Por Pál úr aznap valamivel korábban érkezett haza a hivatalából. Ritka
eset, de ez egyszer mégis megesett. Elvégre is, nem lehet az ember
fábul, sőt a legtökéletesebb vas-csavarral is megesik, hogy
egyszer-máskor váratlanul kibillen a helyéből és felmondja a
szolgálatot. Ez utóbbi hasonlathoz azért folyamodtunk, Por urat óhajtván
jellemezni, mivelhogy ő is – mint ezt különösen kezdő hivatalnok
idejében, bizonyos önérzettel emlegetni szokta – egy ilyen pontos és
majdnem tökéletesnek mondható csavar volt abban a nagyfontosságú
államgépezetben, amelynek népies, de épen nem népszerű neve: az adóprés.
Kerek tizenöt esztendeje végezte Por úr a maga kis csavaró munkáját
abban a rengeteg gépezetben, a legkifogástalanabb pontossággal. Reggel
nyolc órakor már helyén volt, amelyet pont két órakor hagyott el és pont
fél háromkor érkezett haza a lakására, tizenöt év óta mindennap, kivévén
persze a betegség és a szabadság napjait. Most azonban nem volt
szabadságos idő és egyébként is, hálisten, a legkitünőbb egészségnek
örvendett Por úr. Semmiképen sem lehet hát csudálni, hogy Porné
őnagysága, miután úgy tizenegy óra tájban elkészült a toalettjével és
kiadta rendelkezéseit az öreg mindenesszakácsnénak, egész nyugodtan
távozott hazulról, és legalább is két óráig szabadnak érezte magát, mint
a madár. A gyerekek is csak akkortájt verődnek haza az iskolából és ők
különben is örülnek, ha magukban lehetnek otthon.
A külvárosi torony órája épen tizenegyet kongatott, mikor Porné ő
nagysága kilibbent a külső ferencvárosi nagy bérkaszárnya kapuján és a
zeg-zúgos kurta, szűk utcákon keresztül egyenesen a Belváros felé
sietett. Aki közelebbről megfigyelte a még mindig tagadhatatlanul csinos
gömbölyded nőcskét, egy kis asszonyismerettel hamarosan tisztában
lehetett azzal, hogy Porné a nekihevült hamvasszőke arcával, nedves
fényben csillogó kék szemével, melyben valami nagy, édes, mohó és tán
kissé tiltott vágy tüze égett, egészen másra gondolt e pillanatokban,
mint az iskola padjain kuncorgó csemetéire vagy a hivatal sivár asztala
előtt görnyedő kedves férjeurára…
Por Pál úr ugyanezekben a pillanatokban nem görnyedt épen sivár asztala
előtt, mivelhogy Brindli bácsi, a hivatal «repülő Ganymédese» ép akkor
kopogtatott be hozzá a szokásos tíz óraival (tizért szalonna vagy
szalámi, egy vizes zsemlye és egy kupica sligovica.) Mindjárt utána
pedig egy másik vendége érkezett: Hamvas úr a számfejtő osztályból, az
örökké virágos kedvű Hamvas Frici, Por kollégája és a régi korcsmázó,
kávéházazó időkben elmaradhatatlan cimborája.
A bolthajtásos, ódon folyosó már messziről zengett-dübörgött Frici úr
jókedvétől, amely ma mintha a rendesnél is szélesebb és virágosabb
mederben hömpölygött volna.
– Hé, Brindli bácsi! – harsogott az ajtóról-ajtóra serénykedő kis
szakállas ember után Hamvas, – megálljon csak egy szóra, drága kis
repülő uzsora, adja csak ide azt a sligovicás üveget… igen az egész
üveget és két kupicát is hozzá! Aztán írja fel, majd elsején
letörölheti…
Majd a folyosón szipákoló hivatalszolgát rezzentette le a sarki
trafikba:
– Ugorjon csak, Mátyás, hozzon cigarettát… hölgyet… egy egész
skatulyával!
Csak azután robogott be, hóna alatt a sligovicás üveggel, Por szobájába.
– Szervusz, Palcsikám! – kiáltott a jóízűen falatozó Porra, – felvirradt
hát a nagy nap hajnala!… Gratulálok, Palcsikám!
– Szervusz, – mondta csendes csudálkozással Por, – miért gratulálsz?
– Azért, hogy te visszagratulálj, Palcsikám, mert én rám is felvirradt a
nagy nap hajnala!
Por kérdőjellé görbült és nagy szemeket meresztett a külvárosi korcsmák
toaszt-stilusában tréfálkozó barátjára.
