I.

Boldizsár egy szép reggel nagy örömre ébredt a külső Stáció-utcai

hónapos szobájában.

Nem hiába, hogy már az éjjel is nagyon szépet álmodott, de minden

álomnál szebb volt az a valóság, amely két nagy pecsétes hivatalos levél

alakjában köszöntött be Boldizsárhoz, épen mikor a reggeli álmot

kitörülte szeméből. Nem lehet csudálni, ha a vedlett hónapos szoba sokat

csalódott ösztövér ura ezt a valóságot is csak incselkedő álma

folytatásának gondolta. Mindaddig, amíg Csuporné asszonyság, a

konyhavégi keshedt függöny mögött rezideáló termetes «főbérlő» és

Boldizsár úr egyetlen bizalmasa, föltevén nagy kerek bagoly-okuláréját,

szintén meg nem erősítette az immár erősen bizalmavesztett férfiút a

nagy pecsétek igaz valóságáról. Önzetlenül örvendező, ám mégis némi

magára gondoló körültekintéssel is mondván:

– Gratulálok, Boldizsár úr, gratulálok… Mindig mondtam én, hogy híres,

nagy ember lesz, kedves Boldizsár úr! Hanem azért remélem, hogy tovább

is jóbarátok maradunk és nem hagyja el a szegény Csupornét. Majd veszek

az asztalára szép új plüs-terítőt, a divánt is áthuzatom, Boldizsár úr…

tanár úr… vagy nem is tudom már most, hogyan tiszteljem…

Mivelhogy nagy tisztességet rejtegetett az a két nagy pecsét!

Az egyik alatt az egyetemről tudatták Boldizsárral, hogy «Adalékok a

nagy görög tragikusok egynémely homályos és kétséges kitételeinek

földerítéséhez – philológiai alapon» című magántanári disszertációját a

kar egyhangú dicsérettel elfogadta. A másik nagy pecsét alatt pedig a

tavasz-utcai gimnázium igazgatója jelezte, hogy Boldizsár urat

kinevezték iskolájához a klasszia-filológia h. tanárává. Hát ez, kérem

szépen, még ezzel a titokzatos _h_.-ával is, (amit különben

_helyettes_-nek kell olvasni), nem kis dolog ebben a mai tanárdús és

katedraszegény és mindenekfölött stréber világban. Főkép, ha az

embernek, mint Boldizsár úrnak is, nincs épen elefántbőr a – cipője

talpán s ha az ember, mint Boldizsár úr is, jó tíz esztendeig bőjtől

azért a kis h.-á betűért a külső Stáció-utcában.

