Végig mentem a szűk pesti utcán, ahol most a rembrandtos fejű zsidókat,
Shylock leányait, földúlt orosz gettók kavargó ujjászületését lehet
látni. Gömbölyű fejű, nagyszemű gyerekek játszanak a házak előtt és
hallom, amint valamelyik emeleti ablakból lekiáltanak;
– Nösomele…
Kaftános rajkók tanakodnak, ugrándoznak a komor, ódon templom lépcsőin,
a hang az emeleten, már türelmetlenebb, cirógatva fedd és hívogat:
– Nösomele… Nösomele…
Fekete félcipellőben, fekete selyemköntöskében egy öklömnyi rabbinus
kiválik a gyerekrajból, kiáll az utca közepére és fölnéz az emeletre, a
nap süt, sugárzásában előttem égnek a fölemelt gyerekszemek, sötét
gömbjük hegyében a nagy szembogarak különös szomorúsággal tündökölnek, a
kis rabbinus apró szája, alma arca mosolyog, de a kinyílott,
szemefehérjéből fölemelt szemei, ismeretlen komolysággal, rebbenés
nélkül fölbámulnak az emeletre s földobban szívemen a bizonyosság:
– Ez a Nösomele…
– Lelkecském… Lelkecském…
ahogy a héber szavak becézgetnek s valahol ott, az orosz lengyel getto
mélyén, elrongyolt szent könyvek között épségben-békében élő család
gögicsélte el hajdan az imádságos gyermeknevet és most itt, az üldöző,
pogány, magyar ég alatt repdes idegenül, ébresztően:
– Nösomele… Nösomele…
Két kitárult gyerekszem ölelkezik a világossággal, a napsugár előttem
megzáporozza és a bánat? sírás? ijedés? sóhajtgat föl a magasságba… bús
gyerekszemek csöndes tündöklése rátükröz megindult képzelődésemre…
borult lobogását, tünődő tekintését ott gyújtogatták az elrabolt
messziségben? ahol lankás mezők fölé eláramlik az északi hó lehelése,
ahol a kanyargós kicsiny utcák testvérkednek s küszöb a küszöbbel
összeér, ahol apró házak a kas, melyben anyák, gyerekek, testvérek meleg
húsa összekarol, gyanútalan estéken az Isten szeme fölragyog a
menybolton, füszeres családszag egymásba dobbantja az álmodozó szíveket,
kesergő zsoltárok mámorosan zendülnek, ének, duruzsolás altatják az
estét, de északról megbúg a szél, jégbe-hóba beledermedt emberek
lavinásan közelednek a könyörtelenséggel kasházacskákban meghal az öröm,
az ének, sikoly tébolyódik az orosz ég alatt…
mélyszemű Nösomele, a vonuló halál ejtette rá árnyékait horkanó
pillantásodra?…
A pillanat, amint a gyermek a magasba tekint, a rejtelmes kapu mely
kinyílik s idők távolságait a káprázataim elé emeli…
a szemek lejtőiről a fekete láng, vándorösvényekre elvilágol s bújtató
éjszakák, rettegős nappalok, holdsütötte kazaloduk, hajszolt
zsidócsordák, frigyládát mentő makkabeusok, homokban, hegyekben nyekkenő
gyerekkocsik, megfujt szakállu verejtékes vének, képeim között
megnyűzsögnek…
félszerben, pajtában a rémülők leroskadnak…
félretaposott cipellőben, hurcolt pöttytestével Nösomele, mint a részeg,
az álom előtt kacsázik, az anyja lábához beágyazzák…
virraszt a mennybolt, serceg a csillag, sugdos az erdő, lélegzik a
Gonosz valahonnan valamerre, ártatlanok körül…
zizeg a kaftánka, nyújtózik Nösomelea kívánságok között, restült
szemcsillagait rá-ráakasztja a sötétségre és nem mer elaludni…
színezik, csak öltöztetik Nösomele lélekörvényeket látó szemeit:
– Ölik a zsidókat…
A lengyel síktól a pesti gettoig, hányszor rebbent a gyerekszempár a
sötét suhogástól? a törtető menekülésben, fehér hajnalokon, fekete
hegyszorosokban, száguldó orkánok havas lepleiből, halottas éjszakák
csöndmiszteriumaiból hányszor merült-került a szűz gyermeklélek elé az
élet nehéz mementója?… s most itt áll a kaftános emberke a pesti ház
előtt, tanult szeme kinyílik mint a zsúfolt mindenség…
én érzem az éjszakáit, a sorakozó bűntető éjszakákat… rend türelem őrzi
az álmát, de a Gonosz ráfuj a szemeire, a pesti szoba kalitkájában
fölorgonál az erdő, felbőg a sikoly, sereglő országútak iszonyata
látogatva beszakad s két virrasztó gyerekszem mélyeiben forr a bánat, a
riadt csudálkozás…
– Nösomele…
– Lelkecském…
– Szegény lelkecském…