«Még a borsón is szépet álmodom…» – mondja Madách Plátója. Rozoga
hôtel-ágyon azonban aligha álmodott még földi vándor olyan szépet, mint
Boldizsár doktor, a kitünő fiatal tudós, hazai tudományosságunk dísze,
(így aposztrófálták másnap a lapok a külföldi tanulmányútjáról
hazaérkezett Boldizsárt), a «Viziló»-hoz címzett fogadó harmademeleti
udvari szobájában, amely csak némi túlzással nevezhető szobának és
sokkal találóbban a camera obscura névvel volna jelezhető.
Boldizsár szép álmát, sajnos, itt nincs módunkban behatóbban
részletezni, de talán elég is, ha a nyájas érdeklődőnek, aki őt
boldogságkereső útján velünk együtt végigkíséri, annyit elárulunk, hogy
Boldizsár álmának tárgya (ha szabad így neveznünk) most is, mint már
annyiszor, a Hubacsek-ház bájos, viruló virágszála, Flórica volt…
Furcsa szerzet is az álom. Az ember nemde azt hinné, hogy ama
kurtán-furcsán visszafelé elsült látogatás után most a vészesen
rikácsoló Hubacsek mamát selyemgombolyagostul, teakannástul,
szobalányostul, továbbat ama daliás és taktusverő Schmutzler főhadnagyot
is fölmasiroztatta varázsvesszejével (már t. i. az álom) a «Viziló»
harmadik emeletére és Boldizsár további rémítésére… Nem. Flórica,
egyedül csak Flórica jelent meg ezúttal is, – úgy, mint ama régi szép
időkben, a paprikás szalonnák idején, – Boldizsár álmodó szemei és sivár
legényi nyoszolyája előtt.
Hogyan és miképen történt ez a csodálatos éji álomlátogatás, azt megint
nem illik bolygatnunk fényes napvilág mellett (maga Boldizsár
tiltakoznék ez ellen a legerélyesebben). Bizonyos azonban az, hogy mikor
Boldizsár amaz ágynak nevezett (és még hozzá nap három koronáért!)
rozzant alkotmány keserves nyikorgására, jó hajnalban fölébredt édes
álmából, igazi klasszikus-filológushoz illő lapidáris rövidséggel imígy
monológizált magában:
– Mégis csak gyáva kutya vagy te, Boldizsár!… Ott állasz a boldogságod
ajtaja előtt, kinyítják neked azt az ajtót: tessék besétálni!… És te mit
cselekszel? A saját kezeddel csapod be az ajtót becses orrod előtt… Más
ember a kezével, a lábával, a tíz… a húsz körmével döngeti, kaparja azt
az ajtót, vagy ravasz tolvajkulcscsal lopózik be rajta. De hogy a
tárt-nyitott ajtó elől – amelyen belől boldogságának virága nyílik –
gyáván megszaladjon valaki: ehez már mégis nagy mulyaság kell,
Boldizsár! Bizony, ha meg nem embereled magad, nem vagy méltó Flóricára,
aki ime, még most is meglátogatott téged álmaidban…
És Boldizsár fölkelt és megemberelte magát.
E reggelen különös gonddal öltözködött. Fekete ünnepi redingotját
öltötte fel, melyhez fehér csokor nyakkendőt kötött, azt is kissé
félárbocra eresztve. De hát ez is elég tudós férfiútól, sőt illik is
neki. Elvégre is a külső Stáció-utca egyszerű népe nem nézi a
külsőségeket. A kávéházban, reggelizés közben, azon
nyomdafesték-szagosan elolvasta az összes lapokat, amelyek már a
föntemlített jelzők kíséretében emlékeztek meg róla. Boldizsár nem volt
a hiuság embere, de most, mi tagadás, jól esett neki és nagyban
erősítette önérzetét az ujságok elismerése. Össze is vásárolta hamarosan
valamennyit és a zsebébe dugta, azután a borbélyhoz ment szakállügyeinek
némi rendezése végett. De ahoz, hogy szép, hosszú szakállát egészen
levétesse, – bár ilyesféle elhatározással ment, – nem volt szíve.
Meghatottan gondolt vissza a sok magános, rideg órára, mikor a
tudományok titkaiba merülvén, egyedüli társa, hűséges barátja ez a
szakáll volt. Szép, hosszú, göndörödő szálait hányszor végigsimogatta,
boronálta, sőt nem egyszer a nehezebb órákban, szórakozottan, idegesen
össze-visszagubancolta, tépte. És a hűséges jóbarát tűrte mindezt némán,
csendesen, sőt más nagyszakállú tudós férfiak között tekintélyének
növeléséhez is nem kis mértékben hozzájárult. Hálátlanság volna most
egyszerre ridegen megválni ettől a hűséges jóbaráttól. Megegyezett tehát
a borbéllyal 30 percentes stuccolásban. Azután csinos kis csokrot
vásárolt az utcasarkon s féltizenkettőkor már ott állt ismét
boldogságának külső Stáció-utcai ajtaja előtt. Most a szobalány nyitott
ajtót s névjegyét annak rendje és módja szerint prezentálván, csakhamar
megnyilt előtte a boldogság második ajtaja is.
A szalonban együtt volt az egész, sarokháziúrrá nagyságosodott familia.
Boldizsár a legmélyebb tisztelettel csókolt kezet Hubacsek mamának.
Flóricának hódolattal átnyujtotta a bokrétát és végül melegen üdvözölte
a tekintélyes házigazdát, aki egy széles bőrszékben terpeszkedett,
temérdek hájjal és vastag aranylánccal a hasán. Szájában öblös
tajtékpipa, a fején finom hímzésű virágos házisapka volt, melyet műértő
szemmel megcsodált Boldizsár.