Kicsák, az örökké savanyú, mogorva fiskális komoly ünnepi ruhát és
ugyanolyan ábrázatot öltött, mikor a kissé kotnyeles tiszti szolga, noha
ez nem volt a parancsban, jelentette neki, hogy az ezredes úr Bajnát
alighanem rövidesen áthelyezik a legfelsőbb mennyei ármádiába. És mikor
nehány perc múlva, bizonyos hivatás- és alkalomszerű megilletődéssel
belépett az öreg katona szobájába, ugyancsak meglepődve látta, hogy az
ezredes úr Bajna nem ágyban párnák között s orvosságos üvegek arzenálja
mögött fekszik, hanem ott űl szokott helyén, karosszékében, a nagy
boltíves ablakmélyedésben, ahonnan épen a sétatérre lehet látni. A
kedves, vidám zsibongású sétatérre, ahol fiatal dúslombú vadgesztenyefák
fehérfürtös virágaikat ringatják s a fák alatt ringó testű fehérruhás
hölgyek sétálnak. S langy, édes tavaszi napsugár hull a kék mennyégről
fehérfürtős, ringó gesztenyevirágra, kacagva-csevegve sétáló asszonyra,
leányra…
Az ezredes épen kinézett az ablakon. A kopogtatást észre sem vette, csak
mikor Kicsák belépett, akkor fordult az ajtó felé. Elég jól konzervált s
katonás gonddal borotvált arca viaszkosan sápadt volt, élesvágású szemei
üveges fénnyel csillogtak s hangja – a régi kemény, kommandérozó hang –
amint most beszélni kezdett, bántóan meg-megrecsegett, mint valami vén,
kiszolgált, repedt ezredtrombita hangja.
– Na mi az, fiskális uram – mordult rá erőltetett keménységgel az
érzékeny hangon beköszönő Kicsákra – temetésről jön talán, hogy ilyen
komor gyászba öltözött? A hangszalagjai meg mintha posztóval volnának
bevonva… olyan tompán kong a köszönése, mintha valami gyászdobot
pörgetne… mi?…
Kicsák meghökkenve, zavarodottan ötölt-hatolt. Valami ügyes kibúvót
keresett:
– Nem ezredes úr… csak…
– Sebaj na! – vágott szavába az ezredes. – A fekete gérokkját most már
csak tartsa fenn, hanem a gyászos ábrázatát, azt levetheti bátran. A
hangját is csak eressze ki. Csak semmi komédia, semmi érzelgés. Ezt
vigye vissza az életbe. Ott néha szükséges és hasznos az ilyesmi, noha
nagy ostobaság ott is. Az inas, úgy látom, előre kifecsegte, ami
különben nem titok. Hiába is titkolnám, ide van írva az arcomra, a
szemembe… mi?… Vége a nagy gyakorlatnak, ügyvéd uram, nekem nemsokára
lefujnak. Ennyi az egész.
Itt egy percre elhallgatott s megint az ablakra nézett.
– Csak a korzót szeretném még egyszer végignézni – mondotta erőltetett
mosolylyal – mert nem tudom, _ott túl_ divatban van-e a korzózás?
– Ugyan kérem, ezredes úr… – bátorkodott Kicsák.
– Semmi «ugyan», fiskális uram. A legfelsőbb hadi parancsot már írják
nekem odaát… És ha megérkezik, indulok. Pontosan, katonásan, nem késve
egy percet sem. Épen azért nem hivattam orvost. Azok akadékoskodó
emberek. Csak hátráltatják az utazást. Azért hivattam önt, ügyvéd uram,
hogy gyorsan végezzünk. Pontosan és szárazon, mint a paragrafus. Kérem
csak…
Fel akart emelkedni a székről, de visszaroskadt.
– Sebaj! – legyintett a kezével. – Nézze csak… ott az íróasztalom
középső fiókjában van egy levélboríték, kérem vegye ki.
Az ügyvéd kivette a borítékot. Nagy, katonás betűkkel ez volt ráírva:
_Testamentumom_.
– A végrendeletem – mondta az ezredes – nézze meg, kérem, rendben van-e?
Csak az alakiságokat értem, a tartalma rendben van. Így rendelem, így
akarom.
Kicsák átnézte az írást és teljesen rendben levőnek találta alakilag. A
tartalma meg épen valami nagy belső gyönyörűséggel töltötte el a
megrögzött nőgyűlölő száraz, szikkadt lelkét. Hosszú, savanyú ábrázata
szinte belegömbölyödött ebbe a különös, jóleső érzésbe. Mindig jókedvű,
tréfára kész embernek ismerte az ezredest, de hogy ilyen tréfával
koronázza be életét, azt már még sem várta Kicsák. No, de a tartalom
most még nem tartozik ő rá. A testamentum formailag rendben van. Az
ezredes úr így rendeli, így akarja és punktum!
