Néha hátrahanyatlik a képzeletem, ilyenkor úgy érzem, hogy öreg testem
hüvelyében, vérében, sejtjeiben mozdul, följut hozzám a gyermekéletem;
érzem a hevét, feszűlését, izgatott fátyolosságát és eljön a riadt eszem
fölé, a két fülem köré az énekhangom is; milyen különös, hogy az enyém
volt, hogy elhagyott. Itt énekel rá az ijedt fejemre, itt dobol, szökell
a dobhártyámon, hallom a csendülését, a sárkányos magasbaszárnyalását, a
lejtős könnyedségét, a kieresztett zengő síkját és ömlő ezüstjével,
illatos szilajságával befutja a fáradó szívemet…
A meleg kísértéskor a templomos délutánokat is látom, a hívők künn
vannak a városban, komoly, csöndes emberek és csöndes gyerekek a
szentély előtt a próbára várakoznak, a homályban egyetlen vastag gyertya
gyújtogatja a repkedő világosságot, két fehér ujjával a kántor megvonja
a hangvillát és a süppedt, hűvös nyugalomban, félénken hosszú
elhangzással búg a bántott érc… mintha rámsóhajtana a messziség, hallom…
mintha neszelne a sűrű fátyolosság és alóla felejtett öreg arcok
fölmerülnek. Egy mélyhangú emberre emlékezem, úgy mondták,
Oroszországból jött, járt Varsóban, Krakkóban, a szakállas, barna arca
mindig szomorú volt, senkivel sem beszélt, a fejét lehajtotta,
elgondolkozva járt a szigeti sétányokon, mikor pedig a templomban
láttam, hallgatagon ült az emberek között, a próbák pihenője alatt
föl-alá járt az oltáros szőnyegen, néha fölszegte a fejét és beledalolt
az álmos csöndbe. Tompa, mély hangja volt, mely emelkedni is tudott, de
a magasságban is valami fojtó burok volt az énekén, ami nem volt
melódia, csak föl-alá harmonikázó, örvénylő hangok, percekig így énekelt
a magányosságban, alul zúgott a zsúfolt hangja, a nyaka idegesen
meg-megrándúlt, a mélységből fölívelt az éneke, föl-fölkapta a sörényes
fejét, bánatos magasságban járt a hangja, alá nem ejtette és zúgott,
bongott a lihegő szomorúsággal, mint a harang, amelyet leborítanak a
gyászlepellel, mint a gordonka, ha a magas húrjait szólaltatják és
megdöbbenti eszméletünket a fájdalmas emberi beszéd… Ilyenkor mindig
eszembe jutottak a titkos mendemondák, amiket az énekesről suttogtak, a
lakására soha senkit be nem enged, lankadt este néha különös hangokat
lehet hallani az ablaka alatt… szívbeteg… fél a szívétől… a hangvilla
ágairól tütült az árva zendülés, hegy-völgy nélkül, csak egyformán
bágyadt a sóhajtó halkulás és szakadtan, gyöngülten elbóbiskolt a sötét
árkádok alatt… fölvert lélekkel újra érzem, a templomi homályban
kirajzoltan láttam az énekes dülledt, összehorpadt, elakadó beteg
szívét…
A bűvös ködből azért elém, rámbukkan egy vidor ábrázat is, a
segédkántoré. Hegyes, szőke szakála volt, csillámló csigákkal, a
szőkeségnek hallatlan színeivel, a makulátlan sápadtságtól, a lármás
aranyig s ez a lágy körzet óvatos-nyírottan fölhuzódott az arcának
gyermekes, piros húsáig, alatta pedig egy kicsi emberke fürgélkedett,
karcsú, vékony dereka, ha mozdult, majdnem riszált, apró lábait mindig
lakkcipő diszítette, mellét a városi séták idején, színes mellény
burkolta, formás, ügyes egész testét pedig a nyitott Ferencz-József
kabát kísérte, szellős hetyke lebbenésekkel. Szerették. A hangjáról is
azt kellene mondani, hogy szőke volt, világos, vékony tenor, bátor
csilingeléssel, mely szivárványlott a világosság színeiben, mint a
kecskés szakálla és bizonyos életretermett temperamentum volt, mert az
asszonyok, leányok, péntek este korán megjelentek a templomban, ha ő
volt soros a dalolásban; foszlánymesék el is jutottak hozzám, mint
kellett a virgonc férfiúnak Prágából eliszkolnia, mert a gettóban
jámbortalan dolgokat mívelt az asszonynéppel, énekelt Krakkóban s mire
innen is elinalt, valaki elborult leányféle utána halt a nagykedvű
kisembernek. Talán nálunk is megvoltak számlálva napjai, de amíg itt
volt, sürgött, fénylett, öreg, tanult zsidókat is megbabonázott; különös
volt az énekmódja. A síróskedvű, lassan nyíló, szent melódiákat máskép
dalolta, mint a többi kántorok; ahol borongott az ének, ott frissült a
hangja, vontatott akkordoknál gurgulázva trillázott, az ájtatos, nehéz
melódiákat, könnyed vidámsággal vidította, a könyörgést, vezeklést
hangguirlandjaival bohókásan körüldiszítette, az éneklő iramban, két kis
kezével a taktust is ütögette, keserves ősi dalok mezében szokatlan
férfiú csattogott, lármázott a hívők előtt, de szép volt, zavarodó
lelküeknek is jóleső…