– Tisztelt kolléga úr, – így szólt a nagyhatalmú hivatalfőnök némi
ünnepélyességgel és bizonyos fokú leereszkedéssel Fa Jánoshoz, nyár
elején, mikor a szabadságok kiosztásáról volt szó – óhajtanám, hogy
kegyed most is, mint a mult évben, csak az ősszel venné igénybe
szabadságidejét. Az ügyosztályt, tetszik tudni, nem bízhatom mindenkire.
Szóval, a hivatal érdekei úgy kívánják…
Fa János, a mindig lelkiismeretes és buzgó hivatalnok, most is, mint a
mult évben, tisztelettel hajolt meg a főnök úr óhajtása és a hivatal
érdekei előtt.
– Kérem, méltóságos uram, – mondta – a dolog rendben van. Szabadságomat
az őszszel fogom igénybe venni.
Hivatalos aktát «vettek fel» róla és ezzel Fa János szabadságügye
végérvényesen el volt intézve.
Pedig ezúttal aligha volt egészen rendben a dolog.
Erre azonban csak akkor sejtett rá Fa János, mikor hazatérve, egy
levelet talált az asztalán. A borítékon mindjárt felismerte a Menyus
bácsi – t. i. Kócs Menyhért úr – kissé immár öreges és rusztikus vonású
szarkalábírását és a pusztamezői pósta bélyegzőjét. A tartalmát is
jóformán tudta már kívülről.
Ez a levél ugyanis évek óta pontosan megérkezett igy nyár elején a
pusztamezői Kócs-portáról, amelyhez némi távoli atyafiságos szálakon
kívül különösen kedves és meleg ifjúkori emlékek fűzték vala Fa Jánost.
Az ifjabb Kócs Menyhért barátsága révén tudniillik, akivel János
valamikor együtt tanult a pápai kollégiumban. Együtt is laktak. A
kvártélypénzt egészen Menyhért fizette, sőt a Jancsi gyereknek –
teljesen a maga kenyerére taszított diák volt Fa János – bizony a
kosztja is jóformán abból a mozgó éléskamrából került elő, amelyik –
Kócs néni jóvoltából – hogy úgy mondjuk, permanens szolgálatot végzett a
pusztamezői öreg kastély és a pápai kis diák-szoba között. A vakációit
is Pusztamezőn töltötte Jancsi diák, ahol tejbe-vajba fürösztötték és
két hónap alatt szinte kihizlalták a következő tíz hónapos
«szűkesztendő»-re.
Fa János pedig mindezek fejében aféle mentori szolgálatot teljesített
Kócs Menyus körül, védelmezvén őt főképen a kajánabb természetű
diáktársak csipkedő imposztorkodásai ellen, amelyeknek a kissé
gyámoltalan és vékonypénzű Kócs Menyus különben állandó céltáblája lett
volna, ha Jancsi elébe nem állítja két erős karjának a tilalomfáját.
Az egyetemre is együtt mentek. Az örökké füstös, kormos nagyvárosban
azonban egyszerre csak ama nagy Kaján támadta meg a kis göthös Kócs
Menyust, amely ellen nem volt hatalma már Fa János két erős karjának.
Hosszú délvidéki utazás után egy szép tavaszi napon a szegény fáradt
Menyus visszaérkezett a pusztamezői akáclombos temetőbe.
Ezután indultak meg azok a bizonyos levelek, amelyekben az öreg Menyus
bácsi szíves, meleg barátsággal hívta mindig Fa Jánost egy kis
vakációzásra, jó falusi levegőre. János úr eleinte szorgalmasan el is
látogatott minden nyáron Pusztamezőre. És hogy valamivel viszonozza a
szíves vendégbarátságot, most a kis cseperedő Iluskát, a Kócs-törzs
legifjabb bimbó-hajtását, vette szerető gondozásába. Gyönyörű
hajasbabákat és képes abécéket vitt neki Pestről, megtanítgatta a
betűvetés mesterségére, hancurozott vele a kertben, a réten, játszott
bujósdit és haragszomrádot.
