ez a tenger… ha óvatlan napsugárcsíkok a pihegés kék tükrein ijedt
pengéssel fölbuknak,
az álmokba hanyatló kék ágy, ahol az Isten nemzi az esőt, a felhőt, a
kenyeret,
a kék ostor, amely hegybedülledt izmaival rácserdül az emberre, ha
restül s hetykén felejtené árvaságát…
Milyen egy, óceános összeszálló, nyolc szempár glóriája az anya szeme
körül?…
kacaj, merengés, bátorság, gusztus és minden skálái az életorgonának,
hogy búgnak a kék végtelenségben?…
nyolc kiteremtett gyermek milyen beleépült az anyahúsba?…
Az estfilagóriában az anya föláll, diadalmas csipőivel áthalad a szobák
árnyékalagútján,
nyolc köldökzsinór, víziókból szőtten, mint ereszkedik az anya meleg öle
után…
künn, a gyermekszobában rajlanak az emberkék, itt az erkélyen az
asszony, a tagolt vállaival, vastag törzsével beleálmosodik az éj
kárpítjába,
az ív a gyermekszobától az erkélyig azért föloromlik és alatta nehéz
fűszereivel úszik a lélekből lelkedzettség,
a gyerekkas illata, picsiny, friss húsok édeskés párázása, tejből
kigömbölyödött karocskák, rúgós tomporák, fehérkés készülő arcocskák
mély szagossága ideáramlik az anya alakjáig, gyerekszag lebeg a kegyes
medencéi, tőgyes melle körül,
a pirulás úgy lendül át az arcán, mint a termő fuvallat a virághordozó
gyümölcsfák fölött…
Átszédülten a lét dimenzióin, árnyasan, az olthatatlan készülődéssel,
úgy áll az éj kapujában, ha csipői között most megérintené a forró
varázsvessző, két picziny új szemcsillag ízzanék föl a kék misztériumnak
titkokkal kivert boltozatán…