Csakhogy Boldizsár boldogságához – legalább a felocsudás perceiben már

úgy érezte – mindez nem elég. Sőt nem elég a miniszterium nagy utazási

ösztöndíja, de még a tudós Akadémia levelező-tagsága sem, amelyekre –

mint gratuláló barátaitól és jóakaróitól értesült (hej, de

megsokasodának ezek is egyszerre!), – most már szintén számíthat. Ilyen

telhetetlen már az emberi természet…

Ah, Boldizsár úr boldogsága egyelőre nem az egyetemen, nem a

miniszteriumban, nem is a tudós Akadémián, hanem a külső Stáció-utcában

levelezett, mondhatnók bimbózott… Az öreg Hubacsek-törzsön (a hentesek

nemzetségéből) sarjadt a boldogság eme bájos bimbócskája. A neve is

olyan szép, olyan poétikus – Flóra… vagy, mint Hubacsek mama becézgetve

nevezi – Flórica…

Nemes egyszerűségben, az öreg Hubacsek papa és a hentespult mellett

sarjadt fel Flórica. Ott sürgött-forgott naphosszat, tett-vett,

mosolygott, kedveskedett, megigézvén nem egy jámbor filozopteri szivet a

paprikás szalonnák és vegyes felvágottak ráadásakép ajándékozott bájos

pillantásaival. De leginkább mégis minden szivek között a Boldizsár úr

szívét, aki az egész külső Stáció-utcában és vidékén, évek hosszú sora

óta, legszorgalmasabb fogyasztója vala a Hubacsek-féle paprikás

szalonnáknak és vegyes felvágottaknak, amelyeket valósággal megédesített

az ő számára Flórica mosolya… Ez ugyan – főkép a paprikás szalonnával

való vonatkozásban – kissé különösen hangzik, de, kérem szépen, több és

nagyobb különösségek is megesnek e világi életben az emberrel, ha –

szerelmes. Már pedig – mit kerülgessük a dolgot – Boldizsár úr fülig

szerelmes volt a Hubacsek-ház bimbózó sarjába…

Ezek után kell-e mondanunk, hogy ama nevezetes hajnalon is épen

Flóricával álmodott Boldizsár? Ami megint nem csodálandó, ha

meggondoljuk, hogy ugyanakkor este – ama zordon Tacitus olvasása után –

elalvás előtt, most is, mint már, ki tudná, hányszor? – magános és sivár

legényi vackában meleg családi idillekről ábrándozott Boldizsár. Arról a

szép időről, ha majd egyszer minden máskép leend… Igen, ha majd egyszer

eljön az idő, mikor végre ő is állást kap valamelyik kis vidéki

városban, (a fővárosról dehogy mert volna még csak ábrándozni is, – a

protekciósoké az és a strébereké!), mikor az a kis mosolygó

Hubacsek-bimbó teljes rózsává feslik, mikor majd az öreg Hubacsek papa

kőszíve is meglágyul (a mamával, úgy vélte, már rendben volna) és ő,

komoly ünnepi redingotban, oda állhat majd Flórica elé és komoly

ünnepélyességgel imígy szólhat hozzá:

– Flórica kisasszony, legyen az enyém… legyen az én kis feleségem… a

mindenem, a boldogságom…

Mert úgy érezte Boldizsár, hogy Flórica tartja gömbölyded kis kacsóiban

az ő jövendő boldogságát. Ő egyedül és senki más. El sem tudna magának

más feleséget képzelni. Nem kacéros, kényes, puccos dáma való ő hozzá,

hanem egyszerű, kedves, dolgos leány, akit már szülői munkában és

munkára nevelnek. Az tudná csak megérteni s megbecsülni az ő küzdelmes,

munkás életét… Aki olyan serényen tudna tenni-venni, forgolódni a ház

körül, aki olyan kedvesen tudna mosolyogni… egyszóval, aki épen olyan

aranyos, takaros kis menyecske lenne, mint Flórica… Haj, fehér holló már

az ilyen, – sóhajtott fel sokszor keserűen Boldizsár úr, – ebben a

nagyzoló, meghibbant erkölcsű, kívül fényes, belül férges világban… Ó,

ha majd egyszer ő ilyen feleséget mondhat magáénak!…

Ez a «ha majd egyszer» azonban mindeddig borzasztó messzeségben

ingerkedett Boldizsárral. Hol felbukkant, hol eltünt vágyó szemei elől,

mint a csalfa délibáb… De most ez a két nagypecsétes levél, mintha

egyszerre áthidalta volna azt a rettenetes távolságot. Ám a csalogató

aranyhídra azért egyelőre még nem lépett rá Boldizsár. Először, mert

fölötte félénk és óvatos férfiú vala (jaj, akit annyiszor megcsípett a

sorskígyó…), másodszor, mert sok egyéb fontos lépések is vártak most

reá, nevezetesen a h.-ával és az m.-mel jelzett tanárságok körül,

nemkülönben a miniszteriumban, ahol csakugyan hamarosan megkapta az

utazási ösztöndíjat, mely kerek két esztendőre szólt. Ez különben fontos

és sürgős volt, mivelhogy e rövid és halandó földi életben két esztendő

nagy idő, főkép, ha az ember – mint Boldizsár – immár jócskán

belépdegélt a XXX-be. Hej, cserebogár… az idő, hogy eljár…

Hát sietett is Boldizsár a miniszteriumi számfejtőségtől (kétezer

koronás utalvánnyal a zsebében) jóformán egyenest a vasútra. A

Hubacsek-boltba persze benézett még előzőleg, nagy szerényen most is

ugyancsak szalonnavásárlás ürügye alatt, ám valójában egészen más

érzelmekkel, melyeknek valahogy ilyenféleképen adott kifejezést:

– Igen, Flórica kisasszony, én most nagy útra megyek… Csak két esztendő

mulva térek vissza… igen… De azért, remélem, jó barátok maradunk és ha

megengedi, Flórica, majd küldök kegyednek szép képes kártyákat…

Flórica természetesen megengedte. Az érzékeny szívű Hubacsek mama

egyszerű, de meleg szavakkal gratulált Boldizsár úrnak, ám a zordon

Hubacsek, viruló szalonnatáblái mögül, olyasvalamit mormogott, hogy ő

ezt az egész anziktsz-komédiát ostoba pénzpocsékolásnak tartja. Mennyi

finom paprikás szalonnát vásárolhatna magának, – gondolta magában a

derék mester, – azokért az öt és tíz fillérekért a meggondolatlan és

tékozló emberiség.

