– Flórica készítette papuska név-napjára – magyarázta kedveskedve –
ugy-e, hercig kis sapka?
Boldizsár ugyan egészen másféle kérdésekre szeretett volna felelgetni e
komoly és ünnepélyes pillanatokban, de hát, ha már Hubacsek-papa
«hercig» sapkáján keresztül vezet az út a boldogsághoz, ennek is
nekivágott. (Ilyen a szerelem!)
– Igen, kérem… valóságos költemény a sapkája, tisztelt Hubacsek úr –
jegyezte meg, nem minden melléktekintet nélkül Flóricára, aki ezenközben
a szerény kis utcai ibolyacsokrot, minden különösebb méltatás nélkül, az
ablak közé tette, ahol sok egyéb gőgös és aranyszálakkal átfont virágok
hivalkodtak. Azután zongorája elé telepedett és igen szendén elpirult
Boldizsár elmés bókján, jól tudván, hogy az tulajdonképen neki, a
sapka-költemény szerzőjének szól. Ez a bájos mosoly megint a paprikás
szalonnák szép idejére emlékeztette Boldizsárt és új reménységgel
hajnalozta be lelkét.
Hubacsek úr azonban nyilván nagy ostobaságnak itélte Boldizsár
megjegyzését, úgy okoskodván, hogy a költemények ugyan felette
alkalmatosak a szalonnák és más egyéb jók csomagolására, de már hogy
valaki a feje búbjára tegyen egy költeményt, azt világéletében sem
hallotta józaneszű embertől. Hanem persze, ezek a félkerekű tudós urak
mindent a feje tetejére állítanak, aztán ráfogják, hogy ez a tudomány.
Nem szólt ugyan egy kukkot sem Hubacsek úr, hanem ehelyett erősen fújta
a füstöt a tajtékból, még pedig meglehetősen Boldizsár orra iránt. Ebből
érthetett, ha akart, a tudós úr.
– Ez úgy látszik, nem olvasta még a reggeli lapokat – vélekedett magában
Boldizsár és már elő akarta húzni a véletlenül zsebében levő
példányokat, mikor a szobalány jelentette:
– Nagyságos úr kérem, a Schwartz úr hivatja a kávéházba.
Hubacsek úr erre sietve kicserélte költemény-sapkáját egyszerű prózai
kalappal és termetét és korát megcáfoló fürgeséggel, minden bővebb
indokolás nélkül ajánlotta magát.
– Megint az a Schwartz úr! – pattant fel Hubacsek mama és hitestársa
után sietett, alkalmasint, hogy egynémely utravalóval ellássa ama
kávéházi kirándulásra. Mert az előszobából még behallatszott néhányszor
a Schwartz úr neve – «spekuláció»… «börze»… és egynémely nem éppen
hizelgő jelzők kíséretében.
– Az öregek már egészen belemerültek a köznapi anyagiság prózájába –
morfondirozott magában Boldizsár – no, de itt van a napsugár… az
ünnepnap… az ideál… a költészet – Flórica… És végre egyedül! Elérkezett
hát a várva-várt, sokszor megálmodott pillanat. No Boldizsár – most vagy
soha…!
A «Víg özvegy» émelygésig ismert keringője riasztotta fel pillanatnyi
elmerüléséből Boldizsárt.
– Szereti a zenét, doktorka? – csicsergett Flórica és félig behunyt
szemmel, himbálózó testtel játszotta a keringőt. – Oh, én imádom… a
keringőt, csak a keringőt… Miért nem jött el tegnap? Házi mulatságot
adtunk. Táncoltunk is. Ujjé, de hogy táncoltunk!… Schmutzler főhadnagy
is itt volt. Maga persze nem ismeri. Nagyon fess fiú, a legkitünőbb
keringő-táncos. Látja ott azt a szép kaméliacsokrot… ő küldte… imádom a
kaméliát… Gavallér fiú, igazi katona! Énekel is. Ugy-e, maga is énekel
doktorka? Jaj, ha hallaná tőle a «Fedák Sári szobalányát»! Meg lehet
pukkadni a nevetéstől… Majd meg fogja hallani. Gyakran jön hozzánk
Schmutzler. Remélem, maga is gyakran eljön, doktorka?
– I – Igen… – hebegte Boldizsár, de tulajdonképen azt sem tudta, mire
válaszol. Egyre a Schmutzler főhadnagy keringőzött a fejében a Fedák
Sári szobalányával…
– Képzelje csak, nagyszerű hecc is volt – kerepelt tovább Flórica. –
Valami nagyszakállú úr is benyitott hozzánk, de hirtelen úgy becsapta az
ajtót, hogy anyucika majd holtra rémült… Ki nem állhatom a szakállas
embereket. Ugy-e doktorka, maga is leveteti a kedvemért a szakállát. Nem
így félig, egészen angolosan, az olyan fess…
– Igen… igen – hagyta rá ismét Boldizsár és egyre azon töprengett, mi
módon léphetne át most már a komoly társalgás kevésbbé hímes mezejére.
