Egy ember ült az erkélyablakban, fegyverrel a forró kezében és vesződött
az érzéssel, meghalni… amikor a gondolatait nem győzte,
föl-föltekintett, csüngő fejét ijedten fölpeckelte, az utca zajló képeit
céltalanul megbámulta… jobbfelől, a szomszéd ablakban embervonalak
kúszálódtak, asszony és férfiforma egymás mellett vesztegeltek, bókos
mozdulattal egymás felé megnyugtalankodtak, vad gyávasággal, akadozva
tusakodtak… az ember az erkélyablakban idegen tekintetét a nehéz
szemeibe visszavonta, fegyverének kecses, éles rajzát a gyönge
tenyerében újra érezgette, a megszakgatott vágyat az akarat pislogó
világoságában, tovább gyöngyölítgette, meghalni… a nagy fáradtságnak a
befejező tudattalansággal megágyazni, az elfeketült kedvnek készülten
engedelmeskedni, a szükölő érzést a megoldással engesztelni, vállait,
olmosodó lábait, iromba cepelő mellét a békével megnyugtatni, a zürt,
zavart széteső eszében lecsöndesíteni, éretten, kívánkozva, meghalni… a
rossz arcot eltolni, az anyókás ráncos arcot, amint kirévül belőle a két
gyöngült zöldes szem, itthagyni, két gyöngült zöldes szemnek sikoltó
sugarát nem látni, az árva szegény fejnek szegett csuklását nem tudni, a
sírást mely az oltalomra szoruló lélek életrevaló bátorságát kimosni
fogja, nem hallani… meghalni, itthagyni… mindent itthagyni… a képeket
lezárni, a csupasz tavaszi fákat az utcán nem látni, karcsú kopár fák
sorát, amint a mákonyos gondolattól a dühödő gondolatig elébe-szemébe
állanak, fakadó testük rügysebeit mutogatják s ujjong a köny, hetyke
örömbe hajlik át szomorúság, kong bong a messzi harang, meghalni… két
szemnek sugara, amik már áthaladtak a kárpiton, esküdten fölsóhajtanak a
magasságba, tavaszi fák csupasz koronáin ágak cikkcakkja ágbogaskodik,
ágak zöldelő karjából növendékágak küllősödnek, ágak sűrűjéből száraz,
vékony kezek fölmerülnek és finom hajolt ujjaik, egy gyökérből, mint
rezgő tenyérről kulcsolódva összeérnek, könyörögnek… az anyám…
– Az anyám…
az ember az erkélyablakban fölkapta a fejét, gyászoló szemeit a döbbenet
fölgyujtotta, rebbent, kapkodott az esti térségben a tekintete… alatta a
völgyben tömeg morajlott, bolonduló emberek egymás hegyén-hátán riogtak,
vad rendőrök ugró lovaikkal sikátorokat gázoltak maguk elé a sokaságban,
karok, botok a magasságot vágták, olcsó asszonyi kendők bomoltak,
repkedtek a szélcsöndes levegőben, hörgött a zaj, rikácsolt,
kikiszilajodott, fölföltántorgott a kaoszból a kiáltás:
– Jogot…
– Jogot…
az ember az erkélyablakban a lelkével megölelte magát, a bús búcsút
fölbuzdult kívánsággal tovább gondolgatta, az éltéből fölkísértő
fantomokat szomorkodással megfürkészte, elváló éveit, eseményeit a
könyek rezgésében sajnálgatta, öreg, sokat használt arcát az igazi
formájában meglátta… gyér haját a terülő homloka fölött a baj
csimbókosan kitépdeste, két nagy szemét az orra fölé csüngősen
kitologatta, a keserü íz a szájától a halántékáig az ijesztgető vonalak
ráncait a húsára rávölgyelte, a szégyen, a nyomorúság a szép arcára a
csúfságot rácsunyította, meghalni… a szorongást a találkozó utcán, az
olvasmányos kávéházban, a meleg orfeumban, mások szemének kérdő, bántó
pillantását nem tudni, alvás előtt a fölrémülő rosszat, gyilkosság?
meghalás? elvinné a számonkérőt? nem érezni, a jeleket, amint átokra
hajlik a jóérzés, gonoszsághoz bőszül a szelidség, gyalázásba rondul az
imádság, felejteni, álló nyugalomban mint a napsütés, elmerülni,
meghalni… ez a szem, amely most lezáródik…: örült a tavasznak, csudálta
a képet, nézte a korzót, követte a folydogáló Dunát, csillant a
gyerekekhez, álmélkodott a csillagokhoz, ez az arc, mely most átmerevül
a maszkba…: melegedett a simulástól, kacagott a büszkeségtől, szédült a
virágbódulattól, keménykedett a bátorságtól, ez a mell, vállak, derék,
ami most átdől a dermedésbe…: borzongott a nőtől, törte az erdőt, szelte
a tengert, ételt, levegőt, nyujtózó lustálkodást habzsolva maga köré
zsákmányolt… sugdosó, nehéz élet… az ember az erkélyablakban,
megkísértett fejében a millió sejttel, a gyávult távolt karolgatta,
nyíló tekintetét völgyben, magasságban tévelyegve meghordozta… az
integető ház egy másik ablakában kötényes emberek serénykedtek,
villámfényben a hosszú asztalon gipsz- és acéllábak ágaskodtak…
Az ember az erkélyablakban, ült a terhek alatt, síró szíve előtt a
májusi fák ágbogas kezei föltűztek s az anyja kezével könyörögtek,
az önző düh megrázta, elrongyolt értelmét a kín, a gonoszság elborította
s az ágak cikkcakkját nyöszörgő kéjjel a szemére emelte, a fölébe került
erdőt éhes indulattal megkémlelte, fölfordult lelkének kirajzolta…
nyitott, lármás, mohó kezek ütöttek föl a fák koronáiból az égbe s
vékony, görbe ágaikkal beletéptek az Istenbe…
az ember az erkélyablakban fölállt, ernyedt keze öklöző szorítással a
fegyvert megszorította és odaemelte a halántékához.
Az utolsó pillanat fölforrt, a harc, a parancs körbe vitte birkozó
testét, a szomszéd ablak felé billent, a veszekvő asszonyférfi-forma
elcsöndesültek, egydarabban összemerültek…
költöző tekintete megsúrolta az utcát, gyerekek, emberek rendőrlovak
alatt gombolyogtak, egy bolt égett, villámoskocsik kitépett, csavaros
belükkel fölfordítva trillásan csenegtek, fegyverdörgésnek,
kardcsörömpölésnek zengéséből kibődült: jogot, jogot…
az ember az erkélyablakban a másik ablak irányában zökkent, forduló
teste a cselekedettel itt megcövekesedett, a villámfényes szobában
izgatott emberek az érclábukat kapcsolták, himbálták, velük földobbantak
s mint hibás szarkák, apró útjaikon rézsút szökdécseltek…
az ember az erkélyablakban megdőlt… milyen lehet a halálra vált ember
szeme, amikor tekintet-csápjai az élet képeiről lesíklanak?