Két-három teremben szobafestők dolgoznak. Nem beszélgetnek, titokzatosak
és elmerültek, amilyenek a szobafestőmunkások, ha a gőgös figyelem
megakadna rajtuk. Néha el is tűnik az emberi formájuk, fönt éldegélnek a
magasban, a hórihorgas létra mint az ág hajladozik alattuk, aztán a
lábuk, törzsük belenő a latorja testébe és mint az iromba szöcskék,
ugrálnak a padló és plafondok között.
Odakünn virágos az idő, lombok között pirul a körte, a napsütés nyugodt
és elömlő, szőnyeges síkjai az ablakokról a földre, a nyüzsgő levegőből
a mennyezetre ráterülnek, esti délután forr a plafond,
sáfrányvilágosságban dolgozik a szobafestő, a lajtorja ormairól
le-lesandít az utcai kavargásra, rézsut pillantása megsúrolja a kerti
fákat, a villanó, szegélyes mennyboltot s dolgozó törzse kiegyenesedik a
plafond alatt, a festett mező lefogja szemhatárát, komoly keze megemeli
a küllős ecsetnyalábot, munkásfeje hátrahanyatlik a csigolyáin,
vízszintes arca megáll a lezsufolt magasság előtt és festegeti,
pötyögteti maga fölött a rózsát, a lombfüzért, gyümölcsöket.
Hátraszegett fejjel, fölemelt ábrázattal, az arasznyi távolság záró
boltozata alatt a szobafestő fütyül. Az ecset alól frissen feslenek a
bokréták, csöndes füttyszó édeleg a kerekedő guirlandok körül, egy
hangból nyújtózva nyúlik, dünnyög, lustálkodik a fütyörészés, a lélekzet
nekiduráltan olykor-egyszer megállítja, de a nyíló sóhaj tovább viszi az
őgyelgő passzirózásra…
pipiskél, cseveg, fecseg a magosban a titkolódzó füttyszó, a világ alsó
pereméről a búcsus napgolyó fölveti ide a fénykévéit, gyullad a plafond,
a szoba mélyén a barnaság fölemeli szomorú vállaira a világosságot,
aranyhangyák miriádjai karneválban rajlanak a szobafestő körül, aki
előredöntött mellel, hátravetett fejjel léniáz, pötyögtet és fütyül…
mint aranyhalacska a villámos tengerben, fickándozik a magányos füttyszó
az esti ragyogásban, mint szőlőszem a szőlőhegyen, búzdulásba indul a
hangocska a magosságban, a vékony füttyszó kigömbölyödik az eső
verőfényben, gyöngyözik egy kicsit és lépcsősen, elbocsájtottan fölfelé
szálldogál…
dal, beszéd? folydogál a fütty elkövéredett medrében; álom, jóérzés,
kendőzött bú? türemlik egymásra a hangok egymásutánján…
énekel, gurgulázik, részegül önfeledten a lángos mennyezett alatt a
füttyária, kintről a hárs porzójából illatot dobnak be az ablakon…
a szobafestő mint öreg madár gubbaszt a lajtorja fokán, borzolódik,
piheg, létrás lábaival a fényben apránként megugrik és ízes száján a
fütty föltrilláz…
Lesülyedt mennyezet alatt, testmegejtő melegben, mélyülő aranyban, a
másik szobafestő énekel; törzse, lába barnult, hátracsuklott fején
könnyü lépteivel átsurran a napsütés, két kitárult szemén karíkáznak a
fénykévék, a festett mező kékjét is a világosságcsíkokkal megszórják, a
robotos nap rossz boruját díszbe, szépbe fölöltöztetik, napfény
tengeresedik a szobafestő fölött és ambicióval dalol:
– Hallgatnám a lombok suttogását…
olyan a tenorja, mint az anyák gyönge palántája, nekik örömosztó, jó,
vigasztaló és szálldogál az ének a gondtörlő ábrándokkal:
– Hallgatnám a patakok zúgását,