennek, csak jőjjön haza,
hogy kelmed benn fogja a más ember igaz jószágát.
Szent Péternek mit volt mit tenni, félt, hogy megpirongatja az Isten,
hát beeresztette a czigányt, de megigértette vele, hogy a mint a kalapot
megtalálja, visszajön. Meg is igérte az, de bizony neki eszeágában se
volt, hogy megtartsa; nem bánta ő, csakhogy egyszer belől lehetett;
megkereste a kalapját, a fejibe nyomta, avval elindult az apját keresni,
meg széllyelnézni egy kicsit. A mint így kódorog, egyszer egy dombhoz
ér, melynek a legtetején egy nagy karos szalmaszék volt, körülötte meg
sok gyalogszék. Az a nagy karosszék volt az Isten széke, abból meg
lehetett látni az egész világot, eget, földet, tengereket; a
gyalogszékeken meg az angyalok szoktak ülni. A czigány neki indult a
dombnak; mikor az Isten székéhez ért, se kérdett, se hallott, beleült,
elkezdett bámulni, hogy milyen messze lehet onnan látni. A mint igy
nézeget, szemébe ötlik az apja viskója, mindjárt jobban oda néz, hahogy
az anyját megláthatná; egyszer észreveszi, hogy a szomszéd czigány épen
akkor akarja ellopni az anyja egyetlenegy, nagy ügygyel-bajjal lopott
malaczát. ‚No ’iszen megállj – gondolja magában – majd rád ijesztek
most‘; felkap egy gyalogszéket, utána vágja, de biz a még csak közel se
járt hozzá; felkap egy másikat, az sem éri, igy aztán a harmadikat,
negyediket, ötödiket… elkezdett ugyancsak hajigálni az apró székekkel. A
mint legjavában hajigálódzik, jön ám haza maga az Isten.
– Hát te mit hajigálsz itt, te gézengúz?
– Hogy ne hajigálnék, felséges uram, mikor látom, hogy a szomszédunk el
akarja lopni, de azóta el is lopta az édes anyám malaczát. Azt akartam
oldalba ütni, de nem tudtam.
– Jaj hé, felelt az Isten, ha én minden emberhez egy széket vágnék, a ki
egy malaczot ellop, nem győzne engem a világ minden fúró-faragó embere
se székkel. Azért azt mondom, hogy elhordd magad a mennyországból, mert
ebrúdon vettetlek ki.
Megijedt a czigány, úgy elkotródott, mintha ott se lett volna. Mikor
kivűl volt a mennyország kapuján, elkezdett gondolkozni, hogy hol lehet
az apja, ha se a földön, se az égben nincs? Már bizonyosan a pokolban
van, az ördögök vitték el, gondolta magában, hanem nem fognak ki rajtam,
elmegyek oda is, majd megtanitom én őket.
Avval elindult, meg sem állott, mig a pokol határába nem ért.
A mint ott megy, mendegél, előtalál egy regiment katonát.
– Hová mégy czigány? kérdezik a katonák.
– Megyek a pokolba, az apámat keresem.
– De oda ugyan hiába mégy; mi is azért voltunk ott, mert az ördögök
ellopták a királyunk egyetlen leányát, azt akartuk visszavenni, de biz’
azok nem adták, pedig a királyunk annak igérte a lyányt fele
királyságával együtt, a ki viszszahozza. Azért jobb lesz, ha tovább nem
is mégy, hanem visszafordulsz.
– Biz’ én nem fordulok, ha már eddig jöttem, felelt a czigány legény s
odább ment a maga utján. Egyszer elérkezett a pokol kapujához.
Bekopogtat rajta:
– Itthon van-e a Plútó?
– Nincsen.
– No hát adjátok ki az apámat, tudom, hogy itt van.
– Nem adjuk bizony mi, nem bolondultunk meg.
– Hiszen jól van, majd kiadnátok még, tudom istenem, ha kellene.
Az ördögök csak nevették; a czigány meg se kérdett, se hallott tovább
egy szót sem, hanem elővett egy ásót, elkezdett lépegetni a pokol kapuja
előtt előre és hátra, az ásóval péczézgette a helyet széltibe’-hoszába’.
Meglátja ezt egy ördög, oda megy hozzá:
– Mit csinálsz te, czigány legény?
Biz én csak egy templomot rakok ide, hogy se ki, se be ne járhassatok a
pokolba, mig az apámat ki nem adjátok.
