Két ember a város két végéből, elindult a Dunaparthoz meghalni.
A két ember, a mély elszántság befogadásakor és azelőtt sem nem tudott
egymásról, csak mint két pihe az orkán intésére egyszerre föllibbentek,
ahogyan két új és külön ember egyszerre bukkannak föl az életidézésre a
vér és sár forgásából.
A két ember, fejükben a megkondult haranggal, nehéz szívük alatt a
megbékélt keserűvel átvádoltak az emberutcákon,
előttük, mögöttük rivalgott a város; szekerek, ablakok, lámpák és
csillagok zenebonáltak az örömmel; a nyári levegő könnyű köntösében
bujkáló párok viháncoltak; lélekző fák, esőverte parkok áradva
érzékieskedtek; kifeszült mámor, repdeső vágy, buzogó potentia búgott a
föld alól, az ég alól…
A két ember előredőlten vándorolt beljebb és érkezőbben a város két
végéből,
házak, korzók, botló konflislovak, fütyűrésző inasgyerekek szorosan
váltakoztak a testiségük körül, de a másik, az éhesen önző, a
diadalmasabb énjük válóban volt már tőlük, kókadt fejük még itt
billegett, himbált a rajló rajok között, de meleg homlokboltjuk alól a
képzeletük már ellebegett az ezüstcsíkhoz, amely úgy mélyül a két város
között, mint két peremén belül a sír, az ájult mellük, lábuk itt
zökkent, toppant a szagos ruhák, a falánk röhögések között, de a két
megfordult szemük a világosságkévékkel már elsugárzott a pihegő nagy
vízhez, úszott már előttük, remegve szőtt ezüst pórázait már belévetette
a kimosott, gondolattalan eszükbe…
Valamelyik nyargaló idegen meglökte a vándorlók egyikének vállát,
értelmét, az fölhorkant, a bódulatból kitekintett és morogva:
– Melletted megy a halál… visszazárult önmagába, a megzilált ezüst póráz
az eszén kihúrosodott és húzta, vonta a part felé, mint zarándoktársát a
város másik végéből.
Forrt az utca, esti henyélésben könnyen, felejtkezve nyújtózott a robot,
de a zengő nyüzsgésre ráneszelt a víz, a babonázva sugdosó, hívta, lökte
borongó jegyeseit, hullámainak redőit nyitogatta, terítgette előttük,
sülyedt mélyéről a félelmeket fölvillantotta reájuk, a két ember a város
két végéből, léptek akarata nélkül csak dőlt előre a morajláshoz…
mellük, mint a mázsa megnehezedett a földagadt bőségtől, a beteg
nyakukra vízhurkok szorultak és lecsavarodtak a karjukra, a gyáva, rúgós
lábaikra, rengett a folyam, nedves, millió, kapkodó szájaival, forgók
vesztőiben, csak nyaldosva zabált, a két ember lebegett-botlott a
pórázsuhanókkal, nyöszörgő szükölés tolta félre a szívüket…
Valaki esti facér meglökte a másik vándor vállát, a lépte megzökkent, a
haláltlátó figyelme megbillent,
párzó emberek föl-alá sétifikáltak, asszonyok, férfiak egymásba merült
formákkal úgy vonszolódtak az utcán, mint a temetkező paráználkodással,
ha ágyban kúszálódnak, az út közepén egy rongyos koldus ült, sebekkel
töpörtyűs csonka karját kidugta a véres lámpák alá, pocakos tőzsérek,
cifra dámák, elfeketült papok, csörrenő katonatisztek meg-megálltak és
szives pénzt hajigáltak a koldus kalapjába, a vándor morgott, szavakat
harapdált, dühöngő erőlködéssel elfordítva az eszét a forgó ábrákról:
– Ringyók, csalók…
s visszasüppedt a felejtő tanácskozásba, mint társa a másik városvégben
a keselyűfelleg alatt, amely alatt, megromlott eszükbe belekarmolt a
kín, csöndes szívükre rátépett a borzadály, ám a szoros falak, tapadó
stráfkocsik, útbaépült gesztenyések között tárult eléjük a messzeség… a
lassú folyam, amely úgy is mutogatja magát, amint zöld hintáin csúszik
alá az operenciákhoz a szendergés, a béke hivességeiből verejtéktörlő
karok szállnak föl a magasba, ég és víz összezöldül, a csönd
káprázatában karok légiói serénykednek, szárnyas neszeléssel
meghajolnak… és bekarolnak a városba, ahol a két ember, mint két fáradt
gyermek dőlt előre az alvás bölcsőjéhez…
Virgonc emberszöcske, az egyik vándor elé ugrott, visszaszökkent és
finomkodva cirpelt: pardon, a zarándok kihajolt fátyolaiból,
kicsi és nagy fejek úsztak körülötte, nyakuk, törzsük nem volt, csak a
kerek, keskeny, horpadt, ráncos fejük az álla alatt bolygtak, a szemébe
vigyorogtak, belérémüldöztek, zokogva tébolyodtak, a fekete levegőben
úszkálva tétováztak és válluk, hátuk nem volt, csak a koponyacsontjukban
a szemük lámpája égett, föllobogó sietséggel, libbenő pislogással,
lángbaborult sikoltással… A vándor megmorogta az elmosott hömpölygést:
– Koporsók…
és visszamerült a társa mellé, az üdvözlésre… a búcsús utcák mögött már
rájuk sóhajtott, a vakult szemüket meglegyezte már a víz…
Egymást nem értve, egymást nem sejtve, lelkük viaskodó, iszonyatos
izmaiban magasra emelt életükkel, közeledtek a parthoz, kongott a harang
a fejükben, dobolt a szívük a mellükben, hujjázott a víz a fülükben,
megálltak a part mellett, fürdő arcukat még egyszer ráemelték a tűnő
világra és meglátták egymást. A pillanat korlátján átjutva,
összeütköztek és amikor megnézték egymást, egymáson meglátták ugyanazt a
halált, akit mindketten kerestek.
Elszégyelték magukat és a part kanyargóján osonva eltávolodtak
egymástól, hogy magukban legyenek, mint a teli állat, ha a kölykedzésre
elvonul.