Vasárnap este munkások ülnek a rácvárosi korcsmában. Bujtató kis hajlék.
Hegyes kövezeten, lapos házacskák között hegynek kell menni, de a
kacskaringós szomszédutcákból azért előszállingóznak az emberek és
lejtőznek, kúsznak a pup felé s lámpagyújtásra a keresztlábu
kocsmaasztalok mellett, a rend szerint, mind együtt vannak. Bölcsész
öregek, akik mellről fölhajtott szakállukban, tűnő földiekről avatottan
mélázgatnak s sillert gurguláznak, szikár férfiak, akik gérokban
komorkodnak, kámeás kezükkel a poharat halkan emelgetik és bizalmatlan
tekintettel valahová messzire, talán Pestre néznek, a hol a városi
emberek szaladgálnak, mord magyarok, akik kenőcsös tarkójuk alatt
spricceres serkentéssel még a haragot őrzik, visszakapja-e majdan e
nemzet az aranybulla elkobzott jogait, parasztos képü kisasszonyok,
tunikás, tornyosan frizurált anyák mellett, akik kávé helyett a fahéjas
forralt bort szörpölgetik…
ebben az összegyűjtött tarkálló kis társaságban, szabadnapos munkások a
maguk asztalánál ülnek és a jókedvüket cserélgetik.
Szelid, lassan rendelt itóka, csípős füstölni való a gusztuskodó agyarak
között, móka, ugratás, hirtelen komolykodás és lelkes terefere a másik
hatnapos dünnyögés után, aztán a kérdezősködő, unszoló, egymástkeresgélő
nekibuzdulás és indul immel-ámmal, nagyon kívánkozva a danolás.
Vastag bajuszok alól előbújnak mint a messzi kocsizörgés, a dörmögő
hangok, egy helyben reszelnek, topognak, igyekeznek, lélekző szájból
kiszökken a vékonyabbik, fürgélkedik és ráröppen az alatta cammogó
basszusra, próbálkozik a reszkető alt is, mint a bússzinű szalag, omlik,
hosszabbodik, másliba köti magát hangszomszédjaival és kántorosan gyün
az elszabadult tenor, belesíklik a hangzavarba, csengő csápjaival maga
köré rántja a különködőket és azok gyorsan rendezkednek, a csattogó
vezér körül szépen összefogózkodnak, szőke uszályában vigyázatosan
összesimulnak és vággyal, frissülten szól az ének:
– Hej de sürű sötét lombja van a diófának…
Borong a könnyü magyar nóta, az egyhangon járó eltűnődése, fohászkodó
fölzendülése árulják, lamentálják a gerjedést, merengést, bánatot, ami
úgy rajzik az ember szíve körül, mint szitakötők a nap alatt, csitul a
gond, sóhajtozik az egészség, nyújtózik az öröm és a hangok
elhalkulásából vissza-visszamaradoz az epedő tenor, magányosan szálldos,
lágyul a magasságban, meleget terelget a völgyes kanyargóban és beleölti
magát egy németes dalocskába:
– Du Weibchen bist die holde Venus… vidámkodva cseneg, könnyeskedve
búsul:
– Die Liebe ist dazu der Sonnenschein… mint rab cellájában a gyér
verőfény, lármázik a kicsi tenor, a szőke munkásfej küldi, lökdösi maga
elé a hangokat, rezeg a kacor bajusz…
Ám kommandiroz a fölügyelő basszus:
– És ne feledkezzünk meg…
csörrennek a poharak, rázúg a kórus:
– Oh, nem!…
békés komolysággal dolgoznak az ádámcsutkák, de a felöntött gégék már az
italnál is szomjasabbak az új dalokra, valamennyi hang, a marconább, a
vékonyka, a reszelős a taktusos egyszerre dördül:
– Föl a szívekkel, bort a bilikomba…
az alt, a szoprán, a tenor, a basszus klappolva összetart, megy a dal,
mint a madár a levegőben és összestimmelt, amikor búcsuzkodva már
alálankad:
– Igyunk, fiuk igyunk…
A bölcsész, a siller fölött lebocsátja szakállát, az aranybulla-kesergő
a sarokban fölemeli a kenőcsös fejét, a csiripelő leányok kihajolnak a
forralt bor gőzéből, taps, éljen cserdül a munkásasztal felé, ahol már
egészen kinyílott a vasárnapi gyönyör,
dalolni, a társas találkozással, kedv, felejtkezés, hetykeség összehajló
testvérkedésével, dalolni a vigasztaló rátartással, hogy a szoprán, alt,
tenor tudja dolgát, egymást és biztos a dal az összenőtt hangfűzérben,
dalolni… nem a gépet rengetni, a kereket pörgetni, a kalapácsot forgatni
a darut ingatni, a mázsát siklatni, a kazánt búgatni…
dalolni, a szabaduló lelkek harsonásával:
– Föl, dalra társak, zengje ajkunk