Boldizsár úr persze azért már Dombóvárról útnak indította az első képes

lapot a külső Stáció-utcába. Követte ezt azután a többi, a szélrózsa

minden irányából. Apró, lehetetlen nevű állomásokról, nagy

világvárosokból egyaránt szálltak a szebbnél-szebb kártyák Boldizsár

aggodalmas gyengédséggel kirajzolt betűivel Hubacsek Flórica

kisasszonynak. Igen, egyszerűen csak így – kisasszonynak, nem pedig

«úrleánynak», még kevésbbé «őnagyságának». Mert Boldizsár odakünn, a

fényes, hivalkodó nagyvilágban is megmaradt az egyszerűség emberének.

Sőt forogván a hiúságok nagy nemzetközi vásárában, flirtös, parfumeös

«nagy nők» között, csak annál sóvárgóbb vágy fogta el szívét a külső

Stáció-utca egyszerű virágszála után… Aki bizonyára harmatos szép

vadrózsává teljesedett azóta, anélkül, hogy azért elvesztette volna

egyszerű lelkének gyermeteg himporát…

Igen, a komoly Boldizsár, a klasszikus tudományok doktora, mind sürübben

azon kapta magát, hogy ilyen, tudós férfiúhoz épen nem illő, fellengző

és poétás stilusban gondolkozik… Sőt nem egyszer, mikor pápaszemes és

nagyszakállú professzorokkal – a klasszika-filológia európai hírnevű

kapacitásaival – a régi Róma és Hellász romjai között kellett volna a

tudomány fáklyavilága mellett andalognia, Boldizsár doktor (pedig

időközben ő neki is igen tekintélyes szakálla nőtt) egyszerre azon vette

észre magát, hogy ő bizony a külső Stáció-utca kemény gránit-kockáit

rójja… Egyelőre, persze, csak képzeletben, de alig várta az időt, amikor

ismét valóságban is viszontlátja ama sokat koptatott kedves honi

köveket, amelyek – oh, boldog kövek! – naponként érinthetik Flórica

karcsú topánkáit…

Ez az idő, noha lassan, szörnyű lassan, elérkezett végre.

A hosszú két esztendő lemorzsolódott és Boldizsár úr rengeteg tudományos

podgyásszal (és tekintélyes tudós-szakállal) egy szép tavaszi napon

hazaérkezett. Itthon várta már a tudós Akadémia levelező-tagsága. Ám a

kitüntetés e valamikor álmodni sem mert csimborasszója most épen nem

tette boldoggá Boldizsárt. Ő most nem az Akadémiával kivánt levelezni,

hanem a külső Stáció-utcába küldött egy hordárt a kedves Hubacsek

mamához, jelentve, hogy megérkezett külföldi útjáról és első látogatását

náluk, mint régi jó ismerősöknél óhajtja tenni.

A válasz nyomban megérkezett és – óh, boldogság! – Flórica írta… Finom,

elegáns, karcsú betükkel (lám, hogy megszépült még az írása is!),

divatos, bár kissé túlságosan illatos papiron. «Mindig szívesen látjuk a

doktor urat, – így szólt a válasz, – de különösen örülnénk, ha épen ma

délután lenne szerencsénk.»

Boldizsár kétszer-háromszor is elolvasta a drága kis levélkét és azon

borzasan, szakállasan (Flórica komoly leány, nem ad a külsőségekre)

elindult a külső Stáció-utca felé, hogy viszontlássa s mihamarabb

birtokába is vegye eleddig csak legmerészebb álmaiban birtokolt

boldogságát. Mert most már egészen biztosra vette, hogy a

Hubacsek-portán nyílott ki az ő boldogságának virága.

