Öreg édesanyámat az orvoshoz vittem. A várószobában nem beszélgettünk és
én még nem tudtam, mi az a nehéz érzés, ami bántott, amikor az anyám
mozgolódását láttam, fáradt szemein az izgatottság csillant, fehér
kezével az arcát símogatta, meleg homlokáról a haját eligazgatta s egész
gyöngült valóját, elsejthetően, a töprengő, képzelődő várakozás
ijesztgette. Amikor ránkkerült a sor és fölkeltünk, hogy az orvos
szobájába menjünk, anyám megfogta a kezemet, hirtelen, hozzámnőtt,
ragaszkodó volt a kézfogása és én még nem tudtam, mi az a fájdalom, mely
e mozdulattól megérintett. Az orvos szobájában elreferáltam a bajt,
aztán egy kisebb kabinetben, mely az orvos szobájából nyilott, nyitott
ajtó mellett várakoztam. A nehéz érzés, mely megnőtt a fájdalomig, ebben
a hallgatódzásban áthajolt az ismeretlen, mély szomorúsághoz, ideges és
csüggedt voltam, de följajdult az értelmességem, amikor az anyám
kiáltását hallottam. Zavar, különösség az orvos szobájában, a professzor
nyugtató szava is hallatszik:
– Nénike…
s rémült elémfutással előttem az anyám remeg a gyönge teste, öreg arcán
megkúszálódtak a ráncok, a vékony keze, a külön minden ujjával az én
kezembe kulcsolódik, a zöldes, révült szeme panaszosan, oltalmat
kérlelőn esdve esd s csak rámnéz, belémnéz…
a gyermek, amilyen én voltam, amikor engem vitt orvoshoz az anyám.
Öreg szüleihez az embert ez a megfordult élet fűzi a legéberebben, az
irgalmasság, a felelősség (melyben talán rossz lelkiismeret, gyávaság,
bűntelen bűnökért vezeklő hajlandóság szenderegnek) egyszer csak a
lelkünkre rászáll és a hökkenéskor, amint a szívünk elszorul, már
sajgunk a világosságtól; kicserélődtünk s akik elvezettek bennünket a
hajunk ezüstös csillogásáig, a szemünk völgyelő udvaraihoz… a gyermekek,
amilyenek mi voltunk, ahová másodszor bágyadnak alá elöregedett eleink.
Minden bút, bajt megtanult eszünk talán ettől rezzen meg a
legingerültebben…
Párisban járok s im’ a Concorde-tér síkjából fölmerül az Aréna-út, a
Damjanich-utca kereszteződése, villamoskocsik zenebonáznak a városerdő
mellett, az anyám keresi a tiszta útat, hogy átjusson a ligeti fák alá…
a fáradt arcát emelgeti, suhanó, rohanó villamoskocsik útját figyelgeti,
erőtelen tekintetét jobbra-balra vizsgálva meresztgeti… érti? tudja?
melyik kocsi indul? melyik kocsi jön? erről és arról? s ha előbbre
lépeget? hallotta az autó tülkölését? észrevette hátul? az előbbre és
előbbre nyekkenő postakocsi közeledését? villamoskocsi, autó,
stráfszekér s minden leselkedő alkalmatosság most összefút és az anyám
áll a kipécézett, alájateremtett, boldogtalan szigetecskén; az együgyű
elhagyottságban összecsuklott testiséggel csak a héber imádság bugygyanó
szavaival a kétségbeesett ajakán; mit tud most csinálni?… Előttem ül az
anyám és tervel kicsi örömökről… hallgatom a kedves hiúságát az új
ruháról, az olcsó kalapkáról, a vágyas szándékairól, szép szeszemével
rámnéz, megnéz… Istenem (az ő Istenét érzem) soh’se tudja meg a
tekintetemről, mi történik velem mostan… hogy végigölel a szomorúság,
hogy ez a hunyó, tehetetlen élet csak velem lélekezik, írni, olvasni nem
tud, ki vagyok, mit csinálok, mi sorom az emberek között? sejteni nem
tudja, csak én vagyok a minden, akihez a jóérzését, álmát, a pihenő
jövendőjét odaköti… és meg ne tudja a tekintetemről, mi vonaglik
mögötte, hogy ezek a szemek, melyek ránéznek, talán éppen víziókat
látnak, tán a halál lejtőjét, ahová aláhanyatlani jó kívánság, tán a
szégyen, a züllés, a meghasonlás gonoszait, akik éji sétákban és nappali
ébredéskor el nem maradoznak, tán az öreg kéregető asszonyt, akivel az
elöbb találkoztam s babonás gondolatom megcírógatta szegényt, talán neki
is volt egy küzködő, halálravált fia… A bátyám katona, hadtáp-keretben
nem történt baja, most viszik a frontra és az anyám is megtudta: Csak
anyit ismer a háborúból, hogy a ligeti sétányokon elbotlanak mellette a
féllábu katonák, fonnyadtarcu nénikék a zöld padokon vele is
elpolitizálnak, a tejmérő-boltok előtt a rendőr veszekedik a fölgyült
embersokasággal, a vöröskeresztes, szellős automobilok az utcákon
nemritkán fölrohannak, a lisztet nem ő vásárolja a kereskedésben, de én
hozom a karomon, két év után az ötvenesbe beleöregedtek, kísérő
asszonnyal, gyerekekkel meggyarapodtak a két év előtti katonák, akik még
akkor fiatalok és magányosak voltak; képzeletében az ábrák azért
összefutnak és megdöbbent néha a szárnyaló kérdezősködéseivel, a
mélységből fölszilajodott ítéleteivel, misztikum, zúgó titokzatosság,
ahogy a háborút álmodja, sejtegeti és én nem éreztem még megrendültebben
az idők lelkét, mint amikor az anyám ujságolta nekem a katona-fia
sorsát, elviszik és magyartalan beszédével, komikus próbálkozással
mondta, gagyogta;
– Hapták… hapták… hapták…
Igen:
– Hapták…
az erőlködés, hogy az egyszerű és más szerű ember megtudná, mi történik
most a világrendben? s minden tudatlanok csak állnak a világzengésben,
lassú hallásuk vadul a rettenettől, amint ég és föld összecsattan,
»hapták… hapták«, ahogy az anyám motyogja és a nehéz szó köré
odagyűrűzik most minden kifürkészhetetlenség, tétova ártatlanul csak áll
az ítéletben s szenvedő eszére rárémül a kínzó ismeretlenség; a lelkem
ránéz… a szeppent, fájdalmas gyermek, akit kitettek a huhogó, éjszakás
arcu meseerdő kellős közepére, a gyermek, aki belémkapaszkodik, mint a
felnőttebb biztonságba, a gyermek, kinek nem szabadna soha a
villamoskocsik, stráfkocsik, postakocsik, automobilok útvesztőibe
zavarodnia, a gyermek, akinek az elképzelt könnyes arcát nem tudjuk
elviselni, ha a rossz sorsunkért rosszat tennénk magunkban…
Egyszer a testi szemeimmel is láttam az öreg ember gyerekarcát.
Az apám a halálán volt.
Az ágya mellett én is éberkedtem, mint válik el szegény a filoxerás
hegyektől, melyből a mustot, a családrendező pénzecskéket kisajtolni már
nem lehetett, a meghajszolt öregségtől, mely szívtelenséggel, idáig
eljött ádáz szegénységgel fogta, enyhülő kivándorlásra elengedni nem
engedte.
Sötét komondora az örvénylő mindennek: hű szemeim, ha nem őrködnének a
föltépett életeknek zord küszöbén…
végigviaskodtam az apám halálát is.
Élesen látom, hogy megrajzolta szegényt az élethullám, mely üzent az
elmúlásnak; kicsiny figurája valósággal megnőtt, a mindig gőgös élet
őrjöngve lendült az elítélt hüvelyben, föllihegett a sorvadt mellében és
az hengeresre dülledt túl a testi határokon, egzaltált a két sovány
vállában és kijöttek, meghatalmasodtak azok ijesztő ismeretlenséggel,
forrt az arcában, fejében és szemgolyók ültek, vadult nagyok a
kikerekedett ábrázatán, áldozat-teste körül bomolt, a halált, omlást nem
értő élet és siklani láttam a deliráló élet vastag hömpölygését az apám
feje, lába, karjai körül, fujtatta, szétvitte, félelmes növéssel növelte
a régi formáját; aztán a viadal elcsöndesedett s az apám meghalt. Ekkor
szállt rám az igézet. Az apám földúlt teste visszahúzódott medrébe,
virrasztó szemeim el nem hagyták, a beszámolás lidérceit gyujtogattam a
szívem körül s a síri világosságban csak őt néztem, őt láttam. Így
láttam: szép, domború homloka megszűkült, sovány kezei megkeskenyedtek,
a gyönge vállai összehúzódtak, a pihenő törzse összezsugorodott, az
álla, a nyaka, a fülei – riadt szemem előtt – megkisebbedtek, szeme,
szája, halántéka körül a hús megfonnyadt s a redők, a most kúszálódó,
újra és újra fölmerülő új vonalak új arcot mutogattak; emberkés
formájával a széles ágy ölében, a keresztbe összehajolt vézna karjaival
a guggolt testén, a petyhüdt, öreg ráncokkal a piciny arcán
(kisugarasodott az eszem) a világrajött gyermek… a gyermek volt…