Tamás, az immár erősen gömbölyödésnek indult, de még mindig felette
gyermeteg kedélyű agglegény, koronás nagyurakat megszégyenítő –
úgynevezett – ruganyos léptekkel vonult, mondhatni, lejtett be egy komor
téli alkonyon a rendes vendéglőjébe. Pedig ugyancsak jó pár lépésnyi
útat tett meg a külső Retek-utcától az Aranyalmáig. (Így hívták a jó
öreg agglegénytanyát.) Testvérek között is megér ez az út kerek egy
órácskát. Tamás ugyan ép úgy, mint máskor, – teszem, még tegnap ilyenkor
– ezúttal is jöhetett volna omnibuszon vagy villamoson, hanem hát nagyot
fordult a világ tegnap óta Tamással! Sőt még most is forog vele… de nem
úgy, mint a sötét látású költő mondja: «keserű levében», – hanem csupa
édes szirupban, rózsaszínű fényben…
Hogy is szól a régi (és örökké új) nóta? – Vak vagy, oh szerelem… És
süket is vagy, oh szerelem… Gondolt is Tamás most arra, hogy némely
prózai járószerszámok is vannak a világon, mikor őt szárnyak lendítik –
a boldogság szárnyai… Hallott is, látott is ő most egyebet ott a külső
Retek-utcában és az egész világegyetemben, mint azt a bájos angyali
lényt (a prózalelkű retek-utcaiak Nemzacsák Macának nevezik), aki
hosszú, de rendületlen udvarlás után ma végre – ah, végre elrebegte
Tamásnak szeráf-zenénél bűvösebb hangon, a boldogító – igent…
A mérhetetlen boldogságtól fülei is ragyogtak Tamás úrnak (az orra
állandóan ragyogott, ha nem is épen a szerelmi boldogságtól), mikor
megszokott sarokasztalát elfoglalta a vendéglőben. Már messziről kiabált
a borfiúra, hogy ma ne a rendes italát («két deci, tele vízzel») hozza,
hanem hozzon három deci csopakit – abból a régiből! Ami, kérem, igen
nagy szó a mértékletes életű Tamás szótárában. Eleddig legfölebb sátoros
ünnepeken ha megeresztette ezt a szót, de akkor is csak bizonyos halk
tartózkodással, nem ilyen emelt hangon. Hja, a boldogság szárnyai az
ember hangját is fölemelik!
Mikor Weber úr, a tekintélyesen gömbölyű vendéglős, a szokásos
üdvözlésére sietett, a különben szinte mogorván tartózkodó Tamás fürgén
ugrott fel székéből és mind a két markával úgy megpréselte Wéber úr
kezét, hogy a gömbölyded ujjakból szinte kiserkedt a – kókuszzsír… A
lompos ételhordót pedig, akinek egyébként csak «hallja, Miska» volt a
neve, most különös szeretetreméltósággal «Misi fiam»-nak nevezte Tamás.
Hja, a boldogság szárnyai…
Miután így kellő méltósággal és véglegesen elhelyezkedett törzs-székében
(mert nagy, öblös karosszék dukált az Aranyalmában a Tamáshoz hasonló
régi, hűséges törzsvendégeknek) és vacsoráját is megrendelte, diadalmas
várakozással nézett körül a teremben. Valaki ismerőst vagy barátot
keresett, aki előtt kitárhatná most a csordultig tele szívét. Mivelhogy
úgy van az emberi szív a maga nagy boldogságával, mint a hegyi forrás a
bőerű vízével: a fölösleget folyton ki kell bugyogtatnia…
Nem akadt azonban egyelőre senki ösmerősre. Jóval vacsora előtt volt még
az idő s az egész vendéglőben alig lézengett egy-két megátalkodott
korcsmatöltelék. A felette pontos természetű Tamás ezúttal pontatlan
koraisággal érkezett, amit nem lehet csodálni, mert hiszen őt ma a
boldogság szárnyai röpítették, míg a többi vendégek természetesen ma is
csak a rendes prózai alkalmatosságokon érkeznek.
Elfogyasztotta tehát a vacsoráját, mely ellen – talán ma legelőször –
nem volt semmi kifogása. Azt sem tudta jóformán, mit rendelt és mit tett
elébe a «Misi fiam». Margarin ide, kókusz-zsír oda, – Tamás felnyergelt
képzeletében már azt a finom jó házikosztot élvezte, melyet az ő
aranyos, drága kis angyalkája – már mint Nemzacsák Maca – fog neki saját
bájos kis kacsóival főzni és tálalni a nyájas, kedves családi fészekben.
Mert ama boldogító igen után, melyért annyiszor végigrótta a külső
Retek-utca infámis kövezetét, most már természetesen nincs egyéb hátra,
mint hogy holnap nyilvánosan is eljegyzi a drága angyalt és azután, még
természetesebben, következik – a fészekrakás.
