Gyerek voltam, akit fölküldtek Pestre diákoskodni. Anyai intelmekkel
lelkemen és a fekete szegénységgel harcbaküldött vállaimon, az idegen
nagy város úgy körülkerített a megpillantáskor, vad harsanásával úgy
megrohanta félős gyerekszívemet, hogy késő estére, amikor lefeküdtem
matrácomra – tűnődve emlékezem – komor virágzással feslett ki eszemen a
bölcselmi gondolat:
– Miért nem hal meg a szegény gyerek?
A matrácért egy kényes, ostobácska kislányt tanítottam és a
gazdaasszony, akivel szerződtem, azt is közölte velem, hogy a matrácnak
csak az egyik fele az enyém.
Párázat, álmodás, amint ez éjszakákat magamra öltöm.
Bús bérkaszárnya volt, ahol laktam, minél kevesebb fal, minél több
ablak, föl egészen a hideg felhőkig, ahol szüntelen a széljárás. Ez a
szellő-áramlás állandóan megfújta a házat és este, ha aludni tértem,
különös hangok szálldogáltak az ágyam körül, az éjszakai csöndben az
üvegház danolászni kezdett, az ablakok sóhajtgattak, a rezgő ház
völgyéből a suttogás elindult, összezirrent az emeletek morgásával,
hangok kavargásából fölsziszegett a perlekedés, ellejtőzött a
panaszkodás, érctelen zörej, hangjavesztett beszéd röpködött a ház
körül, a matrác egyik felén kábult virrasztással vártam…
a szoba sötétjéből fölfeketedett a fáradt árnyék… ténfereg, álldogál egy
darabig, lomha időközökben lehányja magáról a gunyáit s fölkúszik a
matrác másik felére, némán elterül mellettem, súg-zúg körülöttünk az
üvegház és csöndes lakótársam, mély lélekzéssel, belesóhajt a zűrös
neszelésbe.
Sohase láttam a hálótársaim arcát. Nagyon kergetett emberek lehettek,
éjszaka – az üvegház halk zendülésében – jöttek és hajnalban, amikor
fekvőhelyem a diákos gyermekálmokkal hattyútollasan már megpuhult,
eltüntek. Spekulációm a kosztról, tandíjról, az otthoni könnyes képekről
sokáig ébrentartottak és ilyenkor a tanácstalan sötétségben eltöprengtem
lakótársaimról is, akik a jól fizető matrác másik felén, változatos
egymásutánnal hevertek el mellettem. Füleltem, figyeltem, a házból
fölszálló muzsikálás már szédítgette az eszemet, de jött a köpcös,
máskor a nyulánk, a forrótestű kövér sokat forgolódott a helyén, föl is
ült többször az éjszaka gyászsátorában, a borbély illatos kezével,
kenőcsös hajával elvarázsolta körültem a kvártély savanyú szagát; apró
emberke hágott dühösen a matrácra és magára rántotta a takarót, én
fáztam, visszaráncigáltam az uzsorás flanelrongyot, a mérges ember
megint elcibálta tőlem, de én viharzó jogaimmal a takarót magam alá
csavartam, haragvó társam még kapkodott az árva flanel után és az álom
lassudan belezsibbadt önző, verekedő kezeibe, a harc elcsittult, csak az
üvegház búgott, mint a sok keserves titok, amik kibontásra várnak.
Egyszer éhesen feküdtem a matrácon… azon este forró fejjel vánszorogtam
zabás ifjúságommal az utcákon és harangozott szívemben a rendező, érett
kérdés:
– Miért nem hal meg a szegény gyermek?…
vacsorák, ebédek, gőzölgő levesek, kövér húsok áramlottak epedő
fantáziámra, meleg este volt, a sárga gázlámpák égtek az útszéli
platánfák fölött, a lombos ágak rajzos árnyéka ráhullott az aszfaltra és
én roggyanó léptekkel, elémterült fekete drapériákban gázolódtam…
bú, gyávultság, a lét rémeivel viaskodó öreg bölcselkedés, gyúrta,
lökte, husángolta gyermeklelkemet, szilaj gyomrom, vágyas ínyem úgy járt
körül a városban, mint a rabló, ha rosszra készül…
az indulat átzuhant a lankadásba, szemfedős eső hullott a magasból és
valamelyik eresz alatt egy esőcsepp megütötte a vállamat; kongó, üres
testem összerázkódott a rémülettől…
Gyöngülten, fonnyadtan feküdtem a matrácon, égő eszem tele volt hintve
szemekkel, melyek előtt víziók úsztak, izgatott étvágyam lenyomorodott a
csámcsogáshoz s eszelősen mozgatta a szájamat, görcs nyilazott végig
süppedt hasamtól bódult fejemig, aztán az irdatlan henger alatt
összedőlt a vállam, a csontos csipőm…
könnyű képzeletem ellebegett a koponyámból s lobogó élénkséggel képeket
szőtt fölöttem, barlangos sötétség, leskelődő csönd, vígasztalan
elhagyatottság, mint a kitett csecsemőt bepólyáltak…
altató ének szüremlett az éjféli némaságból, földudált az üvegház,
megpendültek az üvegfalak, az égbeemelt hárfát elvétő ujjak érintgették,
mintha minden lidérces álom, zsákmányoló nász, halállal társalgó
virrasztás, lélekhangjukkal elindultak volna a rossz szobákból,
fuvolázva rezgett beteg szívem fölött a mindenség és az éhezés kínjait
megfojtotta bennem valami boldog émelygés…
Halk hálótársam szelíden feküdt le mellém, névtelen káprázataim
csodálatosságokat gyújtottak a képzeletemen, hű hálótársam a közös
nyoszolyán, álmodva fölgagyogott, ümmögött, ismeretlen szavakat
morzsolgatott s hirtelen zökkenéssel fölzokogott…
mint a tündér, aki a tévelygőt ligetbe csalja, meleg karjai közé
fölemelt a zokogás s fiatalságomat, éhezésemet ráhelyezve a könnyek
ladikjára, ájultan sírtam én is a matrác másik felén.