– Ej, Palcsikám – kérdezte Frici most már komolyabban, – hát csakugyan
nem tudnád, milyen nevezetes napunk van ma? Jubileumunk van! Tizenöt
éves jubileumunk. Ép ma tizenöt éve, hogy megjelent a kineveztetésünk a
hivatalos lapban. El sem hiszed, úgy-e? Én se hinném, ha itt nem volna –
olvasd!
Ezzel letette a sligovicás üveget s a zsebéből egy sárgult papirlapot
vett elő.
– Itt van la: «a pénzügyminiszter kinevezte Por Pált és Asche Frigyest…
stb., stb.»… Akkor engem még úgy hívtak. Emlékszel, hogyan mutatkoztunk
be a kollégáknak, épen ma tizenöt éve: «Por és Hamu vagyunk»…
– Az ám… hehe!… – derült fel a rég elfelejtett ifjúkori bolondságon a
komoly Por, – csakugyan így volt… Te már akkor is nagy kópé voltál,
Fricikém és mai napig megőrizted a jó kedélyedet. Ez nagy áldás, hidd
el, ez nagy áldás… az embernek egyebe sincs ebben a nyomorult életben…
– No, és amit megiszunk, Palcsikám! – folytatta derültebb hangnemben
Frici, – igyunk a mai nagy nap örömére egy kupicácskával.
Kocintottak és ittak.
– Na, még eggyel! – indítványozta Frici, miközben a hölgycigaretták is
megérkeztek.
Rágyújtottak és ittak még egygyel… aztán megint eggyel, míg csak az
üvegben tartott. A vége a dolognak az lett, hogy mikor az üveg
kifogyott, Por Pál, a pedánsul pontos csavar-ember, levágta a tollat és
azt mondta magában: «eb ura fakó», ő bizony ma már nem dolgozik többet,
elvégre ez csakugyan ünnepnap… tizenöt év nem kutya… és az ember végre
is nem masina… és megengedhet magának egy órácskát…
Ilyen és hasonló, szokatlanul merész filozofálás közben, amelyhez Frici
is teljes meggyőződéssel kontrázott, Por Pál vette a kabátját és a nagy,
hosszú folyosón óvatosan végigsurranva, a hátulsó kapun szépen kiosont a
hivatalos épületből és hazafelé tartott.
Épen egy óra volt, tehát félkettőre otthon lesz – gondolta – még elég
jókor ahhoz, hogy a nevezetes jubiláris napot a feleségének is
bejelentse, aki e ritka alkalomból aztán majd valamivel meg fogja
toldani a rendesen bizony ösztövér ebédet. Hadd ünnepeljen a familia is.
Elvégre, ha jubileum, hát legyen jubileum!
Félkettőre pontosan haza is érkezett.
A kis penészszagú udvari lakásban hangos indián-csatakiáltások fogadták.
A gyerekek «örültek» torkuk szakadtából az egyedüllétnek… Mert a
legnagyobb mértékben egyedül voltak, se mama ő nagysága, se Trézsi
asszony nem háborgatta rögtönzött előadásukat, amelyet szabadon Nick
Carter után rendeztek. Az apai tekintély zordon színe előtt egyszerre
meglapultak a nebulók és Trézsi asszonyról azt a felvilágosítást adták,
hogy húsért ment a szomszédos mészárszékbe, körülbelül egy órával
ezelőtt, mikor ők hazajöttek. A mamát nem tudják, hol van, ő már akkor
sem volt itthon.
– Hm… az ördögbe is – morgott Por a hálószobában szanaszét heverő
toalett-kellékeket vizsgálgatva – ő nagyságának, úgy látszik, valami
nagyon sürgős dolga akadt és ugyancsak kikészítette magát az útra… Talán
ő is számon tartotta ezt a nevezetes dátumot – fűzte tovább gondolatait
– és valami meglepetést készít a számomra. Bizonyosan valami kis
emléktárgyat vásárol, azért ment be a városba… Talán egy szép
tajtékpipát, amire már régóta vágyom vagy valami más meglepetést…
A meglepetés azonban egyelőre Trézsi asszony képében szakadt Por úr
nyakába.
– Kérem naccsága, – rontott be nagy hápogva Trézsi, – nem hoztam húst!…
Óh, bocsánat, – mentegetőzött aztán, átlátván a helyzetet – azt hittem,
a naccsága van itt…
– A nagysága nincs itt – mondta Por – hanem arra én is kiváncsi vagyok,
hogy miért nem hozott maga húst – délután félkettőkor!
Trézsi kivette szatyrából a «húskönyvet» és átadta Pornak:
– Hát azért kérem, kezét csókolom, a mészáros odaírta a hátulsó lapra,
tessék megolvasni!
Por épen a csiptetőjét akarta az orrára illeszteni, mikor nyílt az ajtó
és besuhogott rajta ő nagysága vadonatúj selyemruhában.
– Hogyan, Palikám, te már itthon vagy? – kérdezte kissé megszeppenve.