Megijedt erre az ördög, mindjárt beszaladt, kihozta az öreg czigányt.
– No itt az apád, most már mehetsz dolgodra.
– Hohó! nem addig van ám az, ha az imént ki nem adtátok, egy tappodtat
sem megyek addig, mig a királykisasszonyt is ki nem adjátok.
– Jaj czigány, csak azt ne kérd, inkább adunk aranyat, ezüstöt, a
mennyit elbirsz.
– Nem kell nekem sem aranyotok, sem ezüstötök, csak a királykisasszony.
– Jaj csak addig várj, mig Plútó hazajön.
– Nem várok én egy szempillantást se’. Adjátok, nem adjátok? Mindjárt
olyan anyaszentegyházat épitek ide, hogy maga Plútó is kiszorúl a
pokolból.
Nagyon megijedtek az ördögök, kiadták a királykisasszonyt; hárman aztán
elindultak a felvilág felé.
Haza megyen Plútó a pokolba, mindjárt észreveszi, hogy mi hibázik.
– Hát a királykisasszony hol van?
– Biz’ azt od’adtuk egy czigánynak, mert azt mondta, hogy ha oda nem
adjuk, olyan templomot épít a kapu elébe, hogy se ki, se be nem tudunk
járni.
– Óh bolondok, mondja Plútó, hiszen nem tudott volna az templomot
épiteni, nem is volt neki a miből csinálja. Eredj utánna mindjárt
futárom, hozd vissza tőle.
Elindult a futár, utól is érte a czigányt nemsokára.
– Hohó, czigány, add vissza a királykisasszonyt!
– Nem adom biz’ én ilyen legénynek, mint te vagy. Kiállok én teveled
akármiben.
– No hát fussunk verset, felelt az ördög.
Meglátja a czigány, hogy ott fekszik a bokorban egy nyúl.
– Óh szegény ördög, mondja nagy kevélyen, ilyen legénynyel mint te vagy,
nem is futtatok magam, csak az öcsémet küldöm. Eredj, szólitsd, ott
delel a bokorban.
Oda megy az ördög a bokorhoz, a nyúl felriad, elkezd szaladni, de biz’
annak még csak nyomába se hághatott. Mindjárt elhitte, hogy a czigány
különb gyerek nála, nem is merte tovább kérni a királykisasszonyt,
visszament nagy szégyenszemre a pokolba.
– Hát hol a királykisasszony? kérdezi Plútó.
– Biz’ az odamaradt, mert így meg így jártam. Itt elbeszélte, hogy
hogyan járt.
– Óh te bolond, hiszen nem az öcscse volt az hanem nyúl, nem tudott
volna a czigány ugy szaladni. Eredj utána te fiam, buzogányos, hozd
vissza tőle a királykisasszonyt.
Utnak eredt a buzogányos, utól is érte csakhamar.
– Hohó czigány, add vissza a királykisasszonyt.
Még ilyen legénynek, mint te vagy, nem adom. Kiállok én akármiben veled.
– Lássuk hát, ki tudja ezt a két mázsás buzogányt magasabbra hajítani?
– No hajítsd először.
Az ördög fölhajitotta olyan magasra, hogy alig látszott. A mint leesett,
a czigány megfogta a nyelét, avval elkezdett kiabálni: „Bátyám! bátyám!“
– Hát te kinek kiabálsz? – kérdi az ördög.
– Biz’ én csak a bátyámnak, a ki kovács a másvilágon, felhajítom neki a
buzogányt, hasznát veheti ennek a sok jó vasnak.
– Jaj inkább ne is hajits, maradjon a tiéd a királykisasszony, csak a
buzogányomnak végire ne járj.
Ez is kisasszony nélkül ment vissza a pokolba. Ettől is kérdi Plútó:
– Hát hol a királykisasszony?
– Biz’ azt nem hozhattam el, mert igy meg igy jártam a czigánynyal.
– Óh te bolond, hiszen nem birta volna az a buzogányodat meg se
mozdítani. Eredj utána te fiam ostoros, hozd vissza tőle.
Utána indult az ostoros ördög, el is érte.
– Hohó czigány, add vissza a királykisasszonyt.
– Különb legénynek se, mint te. Kiállok én versenyre veled.
– Tudsz-e hát ezzel a karikás ostorral nagyobbat kondítani, mint én.
– Csak kondíts, hadd lám, mit tudsz.
