Volt egyszer egy legény és egy leány, egymásnak termettek, de erről még
nem tudtak.
A legény az egy pékmunkás volt, dolgos, ifjú, az éjszakában serény, ami
annyit jelentett, hogy a teknőstészta dagasztása után, a frissen piruló
kenyerek érlelése közben, a verejtékig fűtött kemencéknek lehelő szája
alatt, alvásra alkalmasan lassanként elbágyadt. Ilyenkor a pékmunkás az
elkéső hajnalban hazament, éneklő levegőben, a gyárkürtök már tütültek,
búgtak, riogtak mindenfelől.
A kvártélyszobában, a matrácokon, lócákon és másfajta pihentető helyeken
mozgolódtak az emberek, akik között bizony volt olyan, hogy morogva
eszmélt a kürtbúgásra és gőggel, dühösen fölmordult:
– Kuss…
az ilyen haragvónak nem volt munkája. A péklegény benyított a szobába és
állt az ágyak között, a további spekulációkra ébredező szegény ördögök
fölött és nem lehet azt pontosan, jól megmondani, hogy az emberek a
rosszul bélelt matrácokon mért forgolódtak ekkor még izgatottabban. Az
egyik megrándult és oktalan indulattal, gondolat és cél nélkül
mérgelődött, a másiknak álmos szeme hökkentősen kitisztult s ami csak
később következnék, a gyárudvarokra belátott, ahonnan könnyed
közlésekkel újra és újra kiküldték, a harmadiknak, a hetediknek a torka
csuklással megszorult, a gyomra és szíve megdobbant, a barátságtalan
meleg legyintette meg az eszüket, a fáradt kezük dühödten ugrott föl az
álomrendező matrácon, a nem invitált izgalom, az ismeretlen idegeskedés
csipte, költögette, kába józanságra ingerelte őket és a péklegény csak
állt az ágyak fölött, könnyű gúnyáját az alvás örömére már nyitogatta,
állt, guggolt, hajladozott és a fejéről, a melléről, a kezéről, az
arcáról illant és repkedett, gyanútalan ágyrajárók fölé ellebegett a
kenyérszag… Ez a hajnali összeütközés azért volt szövevényesebb, mert a
péklegény nem tudhatta, hogy mibe is gonoszkodik, a matrác lakói pedig
ádáz kedvüket érezték, de nem ismerték.
Ám volt a kvártélyon egy ember, aki nem volt ilyen kesernyés kedvű és
tudatlan rejtelemmel ugyan, de borzongós örömmel fogadta mindig a
péklegény hajnali beérkezését. Ágnes, a napszámosleány ilyenkor útnak
indult a munkába, városi mezők gyomlálására, parkok, virágágyak szépítő
forgatására és a friss álommal a csillogó szemén, a pihenés mámorával a
piros arcán, új erőre kapott rugalmassággal a himbálódzó fiatal testén,
ellépdelt a vetkező péklegény mellett és bár nem volt kacérabb
természetű, mégis, mikor a pékmunkáshoz ért, melléje fért s mellette
elhaladt, a meleg szája megnyilott, húsos vonalain az édesizű mosoly
bujkálva mutatkozott. Igy, derült érzéssel, derült lélekkel került
kiljebb az utcára, a fojtott mosoly teljes nyilással feltűzött az
ajakán, örömmel gondolt a harmatos rétre, mely mokány lábait
megcsiklandozni fogja, a muskátli, a pénzecskevirág, a jácint hajnali
szagosságára, ami az első napsütésben vastagon fölszáll, a vonzalom
kötöző titkai az álmos péklegény mellől azért el nem eresztették és
ment, bandukolt előre, a ligeti erdők irányában, jól fujtató, egészséges
orra körül kedves illatok futkároztak, örült, áradva örvendezett s
szilaj vágyakozással, pompás kis testének viharzó kívánságaival az
evésre gondolt. Éhes volt…
Ágnes egész nap sarlózott, gyomlált, kaszált, kapált, a péklegény otthon
aludt s mire jött az este, a dolgos zsellérleány, a kihasznált
derekában, karjaiban már érezte a nyájas lankadást, szíve sóhajokkal az
álomra gondolt és nagy keszkenőjét frissen ejtett fűvel jól teliszedte.
Mendegélő hazatérőben, mosolyos némasággal csüngette a nyakában a
batyúra duzzadt keszkenőjét, mosolyos és vágyas volt a fortélyos
ravaszságtól… estére megjavítja a kvártélyos rossz fejealját.
E fűvel, sarjuval telített keszkenős batyúban azonban más titkok is
meglapultak. Barna alkonyat volt, amikor Ágnes bependerült a kvártélyra,
a péklegény ilyenkor indult munkába. Az árnyékos úton, az asztal és
ágyak között összetalálkoztak. Az álnok incselkedés most a péklegényt
zavarta, elhaladt a tétován lustálkodó, hálni készülő leány mellett és a
tüszkölő orrát idegen illatok tágították, ismeretlen borzongások a lapos
mellét megfujtatták, izgatott, frissült lett az álmos eszétől a csukló
lábáig és mire az utcán volt, konyult fejében képek panorámáztak… a
lángos kemencét már messziről érezte, de arra gondolt, milyen jó volna
most fel-alá járkálni a májusi levegőben… a műhely zárt forróságától már
tikkadt a szája padlása és mezőre gondolt, ahol két lábát szétnyítva, a
két karját szétdobálva heverészni lehetne… a petróleumlámpák vaksi
világa már beleszúrtak a szemébe és ömlött a meleg napsütés a viszketős
arcára…
Két szegény ember így bolondította egymást, a Rendező, aki őrködik a
játékok fölött, nem hagyott nyugtot nekik.
Hajnal és este összehajoltak… Ágnest megölelte a kenyérillat, csámcsogó
gyomra, éhes íze, patakzó egészséges vére dús látomásokat érzett, enni,
enni, falánk teljesedéssel mindig csak enni és jött az alkonyat, az
elfonnyadt, kisütött péklegény megszagolta Ágnest… s határ, erdő, minden
mezők elindultak és rámentek a kemencéktől nyomott árva fejére.
Szerették, kívánták egymást, de még nem tudták. Egyszer az egyik hozta
magán az illatot és a másik ekkor kopár volt, mikor pedig a dísztelen
kiszagosodott, akkor a társa volt csak emberszagú; a suttyomban szőtt
szövetséget azonban ernyedetlenül szőtték s csak a szíves alkalom
kellett, hogy a szívüket egymásnak általadják. Ez is megérkezett.
A péklegény egyszer este jött haza; elcsapták? kimenője volt? mindegy.