– Arra kérem – mondta tovább az ezredes, – hogy a rendelkezéseimet
pontosan hajtsa végre. Egyelőre tartson szigorú titkot s míg el nem
temetnek, senkinek el ne árulja a végrendeletem tartalmát. Azt akarom…
igen, hogy is mondjam… hogy stílszerű legyen a temetésem. A «nők
barátja» beszél most, remélem, ön ért engem, ügyvéd úr.
– Értem, ezredes úr, – felelt Kicsák most már természetes, tele hangon
és szinte kedve lett volna gratulálni az ezredesnek, ha végre is nem
ilyen komoly és alapjában szomorú dologról lett volna szó, mint a
testamentum.
Az ezredes megköszönte Kicsák szivességét és katonásan elbúcsúzott tőle.
– A többit – mondta búcsúzóul – majd jelenteni fogja az inasom.
Az ügyvéd a hátulsó kapun távozott a nagy ódon házból s a szűk,
zeg-zúgos sikátorokon át vette útját hazafelé, hogy senkivel ne
találkozzék. Hátha még ki találnák csiklandozni belőle az érdekes
titkot.
Mindjárt az első utcasarkon beleütődött azonban egy ismerős társaságba.
A kacér kis számtanácsosné, akit általában csak a «víg özvegy» néven
ismert a városrész, épen hazafelé igyekezett a déli sétáról rendes
udvarával.
– Mi van az ezredessel, ügyvéd úr? – fuvolázta legbájosabb hangján
Kicsák felé a víg özvegy. – Napok óta nem jelent meg a korzón. Talán
beteg vagy elutazott?
– Ig… igen – bizonytalankodott Kicsák – az ezredes gyengélkedik és azt
hiszem, el fog utazni.
– A foga fáj megint az öreg rókának, mi? – Valami gáláns kalandra
vágyik… És el fog utazni a Rivierára, mint tavaly ilyenkor – vágott
közbe a monoklis pénzügyi fogalmazó, a korzó humoristája és a víg özvegy
elmaradhatatlan lovagja. Mire általános derűltségtől visszhangzott a
sikátor, noha a szép özvegy észrevehető erőlködéssel eresztett meg egy
másodrangú mosolyt és még valamit kérdezni akart az ügyvédtől. Kicsák
azonban ekkor már a harmadik utcát kaszálta hosszú sáskalábaival.
Alighogy hazaért, megjelent nála az inas és jelentette:
– Az ezredes úr végzett!
*
Az estvéli korzót így hát már amonnan felülről, az örökös garnizonból
nézte az öreg katona. Míg idelenn, ódon palotájának lefüggönyzött
ablakai alatt vígan kacagva hömpölygött fel s alá az az eleven meleg
tavaszi áradat, amelyből sohasem hiányozhatott azelőtt a daliás ezredes
úr Bajna, vagy mint a korzó nyelve nevezte «a nők barátja».
Daliás alakját, gáláns bókjait azonban hiába várták ma is a korzó
flirtös asszonyai. Az ezredes úr nem jött. Ellenben megjöttek az
«Entreprise» fekete huszárjai és szorgosan munkába vették az ódon
Bajna-ház hosszú boltíves kapualját.
Egyszerre végigszaladt a gyászhír a korzón és főképen az öreg
penzionátus gavallérok körében keltett őszinte, mély hatást. A hölgyek,
noha az ő barátjukról volt szó, inkább a temetésre gondoltak, mintsem a
halottra (ami lehet, hogy fejlettebb esztétikai érzékük bizonyítéka), a
koszorúkra… a toalettekre, a parádéra… Csak ilyen szép maradjon az idő –
sóhajtóztak – milyen gyönyörű katonatemetés lesz – zenével…
A korzó monoklis humoristája még valami sületlen élcet is
megkockáztatott a halott oroszlán rovására s a szép özvegy
felderítésére, aki azonban ezúttal még műnevetéssel sem reagált, hanem
fázósan összehúzva kabátját, sürgős dolgok ürügye alatt hirtelen haza
távozott. Azaz, hogy először felszaladt Kicsák irodájába, onnan a
virágos boltba ment és megrendelte az első koszorút – a nők barátjának.
A virágüzletnek másnap ugyancsak kemény napja volt.
Kora reggeltől késő estig egymásnak adták a kilincset gyengéd női kezek.
