Este hat órakor fut a villamos a külső Váci-úton.
Gyárak, műhelyek, az ívlámpák alatt feketéllenek, a téli homályból
alagutakat hasít föl a világosság, gyárudvarok, malomudvarok mélyéből
nyüzsgő emberhangyák kúsznak át a sápadt viaduktokon, kondul a harang a
kemény levegőben és a villamos bárka magával ránt szabaduló munkásokat.
A kocsi testében püffedten, egymásra tapadtan ül az emberhalom, odakünn
hideg van, itt benn, szorongva, a kocsi falához préselten, az állóhelyek
emberfürtjeinek lehelő gőzében melegedik az este, mélységes csönd, a
kocsi zörren, sikolt, a jégvirágos ablakok danolászva rezegnek, de itt
benn, az esküdt csönd bóbiskoltatja az embereket, olyan halottas,
megbabonázott csönd, mint a gondolaté, ha a reménytelenséget érzi…
Munkások ülnek, állnak a bús hallgatásban. Munka után, ziháló gépek,
búgó lendkerekek elhalkulása után, midőn hangjukat, szavukat már nem
bőgi át a műhely harsogása, mért nem beszélgetnek?…
A kocsi sarkában ül egy fiatal munkás, vastag kabátba burkolt teste
mozdulatlanul a kocsi falához támaszkodik, repedt nagy kezei az ölében
moccanás nélkül tétlenkednek, erős feje nem billen, az arca magasra
emelt, a fiatalos barázdák a szája, szeme körül nem rezzennek és a két
barna szeme csak néz, tárgy, szándék nélkül, a kúszálódott homályban,
vízszintes egyformasággal, csak tekint. Kendőkbe bugyolált asszony a
fiatal munkás mellett, belesüpped a szoknyáiba, vékony, csontos kezei a
térdén vesztegelnek, nagy mellét a kendők alul a lassú lélekzet
föl-fölemelgeti, eldőlt háta a kocsi fáján soványkodik, fakó arca a
piros kendőből kihajolt és a két zöldes szeme rebbenés nélkül csak
bámészkodik, csöndes szembogarából emberek közé, emberek fölé, a
céltalanság közönye elsugárzik. A munkásasszony mellett egy deres ember
ül, öreg arcán forradásos sebhelyek, az egyik annyira völgyes és fekete,
hogy a képzelet látja a vastuskót, mely a húsát fölszakította, bajuszos
szája zárt, nyelésre, lélekzésre nem mozdul, bozontos szemöldei alatt a
tekintete taktusosan pillog, kíváncsiság, figyelem nélkül
nyitódik-hunyodik, mint a pihegés fáradt egymásutánja. Errébb
gyereklányok gémberednek, egymásnakdőlten gunnyasztanak, keztyütelen kis
kezeik még vörösebbek a fehér fáslitól, amibe egyik-másik ujjukat
fölbábuzták, összebujnak, dideregnek, fehér arcocskájuk előtt piciny
ködök füstölögnek, mire elillanak, tiszta gyerekszemek világolnak, álló
tekintettel, a csillanás, vágy, kérdés nélkül. Gyerekek, asszonyok,
mogorva munkásarcok mellett más ábrázatok, bepólyált leányfejek,
kalapjukat hátratolt, föltakart homlokok, mellberántott keserü állak… és
az arcokon, mindig, a táruló, hallgatag szemek, amint egymás mellett
surran a lankadt tekintetük, összeakaszkodnak, másfelé csudálkoznak s a
merő csönd hömpölyög vissza, a borús homályból, a gondolattalan szemek
edényeibe…
A kocsi ugrik, zörren, egy fiatal munkáslány hozzázökken a társához, a
karját megíveli, elcsúszott törzsét igazgatja, szagok repdesnek a feje,
válla körül… jutaszag…
– Ahol motoláznak a gépek… Ahol acélujjak karmába a húsos ujj beléfűzi a
fonált… Ahol hajlong gerincpattanásig az ifjú derék… ahol futnak,
hurkolódnak a lila, sárga, kék, fehér fonalak és dermedt göcsöt döfnek
az ügyelő pupillákba…
– Jutaszag… Ahol készül a ruha, az ing a kendő… A pólya, amibe felnőttek
élete takaródzik…
Halk versek pendülnek a homálybúra alatt… előttem egy vállas munkás
billen, moccan, fut velünk a gyors szekér, bujkáló szagok rásugdosnak a
képzeletre:
– Ez a cserszag… Ahol lében, lúgban gázolódik a munkás… Ahol készül a
sarú, cipő, csizma… A bőr, amely hajtja a vízmerítő kereket, szerszámot
varázsol a fából, kezes jószágot teremt az állatból, vasútnak, hajónak
segít és vigye az embert az életoperenciákon…
Szimatcsápjai a képzeletnek megnyüzsögnek, a horgát ráveti egy másik
munkásra, porzik a melléről, hajáról, kezéről a fehérség:
– Ez a lisztszag… Ahol morgó sziklák morzsoló sövényébe öntik a búzát…
Ahol rezgő levegőben ringanak a kenyérhegyek… Ahol dagaszt a verejték a
kakastéjjel, varjú-vajjal… Élet mannája: falat…
Mozdul a kocsi vemhes öle, munkásvállak, zubbonyok, hajak, szakállak,
kendők, szoknyák összekavarognak és a villámló baldachin alatt röpdös az
ének:
– Ez a kénszag… Ahol gyújtják a világosságot…
– Az olajos fémpor… Vasat gyúr a foszló emberhús…
– A szénnek gáza-gőze… S alágyújt a vérnek, hogy meg ne alvadjon…
– Ez a gyömbér… a kávé… a cukor szaga… Ahol csinálják a gusztust,
vezetik az evickélést a robotos megöregedéshez…
illat, pára, porzó föllibegnek a kocsi katlanában, verejték, áram,
füszer lavináznak a levegőben, némult munkások, áradó életfák gőzölögnek
az elkomorult árvaságban…
A sínek országútján én elmaradok, búgnak az elködölt messziségben a
munkáshajók, elvillan az egyik, dörögve jön a másik, szemem, ínyem,
eszem, szívem teli van az ízzel, ami rám permetezett, új bárka zúg el
mellettem munkásokkal görnyedőn, szikrázik a vezeték a fekete
magosságban, új hajó suhan föl az est lepleiből, csillag gyullad a
vezeték hegyében, siklanak a munkásbárkák, előttünk-mögöttünk támolygó
csillagok feslenek az ürben és kisugarasodnak a munkáskocsik fölött…
És rámorgonál az evangelium:
– Ime a csillag, amelyet láttak vala, előttük megyen vala, míglen juta
és megállana a hely fölött…