– Ah, végre! – ujjongott fel Kálosné, a fiatal, üde, életkedvvel teljes,
de kissé mostoha talajban viruló virághoz hasonló szép asszony, mikor az
Úrban csendesen boldogult kanonok nagybácsi hagyatékából ráeső részt,
polgári számítás szerint igen tekintélyes összeget, a kezéhez kapta.
– Végre, mondta ugyanakkor, csak sokkal csendesebben, inkább úgy befelé
magának Kálos, a kissé már őszbe csavarodó, de még jól az élete delén
sütkérező férj.
Az asszonyka mindjárt sietett is a Párisi-utcába, hogy mindenekelőtt
elnyűtt és főképen divatjamult kalapját ujjal cserélje ki. A szabóné, a
ruha várhat még – holnapig…
A férfi dolgozó szobájába vonult és a könyvei közé temetkezett.
Ez a kora délutáni órákban történt.
Kálosné ezután késő estig járta a Párisi-utcát (és alighanem egy kicsit
a vidékét is) s egy legfrissebb sütetű impozáns szakajtókalappal
libegett haza igen vidáman és felette boldogan. Sőt, már csak
időspórolásból is (hiába, megszokta a szűkebb esztendőkben!) mindjárt
egy szép új kosztümöt is megrendelt magának, amelynek modelljét
véletlenül pillantotta meg az egyik Kossuth Lajos utcai kirakatban. Egy
és más torkoskodni valót is vásárolt ezenkívül a vacsorához, elvégre
illő, hogy ezt a mai nevezetes családi eseményt a fehér asztal mellett
is kifejezésre juttassák és megünnepeljék.
A férfi szintén messze, kalandos utakat járt be ezalatt.
A kutató emberi elme pisla lámpásával rég letünt századok ködbe-homályba
borult avarjait járta, ahol új nyomokat keresett. «A jog
ősforrásai»-hoz. Ez volt a tárgya és címe immár tíz év óta készülő nagy
művének, amelynek rengeteg anyaga, részben már rendbe szedve, ott hevert
az íróasztala öblös fiókjaiban. Hogy a teljes és végleges formába
öntéshez fogjon, még csak néhány új adatra lett volna szüksége, de
azokat mindezideig nem sikerült megszereznie (mert nem ollózó
könyvszabó, hanem eredeti teremtő elme volt), aminek oka egyszerűen a
Montecuccoli hirhedt «nervus reruma»: a pénz, pénz, pénz…
Ügyvédi irodájának ösztövér jövedelmén kívül (melyik bolond kliens törné
magát a «szobatudós» hirébe keveredztt fiskális után?) bizony szerény
apai örökségét is felemésztette már a mindennapi élet és az út, amelyen
eddig a jog ősforrásait kutatta. Kálos ugyanis a javíthatatlan
ideálisták közé tartozott s az élet rettenetesen reális útjának is azzal
a fiatalosan hevülő, szinte könnyelmű szívvel vágott neki, mint annak a
másik, bizonytalan végű tudományos útnak. A feleségét minden vagyon
nélkül, jóformán csak a Dunbar Fanny egy szál köténykéjével vette el (a
nagybácsi akkor még sovány plébániája csendjén csak a legédesebb
álmaiban himbálgatta magát néha-néha a jó kövér kanonoki stallumban…) és
azzal a reménységgel, amire egy kicsit számított is, noha a számítás nem
volt kenyere, hogy a szeretett lény meg fogja érteni őt és nagy, magasba
törő útján hűséges kisérője, ha kell, támogatója lesz, aki a
köténykéjében állandóan rózsákat hord, amelyekkel mosolyogva fogja
telehinteni a nehéz út töviseit és göröngyeit…
És ebben a reménységben, ha úgy tetszik, számításában nem is csalódott
idáig Kálos.
Azok a bizonyos rózsák csakugyan ott virultak a felesége köténykéjében,
sőt a gömbölyded barnapiros arcának nevető gödröcskéiben is… Ámde
sajnos, jöttek idők – az apai örökség elfogytával – mikor ezekkel a
rózsákkal már nem lehetett előbbre jutni. Mert, ha a töviseket és
göröngyöket elfeledték volna is, az a varázserejük már nem volt meg a
kis Kálosné rózsáinak, ami a szent hajdanban Erzsébet királyleányéinak,
hogy kenyérre is át tudtak volna változni. Sőt mintha azóta egyre
halványodtak, hervadtak volna ezek a rózsák…
Ekkor bizony egyszerre megakadt a jog ősforrásaihoz vezető út. És
Kálosnak a törvényszékek és járásbíróságok útjait kellett keserves
önmegtagadással rónia, ahol a modern jog destillált cseppecskéit mérik
méregdrágán a szegény ügyesbajos emberiségnek.
Ez időben történt, hogy a nagybácsi egyszerre csak, egészen váratlanul,
egy püspöki látogatás után, belé csöppent az egyik legkövérebb kanonoki
stallumba.
Ez természetesen nagy örömmel töltötte el Kálosékat, mert némi joggal
remélhették, hogy azok a bizonyos hervadozó rózsák most újra ki fognak
virulni és nemcsak kenyérré, hanem kalácscsá és pecsenyévé fognak
átváltozni…
A kanonok bácsi azonban, rokoni szeretetében ugyan bőven részeltette
Kálosékat, de egyelőre csak a maga rózsáit ápolgatta s a kalácsot és
pecsenyét is maga élvezgette. Mindaddiglan, míg annyira el nem
gömbölyödött, hogy egy szép napon már odafenn is megelégelték és – mikor
épen ebéd utáni csendes sziesztáját tartotta – leszólt hozzá egy jóságos
szelid, hivó hang a magasságból, mondván: «Elég, jó és hív szolgám…»
Mindezeket pedig azért kellett röviden elmondanunk, hogy ki-ki megértse
és a kelletén túl félre ne magyarázza Kálosék érzelmeinek ama hirtelen
és egyszerre való kicsordulását:
– Ah, végre!… Végre…
*
Kálosék a vacsoránál találkoztak ismét össze.
Az asszonyka ragyogott a boldogságtól s úgy repdesett a kedve, hogy
szinte madarat lehetett volna fogatni vele. Kálos alig ismert a
feleségére. Azok a nagyon finoman, alig észrevehetően, de már mégis
kiütközött keserű vonások a szája szögletéből, a szeme alól egyszerre
eltüntek, az arca halványodó rózsái újra kivirultak… Vacsorázni sem
tudott a nagy örömtől, csak a magával hozott édességeket szopogatta és
szinte észrevehető, mohó vágyakozással várta, hogy a férje végezzen a
rostélyosával, mert Kálosban meg volt a nagyakaratú embereknek az a
tulajdonsága is, hogy egyszerre csak egy munkát végzett és evés közben
harapófogóval sem lehetett szót kihúzni belőle.
Mikor az utolsó falatját is lenyelte, az asszonyka már lesben állt és
pajkos incselkedéssel egy cukorba pácolt datolyát dugott a szájába,
aminőt maga is szopogatott.
– Tudja mi ez, Károly, emlékszik? – kérdezte jelentős mosolylyal.
– Igen, – mondta Kálos – Velenczében ettünk ilyent, a Márk-téren, akkor…
– Akkor… – ismételte, fejét álmatagon hátravetve az asszony – a
nászutunkon…
– Milyen bohó is volt maga akkor, Eliz, – folytatta Kálos, – a Márk-téri
galamboknak is cukrot, datolyát, fügét szórt a kukoricájuk közé… Egész
nap a galambokat etette.
– Igen, az alatt is – csicseregte tovább a kedveskedő szavakba rejtett
finom maliciával az asszony, – mialatt maga benn, a könyvtárban a dohos,
régi foliánsokat bujta… Sokszor alig győztem onnan kivárni.
– Sok érdekes és becses adatot találtam ott a művemhez, – mondta
komolyan Kálos. – Általában az egész utunk igen gyümölcsöző volt.