Az ördög kondított akkorát, mint egy ágyú.
– No czigány kondíts párját!
A czigány nem szólt semmit, hanem elővett három abroncsot, beabroncsolta
először szép gyengén a királykisasszony fejét, azután az apjáét,
utoljára a magáét.
– Hát te mit csinálsz? kérdi az ördög.
– Csak a fejünket abroncsolom be, mert mindjárt akkorát kondítok, hogy a
kinek be nem lesz abroncsolva a feje, szétreped.
– No hát abroncsold be az enyimet is.
A czigány elkezdte abroncsolni az ördög fejét, de olyan erősen, hogy
utoljára az ördög könyörgésre fogta a dolgot: „Jaj ne szoritsd már
jobban, inkább legyen tied a királykisasszony.“ Erre aztán megtágitotta
a czigány az abroncsot, az ördög visszament nagy pironkodva.
– Hát hol a kisasszony? kérdi ettől is Plútó.
– Nem hozhattam biz azt vissza, mert így meg így jártam az
abroncsolással.
– Óh te bolond, hiszen nem tudott volna a czigány semmekkorát se
kondítani. Eredj utána te kocsisom, hozd vissza már valahára.
Utnak ered Plútó kocsisa egy vasvillával, utól is éri a czigányt.
– Hohó czigány, add vissza a királykisasszonyt, mert mindjárt
agyonszurlak.
– Nem félek én attól, feleli a czigány. De igy a sikföldön nem nagy
mesterség viaskodni; ha legény vagy, állj ennek a sövénynek a belső
oldalára, én majd kivül állok, lássuk, ki tudja a sövényen keresztül
jobban összeszurkálni a másikat.
Az ördögnél egy két águ vasvilla volt, a czigánynál pedig egy nyárs.
Avval elkezdtek szurkálódzni a sövényen át, nem biz’ az ördög soh se’
tudott átszurni a kétágú vasvillával, mert az mindig megakadt a
sövényben, a czigány meg a nyárssal ugy össze-vissza szurkálta az
ördögöt, hogy utoljára megsokallta a dolgot, szaladásnak eredt,
visszanyargalt a pokolba.
– Hát te se’ hoztad vissza a királykisasszonyt? kérdi Plútó.
– Nem lehetett, mert így meg igy jártam, ugyancsak összeszurkált a
czigány.
– Ugy kell, bolond, hisz’ a sövényen át a kétágu vasvillával egyet sem
lehetett szurni. Eredj utána te fiam, szabó, próbálj szerencsét vele.
Neki rugaszkodik az ördögők szabója, utoléri egy kis ház mellett a
czigányt:
– Hohó czigány, ha kell a királykisasszony, állj ki velem versenyre.
– Szivesen, feleli a czigány, hát mi a te mesterséged?
– Az enyim a varrás, próbáljuk meg, ki tud jobban varrni. Gyere, menjünk
be ebbe a kis házba, varrjunk verset.
Bementek hát, hozzáfogtak a varráshoz. Az ördög, hogy ne kelljen a
czérnát sokszor húzogatni a tűbe, olyan hosszút belehuzott, hogy minden
öltésnél ki kellett az ablakon ugrani; a czigány meg a kurta czérnával
szaporán öltögetett, ugy, hogy az ördög alig öltött még tizet-huszat,
már ő készen volt. Igy tehát ez az ördög sem nyerhette el a
királykisasszonyt; üres kézzel visszakullogott.
– Hát te is a királykisasszony nélkül jössz vissza? kérdi Plútó.
– Ugy bizony, mert nagyon jól tud az a czigány varrni; olyan hosszu
czérnát huztam a tűbe, hogy minden öltésnél ki kellett ugranom az
ablakon, ő meg csak kurtát, még is hamarább kész lett vele.
– Óh bolond, hisz épen azzal telt el a sok idő, míg kiugráltál,
beugráltál. Szaladj utána te fiam, kanász, hátha te el tudnád venni
tőle.
Vesd el magad! – utána rugaszkodik az ördögök kanásza, utoléri épen a
pokol határánál.
– Hohó czigány, nem a tied ám a királykisasszony!
– Hát kié?
– Azé, a ki jobban érti a kanászmesterséget. Itt van egy nagy disznóól,
tele disznóval, ha ebből több disznót ki tudsz hajtani egy óra alatt,
mint én, elviheted a királykisasszonyt.
