möndögelt az úton, még messzire meglátott egy roppant nagy élőfát, –
mintha a tetejibe egy nagy sas libegne; közelébb mene a fához, hát
lássa, hogy egy nagy sas annak a nagy fának tetejibe levő ágait
ugyancsak rugdossa, ugyan poszátoltak[109] szerteszéjjel az ágak, –
mikor elbámészkodnék rajta, a sas csak magát gondolja, leszáll melléje a
királyfinak, körösztül bukkik a fejin, lösz belőle egy király, s azt
kérdi a bámészkodó királyfitól: Te mit bámulsz öcsém? Hát biz’ én csak
azt bámulom, – felelé emez, – hogy te miért rugdosod ezt a nagy fa
tetejit. Erre a sas király azt mondja: Ládd-e, én arra vagyok
kárhoztatva, hogy se én, se semmi hezzám tartozó zelletségöm[110] meg ne
halhassunk addig, valameddig ezt az élőfát innét tőstőből ki nem
rugdosom vélle; de már este van, ma többet nem dógozom, hanem haza
mönyök s tégödöt is, mint utazót, jószüvel látlak szegény házamhoz
hálóba. A királyfi erre el is igérközék s együtt elsétáltak a saskirály
rezsedencziájába, – hát a saskirálynak egy gyönyörüségös szép leánya
vagyon, ki el is fogadta az apját s a vendég királyfit s azonnal asztalt
terittetött s vacsorával ellátta. Vacsorálás közbe kérdé több
szóváltások között a sas király az utazó királyfit, hogy mi czélja lenne
utazásának? A királyfi pedig kinyilatkoztatá, hogy addig akar éppen
utazni, hol olyan birodalomra talál, melybe a halálnak ne lögyön
hatalma. No édes öcsém, – mondá a sas király – úgy éppeg jó helyen
jársz; nem hallád-e, hogy addig rajtam, és a hozzám tartozóimon a
halálnak semmi hatalma nincs, a mig azt a nagy fát tőstől, gyökerestől
ki nem rugdalom; addig pedig eltelik 600 esztendő is. Kelj össze addig a
leányommal, s itt nálam addig eleget élhettök. Jaj édös király bátyám
uram! az mind jó volna; de 600 esztendő mulva csak meg kell halni, én
pedig olyan helyet akarok fölfödözni, hol a halálnak soha se lögyön
hatalma. A király kisasszony, is marasztotta, mert már jóformán
megismerkedtek, volt; de semmiképen sem tudá őtöt maradásra birni. Végre
hát, hogy minden emlék nélkül mégis el ne bocsássa, adott neki egy
iskotoját, melynek a belső fenekén az ő képe volt lefestve, s azt mondá:
No te királyfi! mivelhogy semmiképen sem maradál nálam vedd ezt az
emléket! – ennek oly tulajdonsága van, hogy ha elfáradsz a fődön
járásba, nyisd föl az iskotoját, nézz az én képömre, s a hogy gondolod
ugy utazhatsz: ha tetszik a levegőben, ha ott igen élös lesz a levegő
fuvása, a föld szinén, mint a sebös gondolat, vagy mint a sebös
forgószél. A királyfi az iskotoját megköszöné, zsebibe tette, más nap
búcsut vött a sashirály házától s utnak indult.
