Az íróra gondolunk, aki megszületett a vérségével, a leskelődő
szemeivel, az áradva visszhangzó gondolatvilágával.
Az emberek, akik az íróval találkoznak, nem is tudják: külön világ halad
el mellettük a testvér-hüvelyben és van valami babonás szomorúság az
állapotban, ahogyan az író járja az útját az emberek között.
Itt él, vesződik a gondjaival, mint a többi feles barát, fázik a
hidegtől, borzong a melegtől, mint a többi ember, ruhát méret és
lelkesen eszik, mint a többi halandó, szerelmi légyott és váltóterminus
fúrja a fejebúbját, mint más bajos társainak, pontosan, ezer réttel
mindent, rosszat, jót, sírósat, nevettetőt magára vesz, mint a többi
ember, ami után jön aztán, a megszállottság, száműzöttség, hogy zártan,
a maga bolondítására, egy kába másvilág is tükrözik agyvelejének jól
összeállított prizmáin.
… Hegybe, eldölni ingó tornyosodásba, összefut a redakciós munka, lenn
zihálva vár a rotációs, arrébb az éjszakás expediciós kezek, kijebb a
fűtött vonatok és a fürkésző ijedtség perceiben, a képzelet rossz
firhangján átbukkan két Mentschikoff-télikabát, két szegény diáknak
mosolyos, sorsos találkozása… az orvoshoz megyünk, kapar, pereg a
nikkelszerszám, levegős dudával robbantgatják az árva fejünket,
fájdalom, didergés, az egyedülvaló figyelem tehát itt van és im’ a gép
alatt, a baj alatt sötétlő udvar tünedezik, nehéz árnyak alatt rossz
lányok várják a halált… kevély séták idején elbabrál a tekintetünk friss
asszonyoknak haján, arcán, a szája körül, két kacér szemnek meleg
horgain már rajta akad a tekintetünk, már rámerülnénk, és túl a billegő
menyecskén, túl a jóleső önzésünkön, kárpit nyílík, anyókás anya ül a
Balaton mellett s álmodik a tengerről, mely elnyelte a fiát… a könyvet
olvassuk, gondolkoztató, szigorú, magától el nem engedő könyvet, az
érzés sodrában, ahol a lélek kulminál, már benne vagyunk, ám valaki,
valami bolygatja a képzelet tükreit és bányászok látszanak, akik most
jönnek fel a tárnából, körülnéznek és szemhéjuk nyítódva, záródva, mint
lepattantott kapcsok, görcsölődnek a napsütéstől… a pénzt, ami nincs,
elgondolni és elfogni, az ötlet, a konstrukció már forr az akarat
kohójában és a gondunk, a dühödésünk elhajlik a hívatlan interieurhöz,
pogányok a szobában és mételyesek a babonától s a szívüktől kérdve
kérdik, van Isten?… van Isten?… zászlóerdő a fejünk fölött, henye
szemlélődéssel nézzük a nagy lepedők türemlését, kék, sárga, zöld, piros
össze-vissza csíkok vastag kígyózását és meglebeg a másik szemünk előtt
egy öreg asszony sálja a tengerparton, ápoló kézikocsi, hasztalan
elégett csontjait a verőfény öntözgeti és följebb és fölötte, kínozó
országúton, egy fiatal, kavicstörő munkás nyújtózik a harsogó ég alatt…
Igy ártatlan, önkéntelenül, az ismeretlen képek, egyedüli illatok,
különszőtt hangulatok, hattyús melódiák… és elgondolni, érezni a fölverő
titokzatosság, hogy emberek járnak a társaik között, beszélgetnek,
kereskednek, meg is tépik egymást, de az egyiknek kerek ugyanolyan
fejében, nemcsak a számok, párbaj, utazás, alvás nyügösködnek, de a
rendszeres eszelősség panorámázik, eszének bujtató redőiről könnyes
mókák integetnek, a lángoló, csúfos, kacagó, hökkent ábrák, sorjában
váltakoznak rajta, mint a kerti színes üveggömbökön a grimaceok, amik
körül elforog az élet.
Nem olyan ez a belepett tündöklés, mint a gyermeklélek játékossága? mely
szűzen megring a cikk-cakktól, amit a künnzajló élet ráejt? Nem a
kiízlelés? ahogy a látogató percet magához ragadja a megnyilt értelem,
ahogyan az gőzölgő fantomjáról, a darab életből felszáll? Nem a
meggondolatlan öröm, pásztorocska a delibábok ligetében? amint a munkára
érlelt gyermeklélek, szomjú szilajsággal utánaveti magát a felsuhanó
képek szitakötőinek? és kidíszíti velük a fantázia keringő boltozatát,
rásülyeszti melegét a kicsiny szívére, gyémántot helyez belőlük szemének
ablakaiba… a tanultsággal, búvárlással meg nem bolygatott érintetlenség,
a makulátlan potencia, a pillanatkor, amikor az élet jövevényeinek azt
általadja.
Valóban, minden gyermek költő, csak felváltják később, az írót azonban,
a nagy sorozás meghagyja gyermeknek, gyermekének.
És ezért a szivárványos rajlás képzeletének szüntelenül forgó síkjain.
ezért a sok megrendült vallomás, ahogyan az írók a maguk gyermekéletét
kitapogatják, témáikat onnan kiemelik, a régi hévvel, az elködölt
fátyolokkal megmutatják,
ezért az álomjelenet, hogy öreg fejüket a gyermekidők mesélő
emlék-párnáira oly szívesen lehajtják és az alig számolt évek
feltipegnek, az egyformán friss csudálkozással, az aggastyános
kapuzáráshoz,
ezért az egyedülélő ingerültség, hogy az öregség, okosság indái
félrehajlanak, ha látomást szállat el ormairól az élet és az író a
gyermeklélek megdöbbenésével, ujjongásával és ámulásával, csak a puritán
reagálással fogadja a kísértő pillanatot… a több (a kevesebb): a
kimódolás, raffinéria, a tanítgató elvezetés, később következik.
Próbált, megvert mellünk kis rekeszében a gyermekszívünk dobog és
alázattal írnám, ezért hajlik reám olyan mai közelről a nyári este, a
gesztenyefák alatt, a kisvárosi álmosságban, hét éves fejem körül
nászútazó cserebogarak zúgásával, mit amilyen felbuzdulással mozdul meg
bennünk a természetünk, ha innen, vagy onnan, ráfut a jel idősb
képzeletünkre.