Délre már tele volt az egész kirakat különböző színű szalagokkal,
amelyek legtöbbjén ez a felírás díszlet: «A nők barátjának».
Estre kelve jóformán az egész virágos bolt átvándorolt a gyászházba,
ahol másnap csakugyan olyan temetés volt, amelynél stílszerűbbet nem is
álmodhatott magának a nők barátja. Virág, csupa virág. Kerti virág,
vadvirág, igazi és művirág… eleven asszonyvirág… leányvirág övezte a
ravatalt.
A korzó egész üde, pompás hölgyközönsége ott szorongott a dohos,
boltíves öreg szobákban, a nyirkos szűk udvaron. A hadsereg, az
uniformis hideg fénye szinte háttérbe szorult e meleg, eleven ragyogás
mellett. Sőt a komorméltóságú gyász-zenének is jóformán csak az első
akkordjai érvényesültek. Az agglegény virágos, de rokontalan ravatala
mellett csakhamar megeredt a kiváncsi, jókedvű, szinte zsúrszerű
csacsogás, csevegés.
Hogyan, hogyan sem, még temetés előtt híre futott ugyanis, hogy a nők
barátja méltó és következetes maradt magához még halálában is. Mindenét
a nőkre hagyta. Még pedig – így hirdette a fáma – azokra a nőkre, akik
magányos életének unalmas és keserű óráit felderítették, megédesítették.
E romantikus hír ott búgott-zsongott a gyászoló gyülekezetben is. És
voltak, akik már egészen otthonosan érezték magukat a komor palotában,
noha a régi gazda még el sem távozott egészen. Irígy, kaján tekintetek
is röpködtek azonban. Leginkább a szép számtanácsosné felé, aki sűrűn
lefátyolozva, mély gyászban, egészen a ravatal mellett állt, amelyen
egyébként is az ő koszorúja foglalta el a főhelyet. Keservesen, szinte
roskadozva zokogott őnagysága és telesírt egy féltucat zsebkendőt.
Szerencsére ott állt mellette a fürge fogalmazó és gyengéden támogatta
mélységes bánatában.
A temetőben már jóformán csak a testamentumkérdés foglalkoztatta a
kedélyeket. Amint a nehéz nedves hantok rádübörögtek az ezredes
koporsójára, a sirató könnyek egyszerre felszáradtak. Még a szép
özvegyéi is. Ő volt az első, aki mohó kiváncsisággal fordult Kicsákhoz a
testamentum néminemű részletei után puhatolózván. Példáját többen is
követték a gyászoló gyülekezetből és ugyancsak szorongatták az ügyvédet:
hogymint is szól hát az a végrendelet? Igaz-e a szóbeszéd, hogy mindenét
nőkre hagyta az ezredes?
Kicsák azonban begombolózott. Ma még nem mondhat semmit, holnap úgyis
nyilvánosságra kerül a végrendelet, akkor minden kiderül.
– Nagysádnak különben annyit elárulhatok – súgta ravasz hunyorgatással a
szép özvegy fülébe – hogy általánosságban igazat mond a fáma és hogy a
végrendelet nagysádról sem feledkezett meg ama nők között…
A többit jelentőségteljes szatirmosollyal lenyelte Kicsák, ám a szép
özvegy eleven fantáziája elég csinosan kiegészítette magának a
kettéharapott mondatot.
Másnap, rendkívüli érdeklődés mellett kihirdették a végrendeletet.
Katonás rövidséggel intézkedett az ezredes.
Két házát minden ingóságaival együtt (avagyis más szóval egész vagyonát)
– az ügyvédi, elég bőséges honorárium levonása után – két régi hűséges
öreg (ez a három jelző így szórul-szóra benn volt a különben szűkszavú
testamentumban) cselédjére hagyta. Nevezet szerint pedig a Sári
szakácsnéra, aki tizenöt évi becsületes szolgálata után immár jól
megérdemelt nyugalmát élvezi valahol Kajászó-Szent-Jánoson, továbbá a
Kati szakácsnéra, aki viszont az utolsó tíz esztendőben sáfárkodék
hűségesen a konyháján, amelyre mindig felette nagy súlyt fektetett az
ezredes úr Bajna. Sokkalta nagyobbat, hogysem azt a korzón gondolták
volna.
Az általános elszontyolodást, ami e hírre a korzón támadt, csak a
végrendelet egy derűs kodicillusa bizsergette fel némiképen, amelynek
értelmében az ezredes kedvenc papagályát (az utóbbi időben már ki nem
állhatta örökös rikácsolásáért!) az özvegy számtanácsosné gyengéd
gondozásába ajánlotta.