A portás megmondta a vendégnek:
– Ez nem olyan szálloda, tévedni tetszik…
a vendég borravalót adott, morgott valamit és a portás fölvezette az
éjféli idegent az egyetlen emeletre. A cserbás, csupasz lépcsőkön, a
kicsiny petroleumlámpa alattomos homályában a portás csak tessékelt:
– Hopplá, nagyságos úr… Itt rossz a lépcső… Hopplá…
és zsíros testét maga is ugratta fölfelé, a kacskaringós úton. Fönn a
keskeny és hosszúkás emeleten, a sötétség alagútjából egy kövér
asszonyság jött elő, mosóruhájáról savanyúan röpködött a keményítőszag,
ő is valami intelmet mondott a magányos vendégnek, de az lehajtott fővel
tovább morgott, kapkodó sietséggel az asszonynak is borravalót adott és
a portás, a gazdasszony megnyitották az idegen előtt a szobát.
Lapult, komorkodott a csúnya kis garni, a sovány folyosó beteg volt a
szagtól, ami a szobákból kiáradt, a piszkos falak mögött vajúdott,
hörgött az a szerelem, mely roncs emberekben nem akar meghalni.
Az egyik szobában az öreg ember fojtogató karja megdermedt a fiatal lány
nyakán s térdeplő ijedtséggel az ágyban egyszerre fölrémültek; kifelé
hallgatóztak…
szerencsétlen hang vonított a messziségben.
Egy másik szobában a szipirtyós némber megharapta a katonatisztet és
fejbekólintva fölocsúdtak…
a vonító hang teli tüdőből bőgött az éjszakában.
A szikkadt számtanácsos a bujtató odúban félrelökte a vén színésznőt és
verejtékben, didergésben csak a bömbölést hallgatták…
az embertelen, ismeretlen hang harsogva röpködött a garni fölött,
diadalmasan járt a szobák előtt, horkant, fölrivalgott, szirénásan
elhúzott az örömökre készülő, feldöntött mámorok fölött.
Az emberek a szobákban, az iszony ostorcsapdosásai alatt, kergülve
kergetőztek, szétszakított görcsös párok az ajtókhoz bukdácsoltak.
A katonatiszt az anyókával a küszöbre kihurcoltan, nézték az éjféli
bolondulást őrnagy-kabátjában a szomorú ember az elkínzott vágyaival
roskadozott, a folyosó borújában a magános vendég bődült, állt,
tétovázott… dühös fejét az árnyak közé hátravágta és a sötétült
plafondig fölrántott szájából üvöltött-süvöltött a hang, mint a rossz
álom, ha a halálból nem ébredünk…
S rásöpört a másik küszöbre, ahol a vén színésznő mögött a szikkadt
számtanácsos motyogott:
– Éppen most… Éppen most…
az éjszakai vendég hangja csattanva fölugrott, a számtanácsos lankadt
ujjai még belegörbültek a színésznő kontyába és lélekzet nélkül
ümmögött:
– Éppen most… Éppen most…
Az asszonytalan ember a rémeivel veszekedett, táncba kerekedett,
zsakettje
mint a gyászmadár szárnya, libbent-rebbent, lakkcipős lábai a tüzes
padlózatról föl-föl ugrottak, karja, válla, törzse, mint a megrugdosott
labda, hegybe szökkent, völgybe zökkent, pusztuló hangja zihálva
trombitált, zokogva kacagott, el-elszakadt, tütülve elbúgott…
a küszöbre cövekelten, sötét nász megtépett rongyaival álltak a párok s
nyögdécselt a szívük:
– Éppen most… Éppen most…
A gazdasszony sipítozott:
– Mentők… mentők…
a portás kiordított az ablakon:
– Rendőr…
Valami büntető ármányos kéz benyúlt a felleges éjszakából a garni
tetőzetén, a tébolyodás fúriáját összekergette a vágyak deliriumával, a
folyosó vaksi alagútjában kinyílott emberek űzték egymást és a
szerencsétlenség, ez éjféli találkára rájuk küldte lihegő hajcsárait.
Sorvadt gyönyörre falánk emberek visszazuhantak keserű önmagukba, az
őrjöngő ember zsakettjében, lakkcipőben csak loholt, dalolt, bomolt.
Mire fölették az eszét, szétrúgták a lelkét, melyik gonosz démon vezette
el éppen e csúf halottas házba?