Egy darabig mönt gyalog az országuton, de egy idő mulva meg kezdött
bágyadni, s eszébe jutott az iskotoja; elővövé hát, kinyitotta s
reápillantott a király küsasszony képibe, s gondolta magába: haladjak
ugy, mint a sebös szél fönn a levegőbe, s azonnal fölkereködött, s ugy
haladott, mint a sebös szél. Mikor egy jó darabig elhaladt volna,
egyszer egy roppant nagy magos hegy fölött haladva, lássa, hogy egy
kopacz embör egy kosárba ásóval és kapával fődet rakott a hegy
tetejéről, s viszi az alj felé. Megáll s elbámul ezön a királyfi, – a
kopacz embör is megáll s kérdi a királyfitól: te mit bámulsz öcsém? Hát
én bizony czak azt bámulom, hogy kegyemöd hova viszi innét azt a kosár
fődet? Jaj édes öcsém! mondá az öreg, én arra vagyok kárhoztatva, hogy
addig se én, se semmi familiám meg nem halhatunk, mig ezt a nagy hegyet
evvel a kosárral mind el nem hordom, s a helyet itt meg nem teresítöm;
de már este felé van, ma többet nem dógozom; azzal köröszül bukkott a
fején, s lött belőle egy kopacz király, melléje állott az utazó
királyfinak, s meghítta őtöt magához éjjeli hálóba. – El is mentek
együtt a kopacz király rezsedencziájába, hát ennek még százszorta szebb
leánya van mint az előbbinek, – ki őköt jószüvel látta s vacsorával is
csakhamar ellátta. Vacsora alatt a kopacz király megkérdezé az utazó
királyfit, hogy meddig utazik? mire a királyfi hasonlólag azt felelte,
hogy addig utazik mig olyan országot talál, ahol a halálnak ne lögyön
semmi hatalma. Ugy éppen jó helyt jársz, azt mondja a kopacz király is,
mert a mint mondám, én arra vagyok kárhoztatva, hogy addig meg nem
halhat semmiféle familiám, míg azt a nagy hegyet mind el nem hordom,
addig pedig eltelik 800 esztendő is; keljetek eszsze a leányommal, ugyis
látom nem unjátok egymást s 800 esztendeig eleget élhettök. Igen de,
mondja a királyfi, én oda akarok menni, hol a halálnak soha se lögyön
hatalma. Erre készülődni kezdett s jóécczakát mondván, elmönt a
hálószobájába; másnap mindnyájan igen jókor felkőtek, s a király
küsasszony ujból marasztá a királyfit, de teljességgel nem maradt; hogy
tehát minden emlék nélkül el ne mönnyön a királyfi, adott neki egy olyan
arany gyürüt, melynek az a tulajdonsága volt, hogy ha annak birtokosa
ujjában megforditotta, éppen ott lött azonnal, a hol akarta; – a
királyfi a gyürüt elvötte, megköszönte s avval elbúcsuzott s utra indult
megint.
Egy darabig ment az országuton; ekkor eszébe jut az adott gyürü;
megforditja tehát azt az ujjába, s gondolja magában, hogy épen a világ
végin lögyön. Behunyja szemit, s hát egy pillantásra, mikor a szemit
kinyitja, egy pompás királyi város közepibe vagyon, megindul annak
utczáin le és föl; lássa a sok csodálatos öltözetü s formájú emböröket,
huszonhét féle nyelvön próbált velök beszélni, mert annyi nyelvet tudott
a királyfi, de senki sem felelt egyre is. Megbúsul tehát, hogy mitevős
lögyön itt, hol senkivel sem tud értekeződni. Addig jár-kel bújában,
hogy ecczör egy olyan öltözetü emberre talál, milyent az ő országába
szoktak viselni, megszólitsa a maga nyelvén, hát tud rá felelni;
megkérdözi tehát legelőbb is, hogy miféle város ez; az ember
megmagyarázza, hogy ez a kék király országának fővárosa; de maga a
király meghót, hanem vagyon egy kedves szép királyi kisasszony, s az
uralkodik hét ország fölött; met más senki sincs az egész királyi
nemzetségből. A királyfi meg volt elégödve a fölvilágositással, s kérdé
az embert, hogy nem tudná-e a király rezsedencziáját megmutatni. – Jó
