Azt hiszem, egyszer körüljárt a halál.
Egy nagyon öreg asszony a családomban megbetegedett és a száz évnek
határán túl, eljött a költözködés.
A szobára, a halódó nénikére, a körülötte cselekvő, várakozó öregebb és
fiatalabb emberekre, a szakálas imádkozó virrasztókra haloványan
emlékezem, a levendulás frissítő szagát a nehéz levegőben, most is
érzem, a felső ablakok nyitva voltak és onnan jött be a meleg, kánikulás
nyár.
Az öregasszony bizonytalan alakja is a szemem előtt van, dunyhák,
vánkosok magasra dagadtak körülötte, vékonyan, elfogyottan feküdt a
fehér völgyben, főkötős fejét a párnák fölemelték, a csöndes, nagyon
ráncos arca meredten, a halottas színével ijesztgetett, a szeme
bizonyára már le volt zárva, mert nem emlékszem reá, csak a töpörödött
figurája van előttem és ez a mozdulatlan, keshedt, kicsi test hörgött, a
horkolás egyenletes hangján, szüntelenül hörgött. Az agónia beálltáig, a
gyermek-szeleburdisággal körülbelül észre se vettem, hogy házunkban a
legöregebb ember megbetegedett, konyhán, szobákon keresztül futottam, az
udvarban játszottam, este lefeküdtem, reggel az álomból kibújtam és meg
nem akadt a figyelmem, hogy odabenn az öreg nénike napok óta, hetek óta
az ágyban fekszik, csak onnantól emlékszem a beteg állapotára, hogy az
udvarban az ablak alá kerültem, valamiképpen egy pillanatra ott
megálltam és a lábaimtól a fejemig kis testemet megborzongatta a hang,
ami kihallatszott hozzám. Az álmos, csöndes szobából recsegve, szakadtan
jött ki a hang és a hangból ki-kisípoltak a kisebb hangok, de mindjárt
rájukfürészelt a vastag horkolásféle, dudált, ugrált, föltántorgott,
alábbsülyedt, gyöngébb és erősebb, de mindig egyforma hangon,
meghökkentem, kietlen rossz érzés bántott és arra is élesen emlékszem,
hogy akkor este először láttam meg, amint szomszédunkban a szappangyár
felgőzölög és a szag, amit kiárasztott magából, utálatos volt.
Elmentem az ablak alól és minden gondolat nélkül, kedvetlen őgyelgéssel
kikerültem a Dunapartra, mely a házunk alatt huzódott, naplemente volt,
amit annyiszor megnéztem s gyűjtögettem álmélkodással az új színeket,
amelyek meglehelték a fáradó ég peremét, álltam a folyó mellett, az esti
pompa megnyitotta már a pávatollas küllőit, de az a hang, amelyet az
elébb hallottam, utánam jött, reszelt, morgott, szaggatta a levegőt és
visszahúzott a víz mellől, az udvaron keresztül, az ablak alá; durva,
kínzó félelem vett erőt rajtam, futni, menekülni akartam, de fájdalmas
kíváncsisággal hallgatództam, az ismeretlen hangot megfeszülten
figyelgettem, végét-hosszát el nem értem, csak zörgött, kapkodott és
önmagát folytatta, olyan különösséggel, hogy szorongtam és elborította
értelmemet az ijesztő meglepetés: emberből jön…
a vad artikulálatlansággal, amilyent még nem hallottam, az érctelen
csuklását, a más hangoknak lefejlését róla s gyors visszamerülésüket a
fáradt zakatolásba, az egyetlen hangnak esett bukdácsolását s kiterülő
továbbhördülését, egy párás, cafatos szalagnak fel-legöngyölítését
örökkön-örökké,
meglapultan a fal mellett csak hallgattam és tudom, hogy az eszem,
szemem, fülem, lélekzetem mind megnyílt, fogódzkodó csápokkal, hogy a
titokzatosságot, a rémült ellenkezéssel, de megismerjem és fellökte
kicsiny szívemet a megtalált, új érzés:
emberből jön…
Kémlelésre kibújt gondolatcsírák a sejtelemig elvergődtek, rezgett a
hörgés a képzeletemen, rácsavarodott a dobogó szívemre, aludni küldtek s
belekerültem az éjszakába, amikor is a pihenésnek nehéz sátorában, ez
éjszaka sok mindennel eljegyeztek. Alvás helyett az éberség a másik