Mikor gondolatainak kalandos fonalán e ponthoz ért, valami csudálatosan
meleg bizsergést érzett taplósodó szíve tájékán Tamás. Felhörpintett egy
deci bort, még csettintett is hozzá a nyelvével, rágyújtott egy pocakos
szivarra (ezt is most cselekedte először az utolsó sátoros ünnep óta) s
a füstkarikákon át megint csak kémlelődni kezdett, mikor lép be már az
első ismerőse, akire rábuggyanthatja boldogságának kikivánkozó
fölöslegét.
Csupa idegen alak érkezett azonban. Az ismerősök, mintha csak
megsejtették volna a merényletet, amelyet Tamás az ő nagy boldogságának
s főképen pedig a külső retek-utcai angyal bájainak ecsetelésével
készült elkövetni ellenük, makacsul távol maradtak ez estén az
Aranyalmától.
Már-már arra gondolt, hogy a gömbölyű Wéber urat avatja be boldog
titkába, mikor kitekintve az ablakon, megpillantotta Gusztit, régi
kenyeres pajtását, volt agglegény cimboráját, akivel sok sivár éjszakába
virrasztottak bele valamikor itt az Aranyalmában, eme csámpás lábú,
ételfoltos sarokasztal mellett. Még tavaly ilyenkor is együtt
savanykodtak itt, nevezvén gyakorta kétpupú tevének a lomha Miska
pincért és margarinkirálynak meg gyomoruzsorásnak Wéber urat, pokolra
kivánván minden ő gyönyörűségeivel az egész Aranyalmát. Guszti azonban
egy szép napon – se szó, se beszéd – hűtlenül elhagyta Tamást.
Egyszerűen megházasodott. Azóta csak egyszer beszéltek egymással, nem
sokkal Guszti esküvője után, amikoron is a boldog fiatal férj olyan
eleven és kivánatos színekkel festette Tamás elé a családi élet örömeit,
hogy azóta Tamás bizonyos keserű írigységgel nézett mindig egykori
cimborájára és szinte kerülte a vele való találkozást. Főképen, amikor
szorosan egymáshoz simulva látta őt sétálni a feleségével, és majdnem
mindig így látta. Már messziről is kiolvasta ilyenkor a Guszti kérkedően
boldog tekintetéből, amivel amaz első beszélgetésük alkalmával fogadta:
«No, Tamás, hát te mikor lépsz már a becsületes emberek sorába?… Még
mindig olyan kemény a kő (értsd: Maca szíve) a külső Retek-utcában?…» És
erre a kegyetlen kérdésre eddig nem tudott volna mit felelni Tamás.
Bezzeg most… most már meg tudna felelni, amúgy a szíve szerint. Szerette
volna bekiabálni Gusztit, hogy megfeleljen neki és egyben (kellemest a
hasznossal!) némi praktikus tanácsokat is kérjen tőle a teendő komoly
lépésekre nézvést. Mert alapjában véve felette gyámoltalan legény volt
Tamás, amit egyebek között a retek-utcai hadjárat hosszúsága is eléggé
bizonyít.
Guszti azonban most is a feleségével volt, noha – úgy vette észre Tamás
– nem épen olyan szorosan összesimulva lépkednek már egymás mellett,
mint még csak néhány hónappal is ezelőtt. Bizonyosan haza sietnek most
is – vélte Tamás – ama bizonyos, felmagasztalt, kedves családi fészekbe.
Milyen édes is lehet ott ily csúf, nedves téli estén… És most már
csodálatosképen egy cseppet sem írigyelte Guszti boldogságát. Sőt,
szerette volna stante pede megölelni… (Lám, ilyen változandók az ember
érzelmei!) Csak legalább egy percre térnének be. Mennyit tudna most
Gusztinak mesélni! Hiszen elvégre is ő – a magányos, rideg évek
osztályostársa – tudná legjobban megérteni az ő nagy boldogságát. Milyen
szép lenne, ha épen Gusztitól hallaná az első gratulációt…
Míg Tamás imígy elmélkedék, nyílik im az ajtó és Guszti lép be a
feleségével.
Tamás szinte magából kikelve ugrott fel és asztalkendőjét lobogtatva
kiabált Gusztiék felé:
– Ide, kérem, ide!… Kezét csókolom… szervusz, Gusztikám… Isten hozott!…
Ide csak a régi asztalhoz, régi cimborám…
Guszti kissé kelletlenül irányította hites társát a régi asztal s a régi
cimbora felé.
– Szervusz, Tamás, – mondta szárazon, – na, hogy vagy?
A «becsületes emberek sora» meg a külső Retek-utca köve most elmaradt,
pedig Tamás ugyancsak várta. Olyan szépen, csattanósan meg tudott volna
most felelni a csipkedő kérdésre. Már előre elkészített magának egy
elmés körmondatot. Az elmés körmondat így – a kicsiholó kérdés hiányában
– nem sült el, de Tamás azért nem jött zavarba.