szüvel – mondá az embör – s elvezette a királyfit a rezsedencziához, s
ott elbucsuzék tőlle. A királyfi beindult a rezsedencziába, hát a
királyi küsasszony a rezsedenczia garádicsára leülve, himet varr, s a
királyfi is egyenesen neki indult; a királyi küsaszszony pedig fölállott
ülőhelyiből, s megesmerve a királyfit, hogy nem hétköznapi embör,
fölvezette őt a rezsedenczia palotáiba, s ott urilag elfogadta. Több
szóváltás után, hogy a királyi küsaszszony megtudta a szándékát a
királyfinak, kérte, hogy maradjon nálla s lögyön neki társa az
uralkodásba; de a királyfi kijelentötte, hogy csak abba az országba akar
megtelepödni, hol a halálnak nincs hatalma. Ekkor a király küsaszszony
kartőn fogta a király urfit, bevezette egy ódalszoba ajtajába, s hát
annak a szobának a pádimentuma ugy teli van szurkálva varrótűvel, hogy
csak egyet sem lehetne abba többet leszurni. No te királyfi, azt mondja
ekkor a küsaszszony – látod-e ezt a roppant sokaságu varrótőt? én arra
vagyok kárhoztatva, hogy a míg ezt a sok tűt el nem használom, el nem
váslalom a varrásba, addig sem én, sem semmi hezzám tartozó familiám meg
nem halhatunk; addig pedig eltelik ezer esztendő; ha nálam maradsz,
addig eleget élhetünk s uralkodhatunk. – Igen, de, mondja a királyfi,
ezer esztendő mulva csak meg kell halni; én pedig olyan országot
keresök, hol a halálnak soha hatalma ne lögyön. Eleget ügyeközött a
himvarró király küsaszszony leverni szándékáról a királyfit; végre is ez
kijelentötte, hogy nem marad, hanem folytatja elkezdött utját. A király
küsaszszony ekkor a királyfi eleibe állott, s igy szólott hezzá: Mivel
semmiképen nem tudlak megtartani, emlékbe fogadj el tőlem egy arany
veszszőcskét, ennek olyan tulajdonsága löszön, hogy szorultság esetibe
azzá változik, a mivé változtatni meggondolod. A királyfi megköszönte a
király küsasszony adománnyát, azt a zsebibe rejtötte, avval búcsut vött
tőlle, s utra indult ujból.
Alig ért ki a városból, hát ott egy nagy folyóra talált; de látta, hogy
annak a tulsó szélinél az ég kárpitjai már leereszködtek, s tovább menni
nem lehet, mert ott a világnak vége van; felindult tehát vizjöttire a
folyó martján; mikor egy darabocskáig fölfelé haladt volna, ecczör a
szömibe ötlött egy fényös királyi kastély a folyóviz fölött a levegőbe
függve; de minden vizsgálódása után sem látott semmi utat vagy hidat
oda, a melyik azt a száraz főddel öszszekötötte volna; pedig csakugyan
szerette volna a fényes kastélyba bepillantani. Ecczör csak eszébe jut
az arany vessző, melyet a himvarró király küsaszszonytól kapott volt;
elévöszi azt s ledobja a földre evvel a gondolattal: lögyön belölle egy
palló átal a fényes királyi kastélyba, s legottan a vesszőből egy arany
palló lött átal a fényös királyi kastélyba; a királyfi sem késedemezött
sokáig; reá ugrik az arany pallóra, s átalmönyön rajta a kastélyba; – de
mikor a kastély kapuján belépött, hát aztat olyan külömbnél külömb
csuda-állatok őrzik, a milyenöket ő soha sem látott volt. Megijed s
poroncsol a kardjának: kard ki a hüvelyből! – a kardja ki is ugrik s
egynehánynak a fejét el is üti; de hát azoknak ecczöribe más fejük nő;
erre még jobban megretten a királyfi, a kardját hüvelyibe poroncsolja, s
megbámul. A kastély királynéja ezt látta az ablakból s egy inast tüstént
utána szalasztott, hogy az őrök ne bántsák, megporoncsolta az inasnak,
hogy azt idegen utazót hozzá vigye. Ugy is lött. Az inas gyorsan
lefutott, a királyfit az őrökön körösztül vitte a kastély királynéja
eleibe.