Bologna, Firenze, Róma, Nápoly… Hiába, utaznia kell az embernek, ha…
– Most ismét utazni fogunk, Károly! – vágott közbe hirtelen az asszony,
mielőtt még Kálos befejezhette volna a mondatát. – Úgy-e, hogy utazni
fogunk? Most már lehet, tehetjük… Most már élhetünk magunknak, a
vágyainknak.
– Kitalálta a gondolatomat, Eliz, most is, mint mindig, – felelte
látható nekividulással a férfi. – Ki sem mondhatom, milyen boldog
vagyok, milyen örömmel tölt el, hogy így együtt tud érezni velem, hogy
így megért engem az én édes kis feleségem. Lássa Eliz, a nehéz napokban
én nekem sokszor olyan különös gondolataim támadtak… Sokszor gondoltam
arra és féltem, reszkettem a gondolattól, hogy ha ez nem így volna… ha
egyszer megváltozna… ha nem lenne elég ereje kitartani mellettem, ha
elcsüggedne és elpártolna mellőlem… sohasem szóltam magának eddig erről,
de most már elmondhatom, most már ismerem magát egészen. Most már tudom,
hogy nem olyan, mint a többi, sekély gondolkodású, csak a külsőségeken
kapó, ingatag, gyenge asszony. Az én kis feleségem komoly, nemes, nagy
asszony… – olvadt fel mindjobban Kálos és gyengéden magához vonva
melegen, szinte hálásan simogatta a felesége puha kis kezét.
Az asszony kissé bizonytalanul, kissé hidegen viszonozta az ura nyílt,
meleg tekintetét és a szinte macska-puhasággal egymásra símuló pillái
alatt mintha ez a gondolat bujkált volna:
– Ej, ti okos férfiak – és épen ti legokosabbak – milyen ostobák és
elbizakodottak vagytok, mikor azt hiszitek, hogy az asszonyotok is
olyan, mint a könyvetek: kitárul előttetek és megismerhetitek valaha
egészen…
De Kálos ezt nem vette észre, Tovább folytatta:
– Én is épen arra gondoltam délután, mialatt – nagy idő óta először –
ismét nyugodtan foglalkozhattam a könyveimmel, az írásaimmal, a
lelkemmel… igen, én is arra gondoltam, hogy utazni fogunk. Nagyjában már
az úti tervet is megállapítottam.
– Velenczébe megyünk megint, – örvendezett fel az asszony – úgy-e, oda
megyünk először, az édes, szép Veneziába? Ott kezdjük, aztán onnan
megyünk tovább a Rivierára, Monte-Carlóba, ott még úgy sem voltunk.
Megint etetjük a kis galambokat, aztán kirándulunk Buranóba, finom,
bájos csipkekölteményeket veszünk (_akkor_ nem jutott erre se időnk, se
pénzünk, de most jut ám!), kigondolázunk Muranóba, ott gyönyörű
üvegholmikat vásárolunk… Mindenhová elmegyünk most, ahol örülni lehet és
élvezni az életet. Csak a dohos foliánsok közé nem engedem most… Úgy-e,
hogy így lesz?
– Nem, kedvesem, – símogatta tovább az asszony kezét Kálos. – Én egészen
máskép gondolom. Velenczébe most nem megyünk, ott már semmi új adatot
nem találnék, sehol sem délen. Most észak felé kell mennem. Úgy
terveztem, hogy Münchenen át Nürnbergbe megyünk először, ott a germán
nemzeti múzeumot fogom áttanulmányozni. Aztán Berlinbe, Londonba és még
tovább északra, Skandináviába, Finnországba, Oroszországba, ha lehet.
– Brrr! – rázkódott össze hirtelen az asszony és kivonta kezét a férje
kezéből. – Csupa észak, csupa köd, sötétség és szürke unalom… Nem.
Köszönöm. Ebből már épen elég volt itthon. Én oda nem megyek! –
tiltakozott ideges, szakgatott mondatokban. – Nekem most fény kell…
napsugár… melegség..: élet.
– De kedves Eliz, – hökkent meg Kálos – értsen meg… Magának meg kell
engem értenie… eddig is megértett…
– Igen, eddig megértettem, – mondta egyre hidegülő hangon az asszony, –
de most nem értem. Eddig megértettem valahogyan, hogy elvonult a
világtól, az élettől és a könyvei, a foliánsai közé temetkezett. Oda
temette az ifjúságát és mellé az én ifjúságomat… Azaz, hogy eddig sem
igen értettem, csak tűrtem (istenem, mit tehet mást egy szegény
asszony…) vártam és vártam: mi lesz mind ennek a vége? A sok álmatlan
éjszakának, a gondnak, nélkülözésnek, lemondásnak, az ismerősök,
jóbarátok és kollégák hátmögötti gúnyos mosolygásának… Igen, a kollégák,
akikkel együtt indult el, már mind magasra jutottak, képviselő,
államtitkár, miniszter is lett belőlük. Pedig ők csak mosolyogtak… igen
a háta mögött gúnyosan mosolyogtak és lesajnálták magát, Károly – «a
szegény tudós»… És az asszonyaik, a nagyságos, a méltóságos és kegyelmes
dámák, ajkbigyesztve, gőgösen suhogtak el mellettem, észre sem vettek,
vagy ha észrevettek, bizonyosan ők is lemosolyogtak rám: «a szegény
tudós felesége»… Pedig ezek a nagyságos, méltóságos kegyelmes urak és
hölgyek sohasem virrasztottak gondban, álmatlan éjszakát, sohasem írtak
vaskos könyveket és nem keresték soha a tudomány forrásait… Mosolyogtak,
mondom és mulattak, zsúroztak, flirtöltek és politizáltak… ez az
érvényesülés útja minálunk, nem az, amelyik a tudomány forrásaihoz
vezet! Persze, drága út és csak pénzes, gazdag embernek való. Azért is
nem szóltam eddig, mert nekünk nem volt pénzünk. De most már van! Most
már máskép kell lenni itt mindennek. Most már fel kell hagynia, Károly,
a tudóskodással és ki kell lépnie a könyvei közül az életbe. Arra az
útra kell magának is térnie, amelyik minálunk leggyorsabban, majdnem
egyedül vezet az érvényesülés felé – a politikára kell adni magát… Még
pedig minél elébb. Máris eljárt az idő felettünk… és én élni akarok…
élni… élni!… élni…
– Ez mind szép, kedvesem, – csitította Kálos a maga-magát teljesen
felizgatott asszonyt, – de azt is be kell látnia, meg kell értenie, hogy
én most már nem hagyhatom abba azt a munkát, amelynek egész eddig való
életemet szenteltem, amelyre, hogy úgy mondjam, az egész életemet
feltettem… Épen most, amikor oly közel vagyok már a befejezéséhez… Ezt
az áldozatot még meg kell hoznunk, ezt az utat meg kell tennem és ezt
meg kell értenie, Eliz.
– Jó – mondta tétován az asszony. – Menjen, nem bánom. De én nem megyek.
Jobb is lesz, ha egyedül megy… legalább nem zavarja senki, nyugodtan
dolgozhat.
– No lám, – szólt ellágyulva szinte Kálos – hát mégis csak igazam volt.
Az én kis feleségem mégis csak megért engem, a céljaimat, a
törekvéseimet…
– Igen… igen – hadarta szemét lesütve, bizonytalanul az asszony.
És mikor Kálos egy hét mulva csakugyan elindult egyedül Münchenen át
Nürnbergbe, a felesége kissé nyugtalan és tikkadt, de voltaképen mégis
valami kellemes, rég érzett és rég áhított boldogsággal nyujtózkodott
végig a pamlagon, mely annyi keserű könnyét itta be már a nehéz
napokban. És félig mosolyra nyílt ajakkal, szinte megkönnyebbülten
lélekzett fel, mint a beteg, aki hosszú szobafogság után, ha csak rövid
időre is, először szabadul ki a levegős, napos szabad életbe:
– Ah, végre… végre!…
– Végre… – gondolta magában, szintén kissé nyugtalan, de alapjában jól
eső érzéssel a férfi is, mikor a vonat prüszkölve megindult vele a
keresett északi ősforrások felé.