– Oh, köszönöm, Gusztikám!… köszönöm, kérlek, – hadarta nekimelegedve, –
nagyon jól vagyok, nagyon jól!… Boldog vagyok, nagyon boldog vagyok! Oh,
Gusztikám!…
Gusztit meghökkentette ez a sok felkiáltó mondat és főképen az oh!… Ez
nem a Tamás hangja. De a kezek, amelyek ujjait szinte összeropogtatják,
kétségtelenül a Tamás kezei. Ámbátor az arca és az egész ábrázata megint
egészen más, mint régebben volt.
– Látszik rajtad a boldogság, – hárította el hamarosan Tamás további
ömlengéseit Guszti, – szinte sugárzol a nagy jólléttől. Hajaj, csak okos
legény is vagy te, Tamás.
Tamást viszont ez a «hajaj» döbbentette meg némileg, de azért tovább
folytatta:
– Igen, pajtikám… a boldogság szárnyai egy szebb világba…
Eme, nyilván igen ékesnek tervezett újabb körmondatát azonban megint nem
fejezhette be Tamás, mert a Miska pincér közbeásított:
– Mé’ztatik parancsolni, kérem?
És Guszti sokkalta inkább érdeklődött az étlap száraz prózája, mint
Tamás lendületes körmondatai iránt.
– Parancsolsz valami előételt, szívem, talán valami hideg halat? –
fordult az étlappal feleségéhez Guszti.
– Brrr… – adta meg a választ őnagysága minden bővebb indokolás nélkül.
– Talán egy szép rostélyost hagymával? – ajánlkozott Miska.
– Ismerem már a hagymás csizmatalpaikat, – torkolta le a pincért
őnagysága, – tegnap is abban tört ki a fél fogam a Háromcsigában.
– Talán valami szárnyast, fiacskám? – próbálkozott újra Guszti.
– Köszönöm, – biggyesztette ajkát az asszony, – a madárvilág csontvázai
csak a múzeumben érdekelnek.
Tamás nyugtalanul kezdett feszengeni a helyén, rágta erősen a
szivarcsutkáját és felkivánkozó hő érzelmeit leöntötte hamarosan egy
pohár hideg vízzel.
– Hát válassz magad, drágám, – dobta oda a szót és az étlapot Guszti a
feleségének, – nekem hozzon, Miska, egy borjúpörköltet.
– Válassz, válassz! – pattogott vissza őnagysága. – Könnyű azt mondani.
Persze, ti férfiak… nektek minden szemét jó a korcsmában. Bezzeg odahaza
csak úgy turkáltok az ételben.
– Már aki turkálhat, – jegyezte meg kissé nyomatékosan Guszti.
– Mit akarsz ezzel mondani? – villámlott fel őnagysága sértődötten.
– Csak azt akarom mondani, drágám, – dörögte rá Guszti, – hogy nem én
tehetek róla, ha te két napon belül három szakácsnőt a szélnek kergetsz.
– Persze, én tehetek róla! – csattogott vissza őnagysága. – Én tehetek
róla, hogy nekem nincsenek hajókötélből az idegeim… Persze, ti, férfiak,
mindent lenyeltek, mindennek fület dugtok, szemet húnytok, aztán
Pilátusként mossátok a kezeteket… A legrosszabb esetben ránk csapjátok
az ajtót, szaladtok a kávéházatokba vagy klubotokba. Az asszonyt pedig
hadd egye a méreg otthon azokkal az infámis perszonákkal. Ő tűrje, hogy
a cseléd diktáljon neki a saját konyháján, elcsenje mindenből a legjobb
falatokat, megdézsmálja a spájzot és jourt adjon az unokatestvéreinek…
este kimaradjon éjfélig a bálban, reggel benmaradjon fél délig az
ágyban… Persze, én tehetek róla. Én vagyok az oka. Mindennek a szegény
asszony az oka!…
E csinos kis parázsvihar után nyomasztó, kínos csend következett.
Tamás zavarodottan hümmögött valamit, köszörülte a torkát, hogy valamit
mondjon, de csak belérekedt az a valami. Leöntött még egy pohár hideg
vizet és még erősebben rágta a szivarját.
Guszti az időközben megérkezett pörköltet szapora nyelésekkel
eltüntetvén, fizetett. Belebújt a téli bundájába, feladta a felesége
kabátját és így szólt a szinte fuldoklásig nekihevűlt asszonyhoz:
– Nagyon izgatott vagy, drágám, gyerünk, míg be nem zárják a patikát,
majd veszek valami csillapító szert neked.
Azután elköszöntek Tamástól s ott hagyták minden ő benrekedt
boldogságával egyetemben.
Tamás lekonyította a fejét, elszívta szivarját, kihörpintette borát (már
nem csettintett hozzá, ellenben a lompos Miska pincért jól
összeteremtette a piszkos és repedt pohárnak miatta) és átvándorolt a
legközelebbi kávéházba. Már nem a boldogság szárnyai lendítették,
csakúgy prózai gyalogszerrel, majdnem dideregve kullogott a
barátságtalan, nedves éjszakában…