Mikor a királyfi megérközött a királyné eleibe, elkezde a királyné hozzá
beszélni. Azt látom, hogy nem mindennapi embör vagy; de azt is akarom
tudni, ki vagy s mi járásbéli? A királyfi erre megnevezé, hogy ő melyik
királynak a fia, s hogy azér’ indult utra, hogy olyan országot födözzön
föl, hol a halálnak nincs hatalma. No, jó helyt állsz, mondá a királyné,
mert én vagyok az élet és halhatatlanság királynéja, itt már bátorságban
vagy a halál ellen. Ecczöribe leültette s jó szüvel is látta a
királyfit, asztalhoz ültetvén őtet csakhamar.
Eppen egy ezer esztendeig maradt ebbe a fényes kastélyba a királyfi, de
az oly hamar eltünt, mint az előtt egy félesztendő.
Mikor eltölt volna az ezer esztendő, egy éjczaka olyan álmot lát a
királyfi, mintha otthon az apjával s anyjával mulatozott volna, e miatt
a hazavágyódás úgy utólérte, hogy a mikor reggel fölkőt, tüstést
jelentötte a halhatatlanság királynéjának, hogy ő haza akar menni az
apját és anyját még egyszer meglátni. A halhatatlanság királynéja
elbámult ezen a beszéden, s azt mondá: Jaj te királyfi, mit töttél te
föl az eszedbe, hiszen apád és anyád több 800 esztendeinél, hogy
meghótak, azoknak most semmi hirök, porok föl nem találod. De a
királyfit nem tudta leverni szándékáról; azt mondá tehát: No ha
csakugyan mégis elméssz, addig ne mönj el, jere velem, hogy
tarisnyáltassak az utra. Azonnal a nyakába is akaszta egy arany és egy
ezüst kulacsot s bevezeté őtöt legelőbb egy kis ódalszobába, ennek egyik
szögletibe megmutatott neki egy kis lappancsot, azt fölnyittatta s azt
mondá: No ebből a folyadékból, mely ez alatt a lappancs alatt van,
töltsd teli az ezüst kulacsodat; ez olyan természetü, hogy ha ebből
akárkit lepreczkelsz, ha az előtt ezer élettel birt volna is, azonnal
halál fia löszön. Azután bévivé egy más ódalszobába, melynek egyik
szögletibe hasonlólag egy küs lappancs látszott, azt is fölnyittatta a
királyné, s megtöltötte annak folyadékjából az arany flaskót, s azt
mondá: no te királyfi, ennek a folyadéknak, mely az örökkévalóság
kősziklájából veszi eredetit, olyan tulajdonsága van, hogy ha valaki
ezelőtt négy vagy ötezer esztendővel meghót is, ha csak egy
csontocskáját megkapod, s megpreczkölöd ennek vizivel, azonnal a legjobb
állapotjába fölébred. A királyfi megköszöné a halhatatlanság
királynéjának ajándékait, aval elbucsuzott tölle és az egész kastélytól,
s utra indult.
Csakhamar beért abba a városba, hol a hímvarró király küsasszony lakott,
de alig ismert reá, annyira el volt változva, mönt sietve a királyi
rezsedencziához, hát ott olyan csöndesség van, mintha senki sem laknék
benne. Mönyön föl a kastély palotáiba, hát mikor a nappali szobába ér,
ott találja a királyi kisasszonyt a varrójára búva s elaluva; szép
csöndösön oda osonkodik, szólitsa, de nem felel; meghuzintja a gunyáját,
de nem mozdul. Innen szalad abba a szobába, mely teli volt tűvel, hát
egy tű sincs benne, az utósó varrótü is a király küsaszszony varrójába
belétörött, s aval a királyi küsaszszony möghót. Csakhamar kapja az
arany flaskóját, meglocsolja belőle a királyi küsaszszonyt, az éledözni
kezd, ecczör feltartsa a fejit, megszólalik s legelőbb is azt mondja a
királyfinak: jaj, édös barátom, be jó, hogy fölébrösztél, rég hogy
aluszom, ugy lehet. De alhattál volna, mond a királyfi, míg a világ, ha
föl nem támasztottalak volna. Ekkor a király küsaszszony észrevötte,
hogy ő meghót vót s a királyfi támasztotta föl, megköszöné igön szépön s
jótétel helyibe jót igért.
