Felleges, viharzó este volt; a levegő végtelen sötétjében csak állt és
áradt, csillagoltó fejével, karoló karjaival, lehelő szájával a
kánikulás hőség.
Nyaraló, lustálkodó emberek között, a szabadságos tétlenségben, a
terrasszon ültem, a furcsa türelmetlenséggel, szekáns munka nélkül,
loholó sürgősségnek híjával, diadalmas elszabadultan az ügyes-bajos
otthoniaktól.
A rekkenő fölforrt, a sötét mélyeiből villant a vajúdás, a meglendült
hirtelenség rázta az eget, süvítve zúdult alá a völgybe, melegséghegyek
nőttek s legyintve viharoztak az ürben, fölgyulladt lidércek alatt bús
erdők föllángoltak s lombos karjaikkal a futó sóhaj nyomában
elnyújtóztak, a kisöpört terrasszon már csak én ültem, a repkedő villám,
a hasadó feketeség váltogatta tekintetemet és megdúzzadt a mellem a
látogató forróságtól, amint láttam, hogy egy vad fekete nő suhan a
mindenségen által, a villámos tűz a fölvetett szemei, a démonos haja az
iramló sötétség és érett testének leples igézete, a fuvalmas melegség…
A fölzáporozott városka, alvás után, ránk ragyogott, a fázós nap nyitott
szemmel sütött alá az égből, a megfürdött gesztenyések a sétaútakon a
fa-illatukkal frissen áradoztak, a nyírott bokrok, glédás sövények a
kanyargós lejtőkön csillanva gyöngyöztek, a keskeny aszfalton a
nedvesség még bántatlanul terült és piciny ezüsttócsákban hempergős
szívárványok tisztálkodtak, hizelgős, serkentő volt a levegő, amelynek
könnyű áramában egy ifjú leány jött szemben velem, vékony selymekkel a
feszült kicsi mellén, a tréfásan könyökös karjain, huncutkás haja alól
kérdezősködtek a szűz szemei, egészséges szája zártan, feladattal
komolykodott, táncos, kicsi lábakkal már elém fürgélkedett, egy
drogueria ajtajából az ízes szagosság éppen rájalebbent… milyen tiszta
volt… a bőre, a húsa, milyen üde volt… a selymek alatt a feltörő
gömbölyűség, zergés lábainak ívelő tájékai föl a haragvó csípőkig,
mind-mind a hívó tisztaság, mely a rossz gondolat nélkül most mutogatta
magát, körötte pedig tükrözött a megzáporozott kicsi fürdőváros, a
lejtők alatt csak buzogtak buzgalmasan a kristálysörényes ősforrások…
Az erdő meleg és lélekző volt, mint a megzihált nő az ostrom után, az
útakat a vad nász meghintette a fenyvesek tobozával, a szegélyes tölgyek
során váló ágak fáradtan csüngtek alá a törzsükön, a frissen forgatott
avar vidáman aranylott a fölbukkanó tisztásokon, ármányos csönd,
templomos illat halk intéssel tolta előbbre a sűrűséget, öreg fák
borulatában útvesztében álltam és rest eszem elé rejtvényjeleket küldött
az erdő.
Szívek forrtak a fákon, kicsi, nagyobb szívek, gonddal vésettek, sietve
fölrajzoltak, mélyült völgyelőek, öreg rovásuak, frissen fölhelyezettek,
itt-ott kezdőbetük, alattuk a pontosság, évszám, dátum, egy-egy szív
csücskében lángnyelvek kirajzoltan és a megsebzett kéreg
kévékbeforraltan, küllőkkel megnövelte a tűzi képet, dátum nélkül is
ódon történetek, hajdani vonalak galléros türemléssel kiszélesedtek,
szívek peremén a tünő évek ujjuló körözéssel, aggastyánredőkkel
körülkérgesedtek és voltak újonnan föltűzött szívek, mikben még zöldelt
a nedvesség (miként az élet nyílik), őszülő szívek is így indultak el
egykor, a bélyeges eredetük még most is mutatkozik és nőnek, kúsznak
(míg gyantát fognak vetni a tölgyek) a növő magasságba; elhagyott szívek
tulajdonosai, más rengetegben ki tudja, merre járnak?…
Hirdető szívcímereknek megosztott területe két kézművesé?… szíveknek
összezáruló ajkai, keményen metsző az egyik félről, bicsaklóan akaratos
a másik részről, két ember kezefeje egymásnakdőlten összelángolt, mire a
szív alsó szuronyát összezökkenve felrovogatták?… a lány, a férfi álltak
a tölgyek alatt? aki a kévét az öreg szív kapujába fölírta, milyen volt?
álmodó szemében föltündökölt a megindult erdő és a megtalált óhaj el nem
engedte többé a zsákmányolót?… »Clarisse, V. – 3.«, a gőgös? a karcsú
testében zárt világot rejtő? szűk, vékony ajkán a kimondhatatlannal
járó? rianáskor, zajláskor mégis eljött a tölgyek alá s ráégetvén szívét
a hallgatag tanuskodóra, neszelve földobogott az erdő két ember
összeborulásakor?…
a kicsiny, kövér, nyílazott, félbenhagyott, megcifrázott, elrepedt
szívek a választott sziv-lugasban?… összeérő terebélyek árnyában, a
vezetőn kanyarodó tisztás bujtatója előtt, a párok mind megálltak?…
elhaladt mátkák nyomában csak mindig jönnek az új menyasszonyok?…
a lejtő csúcsán, a körülőrködött tisztáson egy szőke leány áll a nap
alatt, fú a szél, sötét férfifolyondár csavarodik a nő körül…
az álnok völgyből, innen én látom és nem tudom…
ki az, aki itt, a két vállam alatt megbujt és kivetni akarja mellemet s
démonos némbert vitt az esti szemeim elé, zsenge leánygyümölcsöt
mutatott föl a tisztaságkáprázatban, szívek rajzó randevuját a szívem
előtt fölnyüzsgette… ki az? ki megnyúlt derekamat, szédülő eszemet két
izmos karjával most átkarolja…
Holnap már haza kell mennem és megint csöndes ember leszek.