– Én… itthon! – mondta oda se nézve s mind a két szót külön hangsúlyozva
Por.
Az asszony ezalatt hirtelen csatarendbe állította bájosságának egész
arzenálját, amelynek Por eddig még sohase tudott ellenállni, noha nem
egyszer keményen nekidurálta már magát.
– Én egy kicsit megkéstem, drágicám – csicseregte, fuvolázta az asszony
– a varrónőmnél… Ezt a ruhát próbáltam, át kellett egy kicsit alakítani,
de csak egy ici-picurkát ám… mert különben akkurát olyan a termetem,
mint a Szipolyka Angyalkáé, tudod, a híres művésznőé… Ezt maga a
varrónőm mondta… Ez a ruha ugyanis direkt a Szipolyka részére készült,
de a varrónő visszatartotta, mert a Szipolyka nem akarta kifizetni még
az első havi részletet se, harminc koronát, az pedig igazán csekélység…
sőt – mondja a varrónőm – még az előbbi kontójával is lóg nála a
Szipolyka… Hát nekem ajánlotta fel a ruhát, persze, jóval leszállított
áron, mert a művésznőket egészen máskép kezelik és husz koronás havi
részletekben kell csak fizetni, az pedig már igazán csekélység egy ilyen
darabért… nézd csak, drágicám, hogyan áll rajtam, mintha csak
rámlehelték volna… «Bűn volna, ha meg nem tartaná a nagyságos asszony, –
mondta a varrónőm – valóságos bűn volna»… És a varrónőnek valóban igaza
volt és én megtartottam, úgy sem volt még soha egy tisztességes
selyemruhám… Kenyeresné pukkadni fog, ha meglátja és az egész csak potom
húsz koronába kerül havonként… No, nincs-e igazam, Palikám?
Mialatt ezeket mondta, egyre a régi divatú nagy állótükör előtt
illeget-billegett, perdült-forgott a kis gömbölyű asszonyka és
(alighanem a Szipolyka hagyatékából!) valami különösen erős, bódító
parfüm-illatot terjesztett maga körül. Végül egy kecses fordulattal
odalibbent az urához, aki idáig, Trézsi asszonnyal együtt, néma bámulója
volt a különböző toalett-produkcióknak és puha, párnás tenyerével
végigcirógatta Por bozontos, dérverte szakállát.
– Talán csak nem vagy beteg, drágicám? – kérdezte tőle meleg részvéttől
reszkető, becéző hangon.
Por, ha beteg lett volna, ha félholt lett volna is, meggyógyult volna
ettől a cirógatástól (ej, haj, gyarlandó az emberi állat, ha mindjárt
nadrág van is rajta!) és noha a nagy tükör-jelenet alatt megint keményen
nekidurálta magát, hogy így meg úgy, de most már csakugyan a sarkára áll
és megmondja ennek az ilyen-olyan préda asszonynak a magáét.,. a vége
mégis az lett, hogy ellágyulva csókolta meg a selymes asszonya cirógató,
puha kis kezét és olyasfélét motyogott, hogy a varrónénak csakugyan
igaza van, ez a ruha valóban nagyon szép… és ő, hálisten, a legjobb
egészségnek örvend, sőt felette szép és nevezetes nap ránézve ez a mai…
A többire ő nagysága már nem volt kiváncsi, annyival inkább sem, mert
hiszen a maga részéről is felette szépnek találta a mai napot. A tőle
már megszokott, hirtelen fordulattal Trézsire csapott át, aki még mindig
az ajtóban várta a «húskönyvet», nemkülönben a felette érdekesnek indult
családi jelenet további fejleményeit.
– Hát maga mit csudálkozik itt? – mondta kemény és lapidáris
konyha-stílusban – készítse gyorsan az ebédet és tálaljon!
– Nem lehet! – dobta vissza a szót Trézsi asszony.
– Miért nem lehet? – kérdezte izgatottan ő nagysága.
– Ezért nem lehet, – lépett közbe csitítóan Por úr és mutatta a
bizonytalan színű könyvecskét, amelynek hátulsó lapjára erősen
szarkalábú betűivel a következő kedves üzenetet rótta sajátkezüleg
Humayer úr, a mészáros: «Porné ő naccságának. A húsárog emellgettek,
így: leveshús 60 fil., pörgelthús 40 fil. stb.»… Végig az egész ismert
húsnemek listája fel volt sorolva 20 usque 100 fillér áremelkedéssel.
– Hát ezért! – erősítette Trézsi asszony, – nem mertem semmit hozni, míg
meg nem kérdem a naccságát.
– Na hát ez igazán rémes! – riadt fel Pórné (jaj, de hova lett a
csicsergő, fuvolázó hangja?) – hiