Volt egy pillanat, amint az égre néztem és szemének zöldes kékjét láttam
mélyülni a magosságban. Szemének gömbje alól, mintha a lejtőkbe
leszorított kékség felörvénylett volna, a kibontott síkságokkal mintha
szétterült volna, elbocsájtott színei embert, gondolatot mintha
áthaladtak volna és a zöldelő égnek, zöldelő tekintetnek horizontja,
mintha testvérkedtek volna.
Fehér, duzzadt felhők vitorláznak a mennybolton és ahol a tajtékzó
habjuk megszakad, ott fölsüt a zöldes ég, mint felhőző szemén az
ujjongás és megragyog a vándorló fehérség, mint szemefehérje, ha
reszkető lelke felé a szembogara befordul.
Váltogatja magát a májusi mennybolt, selyemhegyek szédelegnek a
megbabonázott világosságban, fölmerülő fantómok a hasított karjukkal,
letakart arcukkal, hosszú testükkel bűvös tavak fülött úsznak, lajtorjás
lépcsők föllebegnek a képzeletdöntő messziségben, az ég peremén ég az
este a fölgyújtott álomtüzekkel, piheg a lég, friss szájából fújja a
tavaszt, barkás olajfa termékenyülten porzik fölöttünk és mi ketten,
megnémultan a másik beszélgetéstől, valahová érzünk.
Szemesugara a magasságban találkozik az enyémmel és lobban összeszállt
tekintetünk a káprázat előtt, amely fényt szór az alvó sejtelemre, áthúz
a szívek szorongó udvarán…
Erezett, vékony csuklója a kezemben és érzem, amint átönti vérét az én
edényeimbe, ujjainak könnyű indái ránőttek az én kezemre, megdőlt válla
benne melegszik az én húsomban, lágy haja ránk emeli a jó sátort,
tudom, a sóhaj most bóbiskol és rebben, mint az én fölvert lélekzetem,
gondolata téveteg és könnyes, mint az én megrendült tünődésem, kedve
félénk és ünnepélyes, mint az én elborult hangulatom,
megérzés, merengés, imádság, remény, most egymás mellett surrannak, mint
két fecskemadár a nyári estében,
valaki összeölel bennünket…
Nem tudom már bizton, szeme színével én öntöttem el a mennyboltot, vagy
az én pillantásom ejti szemeire az ég tükreit? a méla csönd zöld forgói
szemének csillanásaiban vagy az égi tavakban bujdokolnak? a kárpitejtő
fölsugárzás szemének mélyéből vagy a magasságból harsan? ég, föld,
ember, tavaszi zendülés a pillanatban összeáll, égő szemem elé
szembogarának két lámpása elém áll és belérévülök…
beágyazottan hű testéből, a kicsiny homlokom, a piciny szájam, az
aprócska arcom reám néz…