Nagy rendelő-helyiség, ahol bejáró beteg munkásokat gyógyítanak.
A hosszú asztalakon, üvegtartályokban kerékbegöngyölt rózsaszínű
tapaszok, kötszerek, vatta, a nyitott szekrényekben karcsú, pohos,
csavaros orvosi szerszámok villognak, bőrös, hatalmas feljegyző könyv az
emelvényen, bokáig fehér köntösökben férfiak, nők és fanyar, kietlen
medecinás szag a levegőben.
Az ajtó nyílik, egy munkás beljebb kerül, egy pillanatig az
ajtónyílásban, türelmetlen, tolakodó csoport látszik.
A munkás járatosan a fehérruhás orvos elé lép, fakó, kedvetlen az arca,
de mosolyog:
– Megint itt vagyok, nagyságos úr…
panyókára vetett kabátját lerázza magáról, jobbkarja előtűnik, a
csuklótól föl a válláig pólya takarja és szisszen, mozdul, amikor az
orvos a kötést bontogatja:
– Contusio… felső szár…
a fiatalabb fehérruhás az emelvényen a bőrös könyvbe jegyez, az orvos a
fürge ollóval nyisszant, a fásli szerpentinjét erről-arról megnyítja,
gummikeztyüskezével, kíméletlen egyszerün a vértől megfeketedett vattát
hántja:
– Tépett seb… alsó szár…
a munkás roncsolt karja pőrén, éktelenkedve, hólyagos dagadtan lóg az
orvos előtt, aki az apró húscafatokat rendezi, takarít, gyomlál, a
vaduló munkással társalgást indít:
– Mért nem vigyáznak?… Mert nem vigyáznak… Most itt van…
a munkás a széken hördülve dobog, az orvos kiabálva társalog, kérdi,
parancsol:
– Hogy történt?… Persze… Persze…
– No, nem fáj ez olyan nagyon…
a munkás zöld arcáról dől a veríték, zúgva ümmög, vissza-visszarántja a
karját és csikorgó fogai között bődül:
– A kerék…
– A lendkerék…
Sor, rend, dühíti odakint a várakozókat, a második, az ötödik munkás
beszakad az ajtón, az egyiknek melle pólyázott, a másiknak a fejéről
göngyölítik le a vattás turbánt, a harmadik a vállát mutogatja, gennyes
véres gödör a bordázata fölött, az orvos a siető mozdulataival megáll, a
társának, a bőrös könyv fölött mond valamit, már ketten nézik a beteg
munkást, nem a sebét, a száját, a nyelvét vizsgálják, a pápaszemes
odahajtja fejét a meggyávult ember mellére, jóakaratu és ingerült, a
keshedt törzsről perlekedik:
– Tüdőbajos?…
– Az ilyennek jobban kell vigyázni… Most itt van.
– Az ilyen seb soká gyógyul…
– Hogy történt?…
a megzavart munkás tekintete nem érti a megszólást, ijedten bámul alá az
orvosra, izzad, zihál, egyszerüen mondja:
– A gép…
magyarázkodik megdöbbenten:
– A gép…
Asszonyok, gyerekek jönnek, bugyolált kézzel, kendőzött karral, egy
szőke leányka sír s reszketve áll az orvos előtt jobbkezét a balkezében
búbálja, egészen friss a kötés rajta s amint lassan oldják, fekete
rózsák nőnek a fáslik kanyargóin, meztelen megtépett ujjain fattyúujjak
galyasodnak, a pápaszemes társalog, mosolyog, kiabálva cselekszik, a
lányka fehér fogai kocognak a hidegtől és a megsemmisülésre, hazulra, az
Istenre gondol, de ájultan válaszol:
– A gép…
– A szövőgép…
Szép szál legény a csipőjét hozza, csupasz, izmos teste meghajlik a
zúzódás irányában, az orvos majdnem hogy csettint, a karcsu, szobros
figurát erről-arról megforgatja, a nagy forradást a karján megbabrálja,
kérd, a munkás:
– A transzmisszió…
a mellén forradás-mező, az orvos frissülten firtat, a munkás egy keveset
hetyke:
– A kazán…
karjain a forradás-rovásokat a pápaszemes vizsgálja, csudálja, a munkás
nevetgél, vad kedvvel felsorolja:
– A lánc…
– A kés…
– A henger…
az orvos lecsúszik a zúzott csípőhöz, vidám, biztat, megveregeti a
munkás meztelen testét:
– Ebcsont, beforr…
a csüngő húsokat, csontszilánkokat megkuszálja, a munkás hördül:
– Ezt is a gép…
– Mindig a gép…
A karaván fölvonul, elvonul, kinek a feje vérzik, kinek a válla
meghasítva, másnak a bimbós melle duzzad a bajtól, eltörött kezek,
tályogos karok, megsütött combok sorjáznak előttem és hallom az ijedt
lihegő, elkomorodott följelentést:
– A gőzkalapács…
– A szitahenger…
– A gép…
ki ez az ércszörnyeteg, mely forgó karjaival eleven húst tép magához?
motollás kerekeivel búzát, fonált s porcogó ujjakat gyúr magának?
szíján, láncán lendíti a mázsát s magához rántja a munkás gyanútlan
karját? dohog, bőg, lángot gyujt a lánggal s szemfödős csipkéjét ráfujja
a munkás megvert szemeire? olajos küllőit megönti a vérrel? bomolt méhét
megpukkasztja s röpül láb, fül és minden emberhez tartozó?…
Ki ez a csörömpölő gonosz? riadó kürtök alatt, kohók fekete
verőfényében, tikkadt műhelyek, lisztes várak zúgó éjszakájában?…