Innen a királyfi búcsut véve, mönt igyenössen a kopacz királyhoz, hát
még messzire meglássa, hogy a nagy hegyet mind elhordotta, mikorra
odaérközik, lássa, hogy a kosarát a feje alá tette, az ásót és lapátot
maga mellé elnyujtotta, s meghót. Csakhamar előveszi itt is az arany
flaskóját, megpreczkeli vele a kopacz királyt, s mint az előbbenit
föltámaszsza. Ez is jótétel helyibe jót igér, s a királyfi tőlle
elbúcsuzik, s mönyön a Saskirályhoz, hát a Saskirály a nagy élőfát
gyökerestől, tőstől együtt ugy kikapálta, hogy a legküssebb ágának sincs
semmi híre, pora; maga pedig a szárnyait kétfelé vetette, az orrát a
földre guggasztotta s meghót; már a legyek dorolták is. A királyfi előbb
előveszi az arany kulacsot, megöntözi vélle a Saskirályt, s az is
éledözni kezd, esszeszedi magát s megszólalik: Jaj be sokat aludtam,
köszönöm, hogy fölébresztöttél édös jó barátom! De alhattál volna, mond
a királyfi, míg a világ, ha föl nem támasztottalak volna. Ekkor vöszi
észre magát a Saskirály, hogy ő meghót vót. Reá emlékszik a királyfira,
s megköszöni, hogy őtöt föltámasztotta s jótétel helyibe jót igér.
Ezután búcsut vöszön a királyfi a Saskirálytól is, elindul s csakhamar
megérközik apja királyi városához, de már messziről észreveszi, hogy a
királyi rezsedenczia elsülyedt, semmi hire, pora nem látszik, közelebb
mönyön hozzá, hát kénköves tó lött a helyire, mely ugy égőtt kék lánggal
folyvást, mint a jó szilvapálinka.
Elveszté minden reménységit a király urfi, hogy valaha az apját s anyját
föltalálhassa, bujába visszaindul, de a mint a város közül haladna ki,
hátulról valaki megszólitsa ezekkel a szókkal: Megállj, király urfi, jó
helyt jársz, éppen ezer esztendeje, hogy szüntelen kereslek. A királyfi
hátratekint, s megesmeri, hogy a ki megszóllitotta, az az öreg Halál (kő
fülibe!) Csakhamar kapja az ujjában lévő gyürüt, megforditsa, s mint a
gondolat olyan sebössen a Saskirálynál terem, onnat a kopacz királynál,
onnan a himvarró király küsasszonynál, mindenikkel minden ármádiájukat
kiállittassa a Halál akadályoztatására, mig ő a halhatatlanság
királynéjához béérhet; de a Halál olyan sebössen vágtatott mindenütt
utána, hogy mikor a halhatatlanság királynéja kastélyába egyik lábát
betötte a királyfi, a másikat kivül megragadta a Halál, ilyen szókkal:
megállj! enyim vagy.