– Nem bánom, feleli a czigány.
– De hát miről ismerjük meg, hogy melyik disznót ki hajtotta ki? kérdi
az ördög.
– Én majd, – feleli a czigány – csak a göndör farkúakat hajtom, te meg
hajtsd az egyenes farkúakat.
Erre az ördög is ráállott; avval hozzáfogtak a disznóhajtáshoz. A
czigány kihajtott huszat-harminczat, avval lefeküdt, az ördög meg az
egész óra alatt kereste az egyenes farkú disznókat; a sok disznót mind
felzavarta, mind kiszaladt az ólból. Mikor aztán eltelt az óra,
szólitotta a czigány az ördögöt:
– No ördög, olvassuk meg, melyik több, a göndör farkú-e, vagy az egyenes
farkú?
Elkezdték keresni, de bizony egyet sem leltek egyenes farkút; megint a
czigány lett nyertes. Az ördög visszament leesett állal a pokolba, a
czigány pedig a királykisasszonynyal kiért a pokol határából, tovább nem
volt rajta hatalma Plútónak.
A mint felértek erre a világra, egyenesen a királykisasszony édes
atyjához mentek. Mikor a király meglátta egyetlen kedves leányát, mikor
megtudta, hogy milyen nagy bajjal, milyen sok veszedelem közt tudta
megszabaditani a czigány, mindjárt beváltotta igéretét, hozzáadta a
lyányt felekirályságával együtt, nagy lakodalmat csaptak, ettek, ittak,
még most is élnek, ha meg nem haltak.
A vén czigány pedig hazament a többi tizenegy rajkójához.
(Arany László gyűjt. Biharmegye.)
IV. HOVÁ LETT A BÁRÁNY MÁJA.
Krisztus Urunk a mikor a földön járt és egyszer magában utazott,
megszólitja egy nagy henye, heverő, dologtalan ember: „Apa! fogadj meg
engem inasodnak, holtig szolgállak.“ – Nem bánom, mondja neki a
Krisztus; avval utaztak együtt tovább mind a ketten. A mint a mezőn
mendegéltek gyalogszerrel, azt mondja neki Krisztus urunk:
– Hé! amoda van egy falka juh, már én ehetném; ha nem alszik a juhász,
most fel ne költsd, csak hadd aludjék kedvére, azután meg pénzünk sincs;
csak eredj oda és fogj meg egy jó bárányt, majd megnyúzzuk és megsütjük.
– Én! bizony, apa, nem megyek én! Sohasem loptam életemben semmit,
annyival inkább bárányt!
– No jól van szolga, elmegyek én és hozok, te pedig addig eredj be a
faluba, kérj egy kis kenyeret meg sót.
– Én, apa, én? Bizony nem megyek én! az apám se volt sem tolvaj, se
kéregető, én se leszek!
Elment hát Krisztus-urunk maga, megfogott egy kövér bárányt s elhozta;
ekkor azt mondja a szolgának:
– No mig én oda leszek kenyérért és sóért, nyúzd meg ezt a bárányt,
csinálj jó nagy tüzet, hogy annál hamarább megsüthessük.
Avval Krisztus-urunk bement a faluba. A szolga pedig hozzálátott a
nyúzáshoz, mikor avval is készen volt, tüzet rakott és a bárány máját
kivette, megsütötte és megette. Mikor Krisztus-urunk visszajött a
kenyérrel és sóval, körülnéz, nem látja sehol a bárány máját.
– Hát a mája hol van? kérdi a szolgától.
– Micsoda mája? mondja a szolga, sohasem hallottam, hogy a báránynak
mája is volna.
– De hát hogy ne volna a báránynak, mint mindenféle állatnak, mája; vagy
mondd meg, hogy megsütötted és megetted.
– Én, hogy ettem volna én meg, mikor nem volt mit megenni?
– No megállj, ehén jön az uton két vándorló, a ruhájukról ugy látszik,
hogy mészárosok, majd megmondják azok, van-e a báránynak mája, vagy
nincs?
– Mondják, nem mondják; az apám is juhász volt, de sohasem hallottam,
hogy a báránynak mája legyen.
Az alatt oda ért a két vándorló.
– Megálljanak egy szóra földi, szólt Krisztus urunk, magok, a mint
öltözetükről látom, mészárosok; hát mondják meg, van-e a báránynak mája?
– Igen, mink mészárosok vagyunk, tudjuk is, hogy van mája, csak ugy,
mint mindenféle egyéb latnak.
