Mária görnyedt fiatal teste fölmagasodott a gép fölé, keskeny háta
megnyúlt, csontos vállai nyújtózkodtak, gyönge alakja megzökkent és
mukkanás nélkül pihent a kattogó, csörömpölő zajban.
Körülötte a szövő-fonó-gépek mind motolláztak, fiatal lányok a
fogantyúk, emeltyűk, kerekek között hajladoztak, kis padkákon megültek
és a fonalak sikló kígyóit a gép bordáin, karjain által ügyesen
vezetgették, bomolt, morgott a munka, az esti árnyék robotoló lányokat,
lüktető gépeket, a hodályos termet egy darabba összenyalábolta, izgatott
kohó képe komorkodott az alkonyatban, fonalak sietős végtelen útjáról
porzott a hám, a szálka, az eltünt napsütés visszfénye táncoló, piszkos
szőnyegeket rántott a lányok, a gépek fölé…
Mária megcsudálta társait, a forgó masinákat, az estének orv
leszállását, a gépek fölött ringó porlejtőket s bámész álmélkodásának
nem volt célja, tárgya, se határa, pillantása mint a restült pillangó,
erre-arra elsúrolódott, csak a fáradtsággal bíbelődött, fejét, nyakát,
hátát a szívtelen fájdalom nyomta, agyvelejének barlangjaiban alvó
gondolatok bóbiskoltak, csak az erőszakos, elrabolt pillanatnak
örvendezett, kiszáradt, szipákoló orrával, borzongó fiatal testével csak
élt, lustálkodott, örvendezett…
a szövőgép láncai felcsörömpöltek, a kerekek, forgó vasak torlódva
zenebonáltak…
Mária fölrezzent lustálkodásából, tanult keze, mint a gép többi karja,
ujja, odaszökkent az emeltyűhöz, tolórúdhoz, a fonalak rajló sugarai a
mélységben, magasságban megnyüzsögtek,
Mária eszét meglibbentette a gondolat, a gépre vigyázni kell, vigyázni
kell a gépre…
Forrt, búgott a masina, a korai téli este borújával már oda állt a
gyárablakok alá, Mária lankadt csípővel, fájós hátával, vasnehéz
kezeivel hajladozott, motollázott, a gép iramával vonszolódott s
alázatosan szolgált, de libbenő, dacoskodó esze vissza-visszatért
képeihez…
a téli estékre gondolt, a meleg szobákra, ahol most más munkáslányok
gyülekeznek, beszélgetnek, nevetgélnek, fiatal munkások a kedvükben
járnak, a terem végén zongora áll s játszanak rajta, mosolyogva, szépen,
táncra kérik őt is, jószagú a levegő, forognak a párok, a keringő úgy
muzsikál, röpköd körülötte, mint a szellő, ha majálisra mennek…
szívesen megkarolják, a fülébe súgnak és nevetni kell a bolondságokon,
amit a férfiak kitalálnak, ring a tánc, hintázik a párja karján, neki
most a szépet teszik s olyan lány mint a többi, aki nem munkásleány,
törődnek vele, a szavát akarják, virágot, ha ad a legénynek, kedvesen
megköszönik…
a gép fölcsettent, láncok, szíjak, karok és kerekek dörrenve
összegomolyogtak,
Mária fölrémült, a gép bomló rendjét, erőtlen erős kezével a szabályos
forgásba visszarántotta, fejére, vállaira, a nehezebb súlyok
ráterhesedtek és elpihegte:
– Vigyázni kell… Vigyázni kell a gépre…
Esteledett, a műhelylámpák fukar vigyázatossággal még nem égtek, Mária
engedelmesen járatta a gépet, lehajolt, oldalt fordult, a gép fejéhez
fölágaskodott, babra ujjaival megkúszálta a fonalak rendjét s a húsát,
hátát, ólmosodó karját lihegve összehordta, hogy a fáradtság a padkáról
le ne döntse, a masina zakatolt, gyöngült esze az ábrákat még
fölhánytorgatta…
arcába belefújt a táncos párja lehellete…
a gép bukdácsolva zörrent…