Pesti gyerekek a júliusi aszfalton veszekedtek. Meztelen talpukat
csiklándozta a meleg puhaság, megugrottak, fölugrottak, fogócskás
viháncolással egymás matrózingébe belekapaszkodtak, szőke, barna kis
fejüket kacagva összekoccintották, a kacskaringós sárkányt a magasban
ráncigálták, a kergetett rozsdás vasabronccsal fölfutottak, a cirkuszi
birokversenyt tülekedéssel próbálgatták, kunsztos bukfencekkel a fal
tövében a kezükön ágaskodtak, az összegyúrt rongyot labdásan
megrugdosták; zihált, vadult, tombolt az égő verőfényben a pesti
gyereksereg.
A versenyes iramban két gyerek összeütközött, az összezökkenés
pillanatában a fáradság végigvert rajtuk és rádőltek az útszéli fák
törzsére. A gyerekfalka lihegő körében jóízű nyújtózkodással egy kicsit
vesztegeltek, álmélkodtak, a fa lombja az egyik fiú fölött megremegett
és sötét bokrai közül hűvös gyümölcsöt ejtett le a gyerek meleg arcára.
A kis embercsikó a fa törzsén meghökkent, duhaj társai nyerítve
fölnevettek, a fekete gyümölcs után kaptak, megforgatták, csudálkoztak
és énekelve egyszerre kiáltották:
– Szeder…
fölgyújtott szemmel a magasba néztek.
Poros hársfák, csenevész platánok vonalában, a lázas aszfalt
szürkéjében, rágörnyedő nehéz házak alatt, egy szelid szederfa állott,
vastag ágain a széles levelek, mint szíves tenyerek egymásért nyúltak,
békés mozdulatlanságban egymás fölött fölbodrosodtak, bokrétás halomban
az üveges cégtábláig elterebélyesedtek: zöldelő fejjel, kövérkés
testtel, csöndben, rezdületlenül állt a szederfa, alatta a pesti
gyerekek, a fölsorakozó idegeskedéssel, a meglepett kíváncsisággal, az
új, a ki nem próbált játéknak ingeres szimatjával, nyitott szájukon az
édes gyümölcslével, ragyogó arcuk állta a verőfényt, lángos kicsi szemük
ráakaszkodott az összehajolt levelek házikóiban csüngő gyümölcsökre és
földobbantak.
Egyik mezitlábas a vad talpait ráugratta az aszfaltra, két kicsiny
karjával hevesen elölelte a szederfát és rázta, ingatta a lombjait;
kövér szederszemek pottyantak a barna, szőke gyerekfejekre. Ujjázott,
fölrivalgott a kompánia, parázs verekedés hempergett az aszfalton, a
győztes fürgébbek éhes szájukon csurgatták az ízes zsákmányt, fölvert
fiúk a szederfa gyümölcsös sátorait kémlelték és az egyik eliramlott. A
szederfához szállt, mámorosan rátapadt a törzsére, csupasz lábával
körülfogta a kérges barázdákat, mokány talpai már a lépcsőt találgatták
s nyitott ajakkal, hátraszegett fejjel, a magasba sugárzó szemekkel
tolta, lökte magát fölfelé a szederfán, vadult kicsi fejét
meglibbentették a hűvös szederfalevek és lombok sűrűjében, egy törzsőkös
ág ügyes hajlásában a pesti gyerek helyet talált. Piros arcát ráemelte a
zöld mennyezetre, kíváncsi tekintete, mint a frissült madár ugrándozott
a levelek, növendékágak cikk-cakkjaiban, átsiklott a hasadáson, ahol
barázdát vágott a homályban a világosság, kéjes elgyöngüléssel a
szederfát magához karolgatta és tétlenül, rest nevetgéléssel lógázta
lábait a társai fölött.
Ármányos kis kezek a magasból, málló gyümölcsökkel megdobálták a
viszketős fejüket, csupasz nyakukat, a ragyogásba fölemelt arcukat…
Buzduló gyerekek az aszfalton, a fát, szedret, a lógázó pajtásukat
beleölelték a szemükbe, a pányva már rajta volt a derekukon és
horkantak, kiáltottak. Indiánus hajrával a szederfát megrohanták, kemény
púpjait hévvel markolászták, a ripacsos törzsével izzadtan verekedtek, a
gyöngébbet, ügyetlenebbet arrébb rugták, a legényesebbek már lábuk közé
kapták a szederfát, két-három csibész már tapogatta maga alatt a
kéreg-lépcsőket, mámoros talpuk már kulcsolta a meredélyt, mocskos kis
fejük fúrta a magasságot, dolgozó apró karjuk csak ölelt,
előbbre-fölfelé a szederfán, ingott a lomb, pottyant a gyümölcs, még egy
izgatott nekidurálás, egy kevés tátogó, ziháló fulladás és megdühödt
emberkék főlnyúltak az ágak között.
– Jancsi…
búgott az ágon az egyik gyerek és matrózinges derekát ingatta a lombbal,
– Pista…
ujjázott a dús sátorban egy másik szoprán,
– Gyuri… Gyurka…
lármázott a szederfa búbján egy leveses gyerekszáj…
szedrező pesti gyerekek hívogatták, szólongatták egymást, vizes arcukkal
verték a lombokat, jószagú levelek tréfás tenyerein átvonták a forró
szemüket, a harapós szájukat, a kapaszkodó ágat hónuk alá fogták és
büszke kis fejüket kidugták a sűrűségből…
Alattuk az utca összement és hosszában úgy keskenyedett, mint odahaza a
játékvasút, az emberek köcsögkalapok alatt jártak és a válluk, a
derekuk, mint az összenyomott harmónika lelaposodtak az aszfaltra,
szitakötős pillantásuk beszökkentek az üzletekbe, szoknyás bábuk,
bajuszos törpék hajladoztak a sülyedt kavargásban, aztán elrebbent a
tekintetük, mérték a magasságot, kisebb fák ormain átballagott az
elrévülésük, emberek, zajlás, dologörvény fölött állt, kóválygott a
sastekintésük, a szabadság gyönyöre rab pesti gyerekek karjait a
nagyszerű erővel fölemelte
és az ég alatt, a nap alatt, rázták, rázták a szedret…