Észrevötte a halhatatlanság királynéja a dógot, s leszólott az ablakból,
s pirongatta a Halált, hogy mit keres az ő országába, mikor ott hatalma
nincs. Igen de, azt mondja a Halál, féllába az én országomba van, az az
enyim; igen, de fele az enyim mindenképen, azt mondja a halhatatlan
királyné, s mi hasznod, ha elhasitsuk, felinek sem én, sem te nem
vehessük hasznát; hanem azt mondom: jere bé hezzám, most megengedöm, s
itt ketten fogadással intézzük el a dolgot. A Halál reá állott, bemönt a
halhatatlanság királynéja kastélyába, s a királyné azt jovasolta nélki,
hogy ő a királyfit fölrugja épen a hetedik égig, a hajnalcsillag háta
megi, s ha olyan igyenösen föl tudja lökni, hogy a várba esik, akkor
lögyön a királynéjé, ha pedig a vár falán kivül esik le, akkor lögyön a
Halálé. A Halál ezen fogadásba beleegyezött. Ekkor a királyfit a
királyné kiállitotta a vár közepibe, a lábát a királyfi lábai alá
feszitötte, s ugy fölrugta a csillagok közi, hogy egészen odaveszött, de
a veselködésbe egy kicsit megtántorodott a királyné s erősen megijedt,
hogy bizony kivül esik a királyfi a váron, szorgalmatosan leste tehát,
mikor a királyfi visszafordul. Ecczör megpillantja mint egy küs darázst,
hogy hol vagyon, méri a szemivel, hogy hova tanál leesni, de hát éppenös
éppen a vár falára, – mögijed a királyné, de egy kis déli szél annyit
használt mégis, hogy a királyfi éppen a vár mellé belől felől esött
volna, ha a királyné ki nem fogja vala, de a királyné oda ugrott, s mint
egy könnyü laptát ugy kifogta, bévitte az ölibe a kastélyba, s látván,
hogy küsség elszédűlt, megcsókolta, hogy kijózanodjék. Ekkor
megporoncsolta a királyi udvar népinek, hogy mindnyájan söprüt
keressenek, azt gyujtsák meg, s tüzes söprükkel söprüzzék ki a Halált a
halhatatlanság királynéja várából, s megporoncsolta neki, hogy oda többé
lábát bétönni ne merészölje. A királyfi és királyné pedig maig is
boldogul és dicsőségösön élnek; a ki nem hiszi, keresse föl a világ
véginél a folyó fölött a levegőbe függő várát a halhatatlanság
királynéjának, s mikor azt fölkapja, azonnal meg fog győződni a mese
igazsága felől.
(Kriza János gyüjt. Háromszéki székely tájszólás szerint.)
II. AZ ANGYALBÁRÁNYOK.
Volt egy szegény asszonynak három fia, kik közül a két nagyobbik nagyon
lusta volt.
Elküldi az anyja a legnagyobbik fiát, keressen szolgálatot, mert már
nincs egy betenni való falatjuk sem. – Nagy duzzogva utnak indult a fiu.
Utközben találkozik egy öreg emberrel.
– Hová igyekszel édes fiam? – kérdi az öreg ember.
– Szolgálatot keresnék öreg apám uram, ha találnék valahol.
– Akkor csak maradj mindjárt nálam! mondja a jószívű öreg ember. Én
nálam csak három napig tart az esztendő. Nem lesz egyéb dolgod, csak egy
juhnyájam van, azt kell mindennap a legelőre hajtanod; de ha
megindulnak, mindenütt nyomukban járj, ne tereld őket vissza, csak menj
mindig a merre ők vezetnek. Itt van egy kis ládika, ebbe hozz haza egy
csomót abból a füből, a miből majd a bárányok legelnek; itt meg egy kis
üveg, ebbe hozz abból a vizből, a miből isznak. Én mindennap megnézem,
hogy micsoda füből esznek s miféle vízből isznak.
A fiu megigérte az öregnek, hogy mindent rendin elvégez. Másnap reggel
kihajtja a juhokat legelni. Ment a nyáj szépen magától a legelőre. Egy
szelid kis bárány mindig a fiu oldalához szegődött, s néha-néha hozzá
dörzsölé oldalát. A durva pásztor oldalba lökte szegényt, s káromkodott,
hogy mért hányja bele a kullancsot. Nemsokára egy rozzant hidhoz értek,
a minek se karfája, se deszkája nem volt, csak egy vagy két gerenda
feküdt az oszlopokon. A bárányok egyenkint mind átmentek a rosz hidon;
legutoljára maradt a legszelidebbik, s mintha biztatná pásztorát, hogy
csak ő bele fogózkodjék egészen hozzáment, ránézett, hogy csak jőjjön
vele.