– Megkapta a képes lapjaimat? – kérdezte hirtelen fordulattal Flóricát,
mielőtt az belekapaszkodott volna a félpanyókára álló fehér
csokornyakkendőjébe. Mert bizonyos, hogy a szakáll után most az
következett volna.
– Oh, igen, köszönöm – felelt Flórica – sok szép helyen járt, doktorka.
Berlinben…
– A hírneves Buch professzort hallgattam ott – kapta át a szót mohón
Boldizsár – kiváló elme, európai hírű kapacitás.
– És Párisban – libbent át hirtelen a Spree mellől a Szajna-partra
Flórica.
– Igen, ahol…
– Ah, Páris!… Imádom Párist. Bizonyára volt a… a…
– A Sorbonne-on, ahol…
– Nem, nem… valami más neve van. Tudja azt a malmot gondolom. Láttam is
a képét… olyan nagy vörös vitorlái vannak és kabaré meg orfeum van
benne… Jaj de édes lehet! Képzelje csak, doktorka, az idén mindössze
háromszor voltunk a kabaréban. Hanem szombaton megint elmegyünk, tegnap
megigérte apuci. Remélem, velünk tart… Ott lesz Schmutzler meg a Csehák
Rudi is… ő hadnagy a pioniroknál és igen mulatságos fiú. Nagyszerüen
tudja a macsicsot…
Boldizsárt most már egy egész regement táncolta körül… De azért nyilván
igent mondott volna Flórica e legújabb kérdésére is, ha odakünn hirtelen
nagy csörömpölés nem támad, aminek elhangzása után kétségbeejtő
rikácsolással rohant be Hubacsek mama.
– A méreg eszi meg az embert ezekkel a cselédekkel! Tegnap a szép új
teás kannám… ma meg a drága leveses tálam. Szerelmes Krisztusom, nem
lehet az embernek ezer szeme! Hanem persze így van ez, ha a nagyságos
házi kisasszony…
A többit, Boldizsárra tekintvén, hirtelen elnyelte a derék matrona és
recsegve csapta be maga után az ajtót, hogy odakünn engedjen szabad
folyást fellázadt gazdasszonyi érzelmeinek.
Ám Boldizsárnak ennyi is épen elég volt. Felállt, egyszer begombolta,
egyszer kigombolta redingotját és nagy zavarában először Flórica lábára,
majd pedig a távozás ösvényéré lépett.
Mikor az utcára ért, egy kicsit forgott ugyan vele a világ, hanem azért
csudálatosképen most egyszerre felfedezte azt a keshedt vén bérházat,
mely előtt errejövet még bizonyos gőgös nemtörődömséggel lejtett el. És
eszébe jutott egyszerre Csuporné is, a jó öreg Csupor néni… Nyomban el
is határozta, hogy fellátogat hozzá.
– Boldizsár úr!… Lelkem-galambom – egy Boldizsár úr!… – ujjongott Csupor
néni, mikor Boldizsár benyitott hozzá – hát csakugyan nem feledkezett
meg rólam… visszajött?…
– Visszajöttem, asszonyság, – mondta Boldizsár – és idejövök megint
lakásra magához.
– És… és kérem… ha szabad – hunyorgatott Csuporné Boldizsár balkeze felé
– még mindig csak így egyedül? Már bizony azt gondoltam, hogy meg
tetszett nősülni… Úgy meg tetszett férfiasodni…
Boldizsár kissé idegesen legyintette le az áradozó asszonyt.
– Hát különben okosan is teszi Boldizsár úr, tanár úr… – mondta
meggyőződéssel Csuporné. – Mert borzasztók ezek a mai lányok, kérem. Nem
valók ezek feleségnek, mind csupa dámák ezek, kérem. Itt van lám, ez a
hentes-kisasszony is, a Hubacsekék leánya, kérem. Mióta becsukták a
boltot, azt se tudja, hova lépjen, kérem. Bál, zongora, zsur, tánc,
katona, nagy kalap, selyemruha… No de ne szólj szám, nem fáj fejem.
– Aztán vette át a szót Boldizsár – ha kineveznek rendes tanárnak –
remélem, nemsokára – majd valami nagyobb lakást vesz fel Csuporné
asszonyság. Nem itt… valahol Budán. Odaát, tudja, jobb a levegő. És
kosztolni is magánál fogok, Csuporné.
Valami fáradt rezignációval mondta e szavakat Boldizsár és leült a
keshedt ripszdivánra, a szűk és dohos hónapos szobában, ahol – úgy
érezte e pillanatban – legalább egyszer, néhány napig – boldog volt…