Három öreg kisasszonynak volt egy kis kutyája. A három nővér elfonnyadt
szívében, ami szeretet még visszamaradt, azt mind Bobynak, a gömbölyű,
nagyfülű kiskutyának adták, aki velük élt, sétált, asztaluknál kosztolt
és a savanyú éjszakákon az öreg lányokkal egyszobában hált. Boby
engedelmes, jókedvű kutya volt, a vén kisasszonyok langyos ölében
szelíden ellustálkodott, hideg időben a stikkelt ruháját ugrándozva
hordozta, nyári estéken a lányok hegyes cipője előtt, békésen lépegetett
és csak hirtelen, ha valamerről kutya mutatkozott, torpant meg ijedősen,
őrizői kezében a pórázt megrángatta, a nővérek zárókörben egymás mellett
megálltak, az ólálkodó idegen kutyát sötét pillantással megkémlelték s
Bobyt a karjuk közé fölnyalábolták.
A kis kutya ilyenkor didergett a lányok esett mellén, a sovány karok
fogójából izgatottan ki-ki dugta a könyörgős fejét, szeme fehérjéből
kilángoltak a fekete szemei s megcsudálták az utca másik felén
hetykélkedő kutyatársat, de a három selyemszoknya megzörgött s Bobyval
elsuhantak a lányok, a káprázatok.
Boby szintén leány volt és a három öreg kisasszony elszántan vigyázott
arra, hogy a sátánkodó ármány valamiképpen hozzá ne férkőzzék. A keserű,
szikkadt kedvük, mély szomjúságot, megalázó csúfságokat átkínlódott
eszük utálkozással őrködött azon, hogy összetartó családjukat valami
rendetlenség ne zavarja; ám Boby telivér, jófajta kis kutya volt és ha
lefetyelte is jóízűen a kövér kosztot, szundikált is búslakodva a meleg
házikóban, mégis, a holdas éjszakákon, amikor sáfránypalástjait a
vílágosság a szobában meghordozta, Boby mozgolódott puha párnáin, a mély
nesztelenségben bánatosan felnyöszörgött, három hűvös nyoszolyáról,
három öreg kisasszony a holdsütésben hegyesen elindult, Boby házikója
körül összegyülekeztek, a kis kutyát megcírogatták, betakarták s álmos
sóhajokkal visszaszédelegtek kopár ágyaikhoz.
Tudós emberek mondják, hogy ha a kutyát megsüti a holdvilág, álmodni
szokott s ki tudná azt pontosan utólérni, hogy három, szunyókás öreg
leány udvarában, a holdsugárzás delejes éjszakáin, miről tud
nyögdécselni egy leigázott kis nőstényállat?
Boby melankolikája egyszercsak átvidorult a fürgeséghez, lusta
ténfergéséből csaholva ki-ki ugrott, a bodros szőnyegeken bolondos
bukfencekkel végiggurigázott, a sugárzó öreg lányokkal fogócskásan
kergetődzött, inas, kemény lábain meg-megállt s fölszegett fejét
viharosan meglóbálta, csaholt, fújt, fénylő hátát borzongva emelgette, a
kosztot a csajkában, bendős gusztussal túrta-falta, boldog öreg lányok
gyönyörűséggel nézték Bobyt és elujjongták:
– Milyen szépen hízik…
Boby szépen gömbölyödött, derült ugrándozása egy kicsit megnehezedett, a
virgonc hajszákban el-el fulladt, a lustálkodó kedve sokat altatta, lágy
párnáin kövér gomolyogban pihegett és egy titokhordozó este nem jött ki
az ennivalóért házikójából. A három leány odaguggolt Boby elé és a
szívükkel szólongatták:
– Boby…
– Gyere ki gyönyörű…
Boby melankólikus volt, szeme fehérjén elömlött egészen a kitágult
fekete szeme, vadult tüzekkel sugárzott a tekintete, a három nő hőkölt s
összeborultak az emésztő aggodalomban, az ismeretlen este átvezette őket
rejtelmeivel az éjszakába és virrasztott a szemük, lelkük a forgó,
nyögdécselő Boby körül. Boby kövérsége kipuffadt a hasán, szétmeredt a
tomporái között, a hirtelen görcs karikába hajtotta a vonagló testét,
Boby eldőlt, okos fejét ráhajtotta az első lábaira és nagyranőtt
szemeivel a gazdáit bámulta.
Parázslottak az éjszakába a hű kutyaszemek, a vén leányszemek s
csudálatos beszéd lobbant szemtől a szemhez:
– Minden lánynak muszáj?…
– Milyen az?… Milyen az?…
Boby duzzadt teste föllapdázott a magasba s visszazuhant, hosszú,
sirdogáló nyögéssel a párnákba fúrta fejét és ahogy borzongott teste a
fájdalmaktól, a vén leányok meddő testén is végighasított az állat
kínlódása… Boby kitárta lábait… párázatban, homályban kis kutyák
fölvinnyogtak, a megbűvölt öreg lányok fölzokogtak:
– Óh…
– Óh…