– No szolga, hallod?! mondja neki Krisztus urunk; de a szolga nem hagyta
magát, annál jobban állitotta, hogy a báránynak nem volt egy csepp mája
sem.
Azzal elmentek utjokra mindnyájan.
Egyszer meghallotta Krisztus-urunk, hogy egy nagy urnak egyetlen egy
szép leánya nagyon beteg, elmentek oda. Krisztus-urunk felvállalta, hogy
24 óra alatt meggyógyitja a leányt, csak rakassanak egy kis házat
téglából, abba pedig kemenczét, de a házon se ajtó, se ablak ne legyen
sehol sem; a kemenczébe rakjanak jó tüzet, hogy kivül csak olyan meleg
legyen, mint belöl. A mint készen volt a kis ház, s a leány ott feküdt a
beteg ágyban, Krisztus-urunk kihuz egy pallost a palástja alól s azt
mondja:
– No szolga, vágd le ennek a lánynak a nyakát.
– Én, apa, bizony nem vágom én, mert az apám sem volt hóhér, én sem
leszek.
– No hát elvágom én szolga. – Avval Krisztus-urunk egy csapással levágta
a leány fejét s azután mindenestől a tüzes kemenczébe hányta, a hol az
hamuvá égett. Akkor Jézus kiveszen egy kis hamuját a kemenczéből, épen a
szive tájékáról, a tenyerébe tette, ráköpött s azt mondta néki: „Kelj
fel és járj!“ hát még hétszerte szebb leány lett belőle, mint az előtt
volt.
A mint a szolga ezt látta, azt gondolta, hogy ő is megtanulta már ezt a
mesterséget, ő is tud már olyan doktor lenni; azt mondja hát a
Krisztusnak:
– No apa, én nem szolgállak tovább, hogy engem egyszer lopni, máskor
gyilkolni tanits; hanem add ki a pénzből a részemet, hadd megyek
dolgomra. Mert el is feledtem megmondani, hogy 300 forintért vállalta
fel Krisztus-urunk, hogy meggyógyitja a lányt.
– No akkor kiadom, mondja neki a Krisztus, ha megvallod, hogy te etted
meg a bárány máját.
– Én apa, én nem ettem; nem is volt annak mája.
Hanem Krisztus-urunk azért még is kiadta néki a részét, avval a szolga
elment dolgára. Egyszer azonban meghallotta, hogy egy nagy urnak
egyetlen egy leánya nagyon beteg; elment tehát oda, orvosnak adta ki
magát, fel is vállalta, hogy ő meggyógyitja a lányt, csak bizzák rá.
Megparancsolta hát ő is, a mint Krisztus-urunktól látta, hogy téglából
készitsenek egy kis házat, de azon se ajtó, se ablak ne legyen, a
kemenczét pedig benne annyira befűtsék fával, hogy kivül is olyan tüzes
legyen mint belül. Mikor készen volt minden s magára maradt a beteg
lánynyal, kihúz a szüre alól egy pallost, megfeni, elvágja a lánynak a
nyakát, aztán behányja a tüzes kemenczébe, ottan az megégett, még a
csontja is.
Ekkor előveszen egy piszkafát, a mint látta Krisztus urunktól, kikapar
egy kis hamut a kemenczéből, tenyerébe teszi, bele köp, s mondja: „Kelj
fel és járj!“ Csak nézi, hát nem mozdul. Újfent többet kapar ki
tenyerébe, de csak nem mozdul; harmadszor is kapar ki, de a lány bizony
nem éled fel. Nosza megijed a doktor, ujfent benyúl a kemenczébe, kapar
ki hamut, tenyerébe teszi, rá köp s mondja neki: „Kelj fel
disznóteremtette, mert megfognak, kelj fel kutyateremtette, mert
fölakasztanak, ha föl nem kelsz!“ De a bizony nem kelt föl; semmivé lett
még a hamuja is. Az uraság pedig tüsténkedett, hogy hova marad már olyan
soká a doktor, beküldi hát hozzá a szolgáját, de az nem talál mást a kis
házban, csak a doktort magát; mondja az urának, bemennek tehát egész
erővel, megfogják, megkötözik keményen, s megtalálják nála a pallost,
melylyel a lány nyakát levágta, felkisérik és a törvény kezébe adják. A
törvény halálra itélte, hogy akaszszák fel. Kiviszik az akasztófához és
felhuzzák. Ekkor megszólalt és engedelmet kért, hogy hadd nézzen szélyel
még egyszer a sokaság közt. Megengedték neki. Néz, néz, hát egyszer
meglátja Krisztus urunkat hátul; elkiáltja magát:
– Gyere elő, apa, és segits rajtam, mert különben felakasztanak.