De a lusta fiu dünnyögve fordult vissza. „Hadd menjenek ezek a bolond
állatok, ha ugy tetszik ő kelmeknek, én bizon nem akarok arról a rosz
hidról lehemperegni.“
Darab idő mulva jönnek a bárányok szép rendben vissza s hazafelé
tartottak. „No most mit csináljak? gondolá magában a fiu, micsoda füvet
tegyek a ládikába, micsoda vizet az üvegcsébe, mikor ezek a bárányok egy
harapást sem ettek, egy kanálnyit sem ittak?“ Kapja magát, tesz valami
füvet a kis ládába, s merít egy forrásból az üvegcsébe, azzal indúl a
nyáj után. – Kérdezi otthon az öreg ember:
– No édes fiam, hát megjöttél a nyájjal? – Hadd lám, milyen füvet ettek,
s milyen italt ittak?
Odaadja a fiú a kis ládát meg az üveget.
Az öreg ember a fejét csóválta.
– Jaj fiam, te nem abból hoztál, a miből ezek ettek, ittak. Holnap majd
csak abból hozz ám.
Második nap ujra kihajtja nyáját a lusta fiu. Megint ugy tett, mint
tennap. A szelid kis bárányt megint elkergette oldalától s nem ment
utána a bárányoknak a hidon túl. Ott várta őket a hidfőnél míg vissza
nem jöttek. Akkor azután ujra tett valami füvet a ládikájába, s a
folyóról vizet merített az üvegcsébe, avval haza hajtotta a bárányokat,
ugy se kellett azoknak egy harapás fű sem, s a vizre sem néztek rá.
Az öreg ember megint csak a fejét csóválta.
Harmadik nap is csak ugy tett a lusta pásztor, mint az elsö kettőn. Az
nap este azt mondja neki az öreg ember, mikor hazaérkezett:
– No édes fiam, kitelt a szolgálatod, hát mit kivánnál bérbe: egy tál
aranyat-e vagy a lelked üdvösségét?
A fiú nem sokáig gondolkozott:
– Adja ide kend azt a tál aranyat.
Az öreg ember előhozott egy tál fényes aranyat s a fiu szűrujjába
töltötte.
Haza indult másnap reggel, alig várta, hogy megvirradjon. Utközben
befordul egy kurta kocsmába. Eszik, iszik kedvire. Mikor leitta magát,
mind kivették szürujjából az aranyat ivópajtásai, őtet meg ott hagyták;
csak olyan üres kézzel ment haza, mint a milyennel elment.
Második fiát is elküldi a szegény asszony szolgálni. Az sem volt jobb a
bátyjánál. Ő is azon módon járt az öreg ember bárányaival. Ő is egy tál
aranyat kért az öregtől bérbe’ a három nap elmultával. De a korcsmában,
mikor hazafelé ment, mind elkártyázta a sok szép arany pénzt.
Ő is üres kézzel ment vissza anyja házába.
Szomorkodott a szegény asszony, hogy miből tartsa már ő gyermekeit, ha
mindenük elfogy? s ha két nagyobb fia sem keres egy árva garast sem? –
Legkisebb fia vigasztalta:
– Ne sirjon kend édes anyám, majd elmegyek hát én szolgálni, majd hozok
én kendnek pénzt.
Az anyja váltig marasztotta, hisz ugyis kicsiny még, de a kis fiu csak
elment egy reggel. A mint mén mendegél, találkozik az öreg emberrel.
– Hová, hová édes fiam? kérdé az öreg.
– Szolgálatot megyek keresni édes öreg apám uram. Szegény édes anyám
majd meghal már éhen, alig van egy betevő falatja. – Segíteni szeretnék
nyomoruságos életén.
– No te jó fiu vagy, látom, mondá az öreg ember, szívesen szolgálatomba
fogadlak, ha akarod, maradj nálam, nem lesz semmi bajod.
A fiu elment az ősz emberrel. Mondja neki házánál az öreg:
– Édes fiam! Nem lesz más dolgod, csak juhocskáimmal a legelőre menni.