A régi, rozoga bérház előtt, melyben hajdani legénytanyája volt,

Csuporné asszonyra nem is gondolva, gyorsan surrant el és egyenesen a

Hubacsek-ház felé tartott.

Egyszerre zavarodottan nézett körül.

A jól ösmert cégtáblát, mely kiabáló betűivel messze utcára hirdette a

Hubacsek Flórián mester tisztes nevét, nem találta sehol. A citromot

harapó malacfejjel ékesített henteskirakatot is hiába kereste. A régi,

sárgára mázolt földszintes ház eltünt és hatalmas háromemeletes,

vadonatúj bérpalota ágaskodott a helyén.

A műmárvánnyal hivalkodó kapualjban csakugyan megtalálta Boldizsár a

keresett címet: «Hubacsek Flórián háztulajdonos, I. emelet, 1. ajtó».

Nagyobb bizonyosság okáért megkérdezte a házmestert is.

– Igenis kirem, – magyarázta a bőbeszédű Cerberus zamatos

borovicska-magyarsággal, – a nagyságos háziurak itthon megvannak.

Elsödik emeletet, ajtot egy. Sag tessen sietni a nagyságos úr, most ipen

megkezdődik a mulatsag… Ipen most fölmente a Schmutzler főhadnagy ur is…

A Flórica nagysaga már zongorázza…

Az emeletről csakugyan erős, kemény zongorahangok pattogtak alá.

Boldizsárral kissé elsötétedett a különben elég világos lépcsőház…

Nagyságos háziúrék… mulatság… Schmutzler főhadnagy… Flórica nagysága…

zongora… – e szavak kavarogtak egyre gondolatában, míg a fényesre súrolt

lépcsőkön fölfelé igyekezett. Már inkább visszafelé szeretett volna

menni, de azért valami ernyedt akaratlansággal mégis csak előre tartott

és szinte automatikus mozdulattal megnyomta az ajtó villamosgombját.

Az ajtó mellett nyíló konyhából éles, rikácsoló női hang hallatszott.

Boldizsár némi megdöbbenéssel ismert rá e hangban a valamikor oly

csöndes szavú Hubacsek mama hangjára. Sőt azt is világosan kiértette,

hogy valami drága teáskanna és a szobaleány neve forgott vészesen, nem

épen hízelgő jelzők kíséretében, a keményen pergő szavak forgatagában…

Boldizsár megint olyasmit érzett, hogy jobb lenne innen menekülnie, de a

tehetetlenség csodálatos ereje szinte odaszögezte lábait az ajtó elé,

mely a következő percben megnyílott. Valami csodálatos ízléssel

összekomponált és virítóan tarka selyemgombolyag ejtette most káprázatba

Boldizsárt, amely gombolyagba Hubacsek mama erősen meggyarapodott

porhüvelye volt bugyolálva. Az épen nyitva levő szalonajtón keresztül

hirtelen, így, káprázó szemmel is kivett annyit Boldizsár, hogy odabenn

Flórica ült a zongora mellett és irgalmatlanul verte a «Fedák Sári

szobalányát», míg valami daliás katonaféle (nyilván a Schmutzler

főhadnagy úr), szinte a Flórica boglyas frizurájába könyökölve a taktust

verte a zongora hátán. Még egy-két idegen alak (urak és hölgyek)

silhouetteje táncolt el szeme előtt s aztán egyszerre visszakapta a

fejét Boldizsár.

– Pardon, nagysád… ezer bocsánat, – hebegte, – tévedés… a másik ajtót

keresem…

És maga csapta be az ajtót Hubacsekné előtt, aki szerencsére nem ismerte

föl hamarjában a szórakozott pasasért, nyilván, mivelhogy két esztendő

alatt erősen megfogyatkozott a látása, míg ellenben Boldizsár szakálla

erősen meggyarapodott.

És Boldizsár doktor, az «Adalékok stb.» című jeles mű kiváló szerzője,

az Akadémia levelező-tagja, a h.- és m.-tanár, a «Fedák Sári

szobalányá»-tól kísérve, kissé szédülő fejjel, sietve surrant le a

lépcsőn szépen lengő szakállával és – legalább egyelőre – a keresett és

hőn sóvárgott boldogsága nélkül.