Krisztus urunk engedelmet kér, oda megyen.
– Apa, megismertelek és tégedet vigyáztalak, hanem most segits rajtam!
– No megállj, szólt Krisztus urunk, a nyakadba van a zsineg ugy-e?
– Ott biz’ az apa; fel is akasztanak, ha csak te nem segitesz rajtam.
– No megálljanak, szólt a Jézus, bocsássák le azt az embert;
meggyógyitom én a leányt. – De hát ki ette meg a bárány máját?
– Isten szentháromság úgy segéljen, nem volt a báránynak mája!
– No jó, szólt a Jézus, menjünk vissza! És visszamentek a hely szinére
mindnyájan. A mint oda értek, benyúl Krisztus urunk a kemenczébe,
megtalál egy kis hamut, kikaparja, tenyerébe teszi, bele köp és mondja:
„Kelj fel és járj!“ Erre előterem szüleinek örömére egy még hétszerte
szebb leány, és egészséges, mindeneknek láttára. Azonnal elbocsátották
őket becsületesen, kifizették a 300 forintot, a mennyiért felvállalta a
szolga a gyógyitást. Ekkor Krisztus urunk egy kis asztal mellé áll, és
olvassa a pénzt három felé. Nézi az ember egy darabig, csak nézi;
egyszer már nem állhatja tovább és megszólal:
– Mit csinálsz most apa? hiszen csak ketten vagyunk, még is három felé
olvasod, nem kétfelé; kié lesz az?
– Ez a csomó az enyim, a mért meggyógyitottam a leányt.
– Hát az a másik?
– Az meg a tiéd, a miért felvállaltad.
– Hát a harmadik?
– Az a harmadik?… azé lesz a ki a bárány máját megette.
– Apa! szólt most az ember fent hangon, Isten teljes szentháromság ugy
segéljen, én ettem meg, mig te odajártál kenyérért meg sóért!
– No ha te etted meg: eredj pokolba az örökös tüzre!
És azonnal, mindenek szeme láttára, elvitték az ördögök tüstént.
(Erdélyi János gyüjt. Sárospatak.)
V. AZ ARANSZAKÁLLÚ EMBÖR.
Ecczö’ vót, hun nem vót, vót a világon egy igön-igön hatâmas kiráj,
annak vót egy felesége, mög egy kis fia. Ecczö’ behívatja a kiráj
magához a feleségét: „Édös feleségöm, én érzöm, hogy közê’ van a halálom
órája, azê’ hivattalak hát, hogy fogadd fő’ neköm, hogy ha mö’halok, nem
mégy soha férhöl, hanem a kis gyerökömnek hűségös gongyát viselöd.“ – A
kirájné fő’fogatta neki, hogy még csak rá se gondol soha a
férjhölmönésre, a kis fiunak pedig ugy gongyát viseli, hogy a haja szála
se görbül mög soha. Erre osztán a kiráj mö’hât.
De a kirájné gondôta magába’: embör töszön fogadást, eb a ki mögájja, –
alig húzták rá a kirájra az utôsó kapa fődet, mingyá’ férhölmönt egy
idegön országbeli gazdag embörhöl, azt tötette mög kirájnak. Ez az új
kiráj pedig rettentő istentűl êrugaszkodott fösvény embör vót, a szögény
kirájfivâ’ úgy bánt, mint a legutôsó cseléddê’, rongyossan járatta, önni
is alig adott neki, – a szögény emböröktől mög még a betövő falatot is
ê’vötte vóna. Vót ott a kiráji udvarba’ egy kút, a mékbe viz hejött tej
vót, abbú’ a kútbû’ a mögbôdogût kiráj idejébe meríthetött
bôdog-bôdogtalan annyi tejet, a mennyi köllött, úgy, hogy akkô’ nem is
fejt senki az országba’, – most ez a kiráj strázsákat állított a kút
mellé, még csak egy csöpp tejet se adott senkinek, pedig biz’ abba se
kára, se haszna nem vót, mer’ avvâ’ se több, se kevesebb nem lött a tej.