szoba felé figyeltetett, az öreg asszony agóniája kizümmögött onnan, de,
én hangokkal, zenebonás ijesztgetésekkel rámhorkantó csörömpölésekkel,
földudáló kísértésekkel vesződtem és tudom, megszállt az árnyék, az első
elrévülés…
ez a halál…
így kimorog az emberből, amikor meg kell halni? miért nem hal meg
gyorsan a nénike? a halál nem engedi? mért nem látni a halált? pedig itt
van? a néni már nem sír, nem beszél, nem sóhajt, csak a halál zörög,
fütyöl, csuklik, nem hallani mást mostan? ilyen a halál? ráhörög az
emberekre, hogy senki el ne felejtse életében? a bácsika fiatal volt,
összeesett és meghalt? a fiatalok gyorsabban halnak meg? aki nagyon
öreg, azt nehezen viszi el a halál? hány ember halt meg, míg a nénike
élt? nem félt soha a haláltól? ő is volt gyerek, olyan, mint én? száz év
előtt ő is gyerek volt?…
nem tudom utólérni, kis eszem alól biztos, ezek az elámulások
elindultak, a lét, a nemlét gyötrelme teremtő forgatással forgatta a
tüzelő fejemet, bánat és iszonyodás, sírdogáló meghatottság úgy szállt
rám az új születéssel, mint a magzat alaktalanságára a szem, a homlok,
az ember, beágyaztak engem zúgó titkok közé, záporos víziók sűrűjébe és
ernyedten, megbélyegzett áthajoltan, ki tudná hogyan? elaludtam. Reggel,
mikor fölébredtem, az első eszméletre a hörgést hallottam, csípett,
szúrt, venyigével rámvert és példátlan düh fogott el, olyasfajta érzés
lehetett benne, hogy bementem volna szobába és kéjjel, boldogan a
fulladásba nyekkentettem volna a szörnyű hangot, az önzés orkánja mellbe
kapott, felforgatta indulataimat, az éhes, kétségbeesett határokig
kifeszítette az ösztöneimet és ingerült letörötten, tehetetlen
búslakodással kimentem az udvarra, a folyó partjára, de játszani,
zavartalanul szemlélődni nem tudtam. A birok egész nap tartott; lebújtam
a fűzesbe, sípot vágtam a gyenge ágból és megfújtam s furulyás
zendülésére rázihált a horkolás, tutajok rézsút utcácskái fölött
ringással nőtt, gyöngyözve habosodott a nádas iszap, kíváncsi lábheggyel
a mélységeket méricséltem, kutattam, áhitoztam és andalgó eszméletemre
rámnyöszörgött a reménytelen hörgés; elkomolyodtam, dühöngtem, sírni
akartam, rémüldöztem nagyon fájt, hogy nyugton nem maradhattam, a víz
lassu útját, úgy mint máskor, nem nézhettem, a gesztenyefák alatt a
bandukolást, úgy mint máskor, nem járthattam, a déli harangok összeszőtt
bongását, úgy mint máskor, örvendezve nem hallgathattam és estére forró
szájjal, botló lábakkal, elvadult érzéssel az ablak alá újra odaálltam
és imádkoztam:
– Istenem… Istenem… Haljon meg a nénike…
Az esti bárányfelhők mögül valakinek a szeme meglátott? ott benn, a
kerengő árnyék dermedt meg a szavamtól? a hörgő hang, lejtős
gyöngüléssel elcsöndesedett, mozgás, járkálás mozdult a szobában,
hosszu, soha el nem felejthető úton a konyháig bemerészkedtem, szakállas
emberek sietve jajgattak az ágy körül, egy asszony a párnákat szedte ki
a beteg feje alól, mások a vánkosokat bontogatták, piros volt a szoba az
esti meleg napsütéstől, a százéves nénike még sóhajtott egyszer-kétszer
a pihegéssel, mintahogyan kilegyint a mozdulatlanságból a tévedt szellő,
a szakállas emberek még szaporában jajgattak, asszonyok fölsírtak, egy
fiatal nő egy szál tollat emelt ki a vánkosból, a rőt világosságban
többször megforgatta és az emberek egymásnak sugdosták:
– Csirke toll…
– Csirke toll…
Csönd volt. Este volt.
Kiszédültem az udvarra és emlékezem, a halál ült le mellém a padra.
Rágondoltam, a szappangyár felől olyan terülő rohadt bűz szállott le
reám, hogy sokáig beteg volt tőle az ízem, orrom, képzeletem.