A családi vacsora szelíd keretében (kövér terüléssel, csámcsogó
történéssel) nyolc szempár tekintgetett a lámpa alatt, nyolc gyerek
kisebbedett az asztal mellett.
A nyolcadik, alighogy kiszállottan a patyolat- és húspólyákból, a
tornyos gyerekszékben fürgélkedett, tiszta kék szeme fénylett az
örömtől, repdeső tekintgetése szüntelen volt, mint a csízmadár önfeledt
fecsegése, szemecskéinek villanó, kék horgait sorjázva hányta a sárga
udvaros lámpaernyőre, a feketén csüngő mennyezetre, a nyitott ablak
alatt rajló alaktalanságra, szuszogó testvérkéire, az ízes szájukra, a
testvérszemükre, amik kék derüvel sugarasodtak az összehajolt körben…
A hetediknek szemében már tündökölt a nagyobbacska bátorsága, az
ismerkedő kíváncsiság, a fürkésző elámulás, a fölfedezés ujjongása és
tekintete vágygyal kitárult, mint érett nefelejts a fölhágó napsütésben…
A hatodiknak szeméről már harsant a kéj, a felhőtelen kékség, amelyben
tükrözik a zavartalan mindenség…
A harmadik (kis arasszal már kalászosabban, a negyedik, az ötödik
mellett) már kitekintett szemének ablakain, a pillantása vesztegelő
volt, mint a kék hegyi tavaké, amiknek mélyén hempereg a fiatalság és
alvó örvények fodraiban sellők titkolódznak…
A lepkehajszolás, a csikós futás, tátogó szomjuság a megtalált pataknál,
a borzongó meghökkenés erdők zugásakor, kacagó mámor az arany vízben,
ami fölött násztól bomol a szitakötős lakodalom… kék csodákkal már
sürögtek a harmadiknak, másodiknak tekintetében…
Az első, a diák, szempilláinak dús ernyői alól már meghordozta
tekintetét…: ez a család, amelynek húsából él a piros húsa, ez az ember,
aki jót és rosszat tud tenni, amitől bukdácsol az apja, ez az
iskoláslecke, amely ráparancsol, ha a szabadság áramában szilajkodik a
feje, ez az Isten, aki kereng és zordonkodik a templomi tömjén
tölcséreiből, ez az öröm, amely végiglegyez a szomoruság fölött, ez a
kislány, akire rádőlni kedvesség, mint a jószagú fűre…
csöndes kék szeméből a diák már kiölelt a tudás forgó
boszorkányváraihoz…
Két tiszta szeme elébe állt, elébe szállt a hét szempárnak és a sárga
lámpa körül kéken összecsillantak,
fölöttük mélázgat az anyjuk két nagy szeme, kékek, a küllős hirdetéssel,
mély sugárzással, mint a nyolc szempár, elszórtan az esti homályban…
Leskelődő lelkem, szemek útvesztőiben alázatoskodva ujjong… elsiklik a
szemek kékjén,
kicsi és nagyobb sustorgó szemcsillagok csillámlanak az est
firmamentumán, ködölt homályban a csillagok fölött, mint fiastyúk
fölött, őriző sugarait lebocsátja az anya szeme, tizennyolc szemnek forr
a kékje, tizennyolc szem dereng, pillog, lüktet egyszerre, mint az
osztatlan lélekzet,
szeretkező pillantásom dülöngél szemtől a szemhez,
tizennyolcszor bukkan rám alkonyat sötétjéből a szem, amely mindig az,
egy, mint halálok között a halál, álomrezdülésig el is oltódik a
szökőkutas sugarasság és kisértő feketeségből szakad föl a szemek kékje…
Kibontott horizontjaikkal egymásba suhantan a nyári égbolt liheg ránk, a
némult, az irdatlanul fölénk került, a makulátlan kékség máglyáival,
amikben a szívek színe repdes, ha a szerelem permetezik rájuk, a
gondolat tajtékja harap, ha az az Istennel harcol és megsemmisülést
teremt az életből… az égbolt, az elfutó mennyezet, amely lezár és alatta
minden, túl a csonka vég másik kezdete… talán…