Mindig meghat, ha munkásemberrel kezet fogok. Nem dologtalan, de puha,
síma kezed milyen más érzéssel fogadja el a munkás kezét. Ismered a
szíves, nyílt ember ölelő kezeszorítását; ismered a hűvös, rövid
érintést, amint tenyeredre rásiklik a dölyfös elbizakodottnak
kézváltása; megborzol és a pillanatig semmiembernek érzed magadat is, ha
belerongyolódik a tenyeredbe a felebarátod bágyadtejtésű kezefeje;
ismered az asszony kezeérintését, amint karcsú ujjaival, a másodikkal,
az ötödikkel, a harmadikkal elveszi, babra lassúsággal elborítja a kezed
völgyét, dombját s környékeit; a munkás kézfogója más.
Puha, síma kezedben a munkás keze, egyszerű, nyugodt az érintése,
hizelgő és másbeszédnélküli a mozdulata, csak nyugszik a kezedben és te
megíveled a kezefejét, ahogyan kapkodó életünkben örvendünk a
bizonyosságnak. Érzed azt az érzést, hogy mi az, amit ekkor érzel? hogy
átlendül rajtad a halk izgalom? mert számot adni nem tudsz az ujságról,
mi az, ami a munkás kezéről átdelejesedik az ösztöneidre? csak
megrezzennek azok, a szendergő önkéntelenségből meleg fúvalattal
elindulnak és az eszed, a képzeleted fodrozódik a ki nem nyílott
sejtelmektől.
Érezd csak az érzést… idegen tenyeredben nyugszik a munkás keze,
csöndességel ül a kezed mélyén és amint átméred, átkulcsolod, érzed,
hogy ez nem a kézváltás, amit megtanultál, de a gondolat ült bele a
húsodba és a kézfogó pillanataiban tudod: ez a darabos, szótalan kéz
kinőtt a csuklóból, a csontos, kemény csuklóból följutni a vastörő
karokhoz, a vastörőkarokat megülik az elszánt vállak, az elszánt vállak
alatt a törzs tölgyesedik; ha a munkás kezét megérinted, érzed az egész
embert… egy tagban, egy darabban és síma, meghatott kezedben tovább
beszél a gondolat…
Kérges, sebhelyes, szent keze a munkásnak ül a tenyereden s érzed:
– Ez az elidomtalanodott nagy kéz forgatja a pörölyt, emeli a darut,
szítja a kohót…
Kezedben érzed a karjait:
– Ezek a karok döntik a mázsát, cepelik a fáradságot, összeerántják a
mozdonyt, égbe kergetik a palotákat…
Kezedben gyűrűzik a gondolat és mert fogod a munkás kezét, érzed a
munkás nyakát:
– Itt patakzik a verejték, itt vörösödik a megfeszülés deliriuma, itt
zihál a fölvert, a szakadó élet…
Érzed a mellét:
– Ez a fujtató, ami üveget nevel a kvarcból, ez a tömb, mely lángok
őrjöngésében megvárni tudja, hogy a vas olvadjon el elébb…
Ha kulcsolod a munkás kezét, az másfajta kézfogó s kezed érzésében
rádlüktet a tisztult gondolat: megfélénkült, sima kezedben némán,
elborultan rádköszönt a Munka.
Szeretem a munkás kezét.
Egyszer megrendítő találkozásom volt vele.
Nyári délután munkásgyűlésen voltam. Esteledett, az udvaron álló
gyülekezetet fölhívták a szavazásra. A sűrűség megmozdult, az árnyékok
már lehajlították az udvar szögét, élét, a ködös katlanban megzajlott a
sok ember. A szorongás apró közeit elmosta a homály és a háborgó, tüzelő
tömeg egy darab testté szélesedett. A mély barnaságból karok emelkedtek,
mint a nem látott törzsnek megmutatkoznak a roppant ágai, törzsökös ágak
hegyében kezek magasodtak, mint növendék-ágak, miket lapulva jár körül a
bomolt orkán; a feketült talajtól föl az égnek pereméig, ahol a vészes
csillagok égnek, csak a fölszállt terebély komorkodott, a térségben,
ahol most ember él, csak a félelmesség állott, a lelkem súgta:
– Az Élet fája…