Nálam pedig három napból áll az esztendő, nem kell tovább szolgálnod. –
Itt van egy kis ládika, tedd a szűröd ujjába, meg ezt a kis üveget is. A
ládikába tégy abból a füből mindennap, a miből kis bárányaim esznek; az
üvegbe pedig meríts abból az italból, a mit isznak. Érted?
– Igen is értem, mondta a kis fiú.
Mikor másnap a bárányokat mezőre hajtotta, az a szelíd kis bárány, a
melyiket bátyjai maguk mellől elrugdostak, szüntelenül oldala mellett
sündörgőzött, s hizelegve dörzsölőzött hozzá. A kis pásztor nagyon
megszerette a báránykát, simogatta, czirógatta. Mikor a régi, rozzant
hidhoz értek, a bárányok egymásután szépen átmentek a gerendán. De a kis
fiu előre megijedt, hogyan tud ő majd azon átmenni?
A kis bárány biztatólag nézett rá s megszólalt:
– Ne félj, ne félj édes kis pásztorom! csak fogózkodjál gyapjamba, majd
átvezetlek én.
A kis fiu megfogadta a bárányka szavát. – Gyapjába fogódzott s nagy
vigyázva szerencsésen átment a hidon. A bárányok mindig mentek, mentek,
ugy, hogy a kis pásztor nem győzött eléggé csodálkozni rajtok, mert se
nem ettek, se nem ittak. Egy idő mulva egy kis kápolnához értek. A
kápolna előtt megrázkódtak a bárányok s egyszerre mindenik egy-egy
angyallá változott. – Ámult, bámult a kis pásztor, lekapta a kalapját s
alig mert rájuk nézni. A bárányokból átváltozott angyalok mindnyájan a
kápolnába léptek, s egy szép angyal, (az, a ki mint bárány a kis pásztor
oldalához szegődött) őtet is bevitte. Az angyalok az oltár elébe
térdeltek, egy pap ostyával és borral megáldoztatta őket, s a kis fiunak
is nyujtott. A kis fiu ládikájába is tett egy ostyát, üvegcséjébe pedig
szentelt bort. – Aztán kimentek mindnyájan a kápolnából. Az angyalok
ujra megrázkódtak s ujra bárányokká változtak át. A fiucska levett
kalappal ájtatosan ballagott utánuk. A rosz hidnál megint átsegitette az
a szép kis szelid bárány, az a szép angyal. Hazaérkeztekor kérdi az öreg
ember:
– No kedves fiacskám, hoztál a füből, meg a vizből, mit a bárányok ettek
és ittak?
– Jaj édes öreg apám uram, mondja a kis fiú, nem bárányok azok, hanem
valóságos angyalok! Ekkor elbeszélte, miket látott. Azután odaadta a
ládikát és üvegcsét az öregnek, hogy olyat ettek és ittak az ő bárányai,
mint azokban van. – Az öreg ember mosolygott.
– No kedves fiacskám, látom, hogy te derék, becsületes fiu vagy;
teljesítetted a kötelességedet. Most válassz: egy tál aranyat kérsz-e
bérül, vagy lelked üdvösségét?
– Isten látja lelkemet, édes öregapám: a tál aranyat is szeretném, mert
földhöz ragadt szegények vagyunk; de a lelkem üdvösségét még jobban
szeretem. Én azt választom.
– Jól választottál, édes fiam! mondja a jó öreg ember. Mivel lelked
üdvösségét előbbre tetted a földi kincsnél, megérdemled, hogy abból is
juttassak neked; mert nekem minden hatalmamban áll: én vagyok az Isten.
A fiucska térdre borúlt előtte. A jó isten pedig három tál aranynyal
megtöltötte a szüre ujját s áldásával bocsátotta utnak haza felé.
Otthon aztán nem fájt többet édes anyjának a feje; mert a sok kincsből
holtuk napjáig boldog életet éltek.
(Márki Sándor gyüjt. Sarkad.)
III. A CZIGÁNY AZ ÉGBEN ÉS POKOLBAN.