Telt-mult ezenközben az idő.
Fa János egyszer csak azt írta vissza Menyus bácsi invitáló levelére,
hogy az idén – sajnálja – nem mehet Pusztamezőre. A körülmények… a
viszonyok… a sok dolog… leköti a hivatal, stb. stb… Hanem a jövő évben…
reméli… talán…
És ez így ment ezután évről-évre.
Menyus bácsi levele (egyre melegebb hanggal és egyre reszketősebb
írással) minden nyárelőn pontosan megérkezett. Fa János válasza (egyre
szűkszavúbban) mindig az volt rája: sajnálja, most nem lehet… reméli,
jövőre…
Pedig utóbb már igen kedves postscriptummal is bővült a pusztamezői
levél ilyenképen: «Bizony már Iluska is haragszik a rossz Jancsi
bácsira, hogy ilyen hűtelen lett hozzánk…» Ez az utóirat később némi
stiláris változáson ment át. Nevezetesen, Iluska helyett – Ilona, Jancsi
bácsi helyett – Fa úr állt benne s kezdődött: «Bizony, Ilona is sokat
emlegeti Fa urat.»
Ebből a legutóbbi levélből meg már végkép elmaradt a postscriptum. Pedig
Fa János most épen azt kereste legelőször benne. Ez hirtelen egy kicsit
szeget ütött a fejébe, mondhatnók – a szíve tájékára… És most kezdett
olyasvalamit érezni, hogy az a szabadságügy talán még sincs egészen
rendben…
Némi gondolkozás után leült és igen meleghangú választ írt Menyus
bácsinak. Őszinte nagy sajnálattal jelezte (és most nem udvarias
közhely, ravaszkodó kitérő volt ez), hogy a nyár folyamán megint csak
nem mehet. A hivatal érdekei úgy kívánják (és magában pokolra kívánta,
most először, a hivatal érdekeit), hogy csak az ősszel veheti ki
szabadságát. Hanem akkor föltétlenül élni fog a kitüntető szerencsével,
meg fogja ragadni a kedves alkalmat és sebes sólyomszárnyakon repülend
Pusztamezőre!
Hosszú levelében, mely szinte részletes önéletrajzzá bővült, beszámolt
az utolsó látogatása óta eltelt idővel, felsorolta az okokat (persze,
nem valami pragmatikus megbízhatósággal), amelyek mindezideig
akadályozták és a levél végére, amit eddig sohse szokott, most ő
biggyesztett utóiratot, mely szóról-szóra így hangzott: «Remélem,
miszerint az aranyos kis Iluska is ki fog békülni azzal a rossz Jancsi
bácsival!!…»
Másnap és a következő napokon aztán a hivatalban is különös dolgok
történtek Fa Jánossal.
A megcsontosodott minta-hivatalnok egyszerre csak ridegnek, szűknek,
börtönösnek találta a hivatalszobáját, melyet pedig azelőtt igazi
otthonául tekintett és már előre örült, ha az örökké lármás
bérkaszárnyából, melyben kopottas legénylakása volt, a patriarkálisan
csendes, pipafüstös ódon boltívek alá menekülhetett. (A hivatal épülete
kolostor volt valamikor.) A mindig lelkiismeretes és buzgó robotolónak
egyszerre csak kezdett valahogy nem akarózni a munka. A restanciák
halomra gyűltek az asztalán. Ha egy-egy sürgetett aktát kényszeredetten
előkotort, egyszerre csak azon vette észre magát, hogy a józanul szürke
hivatalos papirost mindenféle fantasztikus ákom-bákumokkal kanyargatta
tele, akárcsak diákkorában az algebrajegyzeteit… És ebben a nagy
kesze-kusza, minden értelem nélkül való betű- és vonallabirintusban csak
egy értelmes szó bujkált – mint pipacs a vetésben – hol itt, hol amott
ütve ki a fejét, kissé más-más árnyalatban, de mindig mosolygó édes
derűvel: Ila… Ilus… Iluska… Ilonka…
Otthon pedig, a rideg legénytanyán, mindenféle kedves és bohó emlékek
rajzották körül ama szép nyári napokból, amelyeket Pusztamezőn töltött.
Különösen egy eddig figyelemre sem méltatott jelenet ébredt minduntalan
és egyre elevenebb életre az emlékezetében. Egyszer haragszomrádot
játszottak Iluskával.
– Hajagszom jád, Jancsi bácsi – selypítette kedvesen Iluska.
– Mért haragszol? – kérdezte Jancsi bácsi.
– Mej nincs feleséged! – hangzott a meglepő válasz.
– Majd lesz! – vágta ki magát Jancsi bácsi.
– Akkoj én leszek a feleséged és akkoj nem hajagszom jád! – mondta rá
nagy komolyan és hangos derültséget keltve a kis pöttyöm
menyasszonybimbó.
Fa János édesdeden elmosolyodott, úgy befelé magában, mikor ezt a
bájosan együgyű jelenetet újra meg újra az emlékezetébe idézte. Lám csak
– morfondirozott el azután – hogy ő erre sohsem gondolt idáig… Igaz,
hogy nem is igen gondolhatott eféle gyerekségekre pályatörő,
kenyércsikaró nagy munkája közben. Mert protekció híján,
lépésről-lépésre a maga erejével kellett utat törnie előre és minden
nagyobb falat kenyeret a maga erejével kellett kicsikarnia abból az
egyre jobban megrohant és egyre szűkebben sütő közkemencéből, melynek
hivatal a neve.
Húsz esztendő elszánt tülekedése, kemény munkája kellett ahhoz, hogy a
kenyér mellé egy kis pecsenyére, pohár borocskára is tellett. Evés
közben jön meg az igazi étvágy. Fa Jánosnak most már egy kis csemegére
is étvágya támadt. És lehetett volna-e az ő számára a kerek világon
kívánatosabb, édesebb csemege, mint a kis Kócs Iluska nevető kék szeme,
ölelő puha karja, csókratermett ajka?…
Ezt a kérdést, az ábrándozás egyre gyakoribb óráiban – miközben a
pusztamezői vadvirágos réteket járta – maga vetette fel maga előtt Fa
János és nyomban meg is felelt rá magának.
Diktum-faktum, mikor végre (hej, csigahason!) megérkezett az ősz és vele
a szabadság, János úr mindjárt másnap csomagolt és – ha nem is «sebes
sólyomszárnyon», csak lassan döcögő vicinálison – elutazott
Pusztamezőre.
A kis vadszőlős állomáson – méla őszi napsugárban piroslottak már a
csipkés falevelek – Menyus bácsi várta a vendéget. Arcán a régi szíves
mosoly, de szép fehér patriárkafeje kissé megsárgult. Valamikor kemény
katonás járása is megroggyant és bár nagy igyekezettel emelgette lábát,
bizony már sűrűn csosszant, ritkán koppant a lépte.
János úr mindjárt az első pillanatban valami kis lehangolódást érzett.
Még inkább meglepődött, mikor az állomáson semmiféle kocsit sem látott.
Igaz, a falu csak jó puskalövésnyire volt, de azért régebben a világért
sem engedte volna el az öreg családi batárt a szives házigazda, mikor
ilyen kedves vendége érkezett. «Gyalog otthon is járhatsz?» – szokta
volt mondani vidáman Menyus bácsi, ha Jancsi diák szerénykedve
protestált a felesleges fényűzés ellen. Hej, pedig akkor még Menyus
bácsi is ugyancsak kivágta a «bakamarsot», no meg – mi tagadás – Jancsi
diák is fürgébb legény vala, mint János úr.
– Csak így az apostolok lován jöttem, – mondta most, a kölcsönös
üdvözlés után csendesen Menyus bácsi. A másik lovakat eladtuk. Bizony
eladtuk…
A böröndöt – vadonatúj drága és jó nehéz jószág volt – átadták egy
vasuti szolgának («Nincs most alkalmatos cselédünk» – jegyezte meg
Menyus bácsi) és lassan ballagva elindultak a falu felé. Eleinte
szótalan, hangtalan. Mintha féltek volna megzavarni az őszi alkony
bágyadt, méla csendjét… Vagy tán más oka volt a nagy hallgatásnak. Pedig
mindkettőjük torkát szorongatta valami. Mindkettő úgy érezte, hogy itt
most beszélni kellene valamiről vagy valakiről… Tavaszi dolgokról
szeretett volna hangos szavakat ejteni az egyik, de azok most hogyan
illenének ide?… Őszi dolgokról akart szólni halk borongással a másik, de
hiszen itt az ősz, beszél ő maga. Fejük felett, lábuk alatt minduntalan
megzörrent a sárga falevél…
Hát ballagtak tovább szótalan, hangtalan.
A jegenye-sor előtt megállt Fa János.
– Ez, ha jól emlékszem, a Menyus bácsiék tagja, – mondta, hogy valamit
mondjon és a fasor mögött feketéllő szép darab őszi szántásra mutatott,
amelyen nagy lomha varjak tollászkodtak, olykor egy-egy rekedt kiáltást
hallatva: kár… kár…
– Csak volt, öcsém, – felelt kis vártatva Menyus bácsi botjával a
faleveleket piszkálva. – Már eladtuk.
És tovább ballagtak.
Közvetlen a falu alatt letérve az útról a réteken vágtak át. Arra
közelebb.
Fa János ott megint akart valamit mondani, de hirtelen visszanyelte a
kikívánkozó gondolatát.
– Ezt is eladtuk, a rétünket – szólt helyette Menyus bácsi. Bizony
eladtuk…
Ballagtak megint tovább.
Már csak pár lépés volt a Kócs-házig. Korhadozó vén diófák mögül
barnállott ki magas fazsindelyes teteje. Zöldes-szürke moh lepte el nagy
foltokban a zsindelyt, itt-ott egy-egy mély behorpanás a tetőn. Mintha
valami vérengző óriás harapott volna bele…
Fa Jánost szorongó érzés fogta el a ház előtt. Várta, hogy ismét
megszólal majd Menyus bácsi – «ezt is eladtuk» – és tovább vezeti valami
idegen bérelt fedél alá.
De Menyus bácsi már csak odabent szólalt meg az oszlopos tornácon («No,
hálisten!» – lélekzett fel Fa János), amelynek erősen homoruló tégláin
ismét keményen kopogott a lépte. Szava is a régi érccel csengett és,
noha kissé erőltetve, a régi bonhomiával:
– Anyjuk lelkem, megjöttünk; itt vagyunk. Terülj asztal, éhezünk,
szomjazunk! – kiáltott be a szokott kedélyes formulájával a konyhába s a
vendéget szobájába vezette, hogy kimosakodja az út porát.
Fa János kissé elszontyolodott, amint így magára maradt a kis szobában,
melyre már ráborult a kora őszi est homálya.
– Hm… nem jött ki elém – nyugtalankodott legbent magában – még csak a
kendőjével sem intett felém…
Azután pár percig versenyt hallgatott a süketnéma falusi estével, majd
meggyujtotta az asztalon árválkodó gyertyát (egy szál őszirózsa csak
lehetne mellette…) és hozzálátott az átöltözéshez. Kissé soká tartott a
dolog (Menyus bácsi be is kopogott már – «öcsémuram, elrepül a sült
liba!»), hanem aztán olyan is volt János úr, mintha skatulyából húzták
volna ki, mikor végre megjelent a boltíves ebédlőszobában, ahol már
terítve volt a jól ismert nagy kerek diófaasztal. Azon már három
gyertyaszál pislákolt.
Kócs néni a régi szeretettel fogadta az elveszett és megtért fiút. A
szeretete talán még nőtt is azóta, de ő maga megfogyatkozott.
– Ide, ide, a régi helyére, Jani fiam (már engedjen meg, én csak így
nevezem) – kínálkozódott szívesen – úgy is régen várja már ez a hely.
Fa János leült a helyre, mely olyan régen várja. És ő is várt valakit… A
tavaszt várta vagy a nyarat. Egy édes mosoly, egy üde kacaj… egy szál
virág, egy meleg ragyogó napsugár oh, be elkelne itt ebben a komor,
nyomasztó, gyertyavilágos őszi némaságban…
– Nyilt az ajtó, Fa János szíve megdobbant… Oh, most, most suhan be
mindjárt a mosolygó tavasz… a napsugaras nyár! Most jön Iluska… Ilonka
most…
Erzsók asszony, egy apró töpörödött fehércseléd bicegett be az
estebéddel, szép ropogósra sült libapecsenyével.
– Ez az egész udvartartásunk! – jegyezte meg tréfásan Menyus bácsi,
mikor Erzsók asszony visszadöcögött a konyhába. Ezt is a szomszédból
kértük kölcsön.
– Nem kap az ember valamire való cselédet – tette hozzá mintegy
mentegetődzve Kócs néni – aranyért sem lehet itt már kapni… Mind a
városba szalad a cifra életre. Vénségünkre odajutunk már, hogy a
lábbelit is magunknak kell tisztogatnunk. Oh, oh, felfordult világ ez a
mai… Ehol, a lámpánkat se tudjuk már használni. Nincs, aki gondozza.
Vissza kellett térnünk a gyertyához, koppantóhoz. Persze, míg szegény
Ilonka itthon volt…
A Kócs néni jóságos, derűs tekintete itt egyszerre elborult, Fa Jánosra
pedig mintha a villám csapott volna le hirtelen.
– Hát Iluska… Ilonka nincs itthon? – kérdezte Fa János és valami nagy
belső forróság öntötte el egyszerre, de minden erejével igyekezett
megőrizni a higgadtság látszatát.
– Nincs, – jelentette röviden Menyus bácsi. Ilona elment.
Fa János szinte belégörbült ebbe a kijelentésbe és úgy ült ott a székén,
mint valami nagy eleven kérdőjel.
– Szeptember elején ment el – vette át a szót, szemét törölgetve, Kócs
néni – Pusztatelekre tanítónőnek. Elúnta már itthon a várakozást (itt
Jánosra nézett Kócs néni és ahogyan ránézett, valami szelíd szemrehányás
is volt abban), előkereste a diplomáját és hát… elment… Szegény lánynak
manapság már a diploma a vőlegénye. Azóta csak így vagyunk…
– Így ám – bólintott rá Menyus bácsi – na, igyunk egyet, öcsémuram!
Ittak. De nem igen ízlett a bor. A vacsora sem, a beszéd sem.
Fa János, mialatt látszólag egy libacombbal viaskodott, voltaképen
parázs lelkiharcot vívott meg magában. Felvegye-e a Kócs néni által,
úgyszólván, a lábaihoz ejtett beszédfonalat?…
Künn, az ablak alatt ezenközben dudorászni kezdett az őszi szél. A
korhadozó ablakfákon keresztül a szobába is be-besurrant és
kísértetiesen imbolygatta a gyertyák bús lángjait…
Fa János a szemközt lógó nagy, kopott aranykeretű fali tükörbe
pillantott s hirtelen úgy rémlett neki, hogy egy fáradt, sápadt, fakó és
majdnem ismeretlen arc mered rá onnan vissza… Egyszerre valami tompa
bizsergést, majd éles nyilalást érzett a csontjaiban…
Felszisszent, a lábához kapott és egyelőre – nem vette fel azt a
bizonyos fonalat. És nem szólt a tavaszról és nem beszélt a nyárról…
Elgondolkozva hallgatott…
Elgondolkoztak és hallgattak mind a hárman.
Hallgatták, amint odakünn az ablakon, lombtaroló hideg ujjaival – kip…
kop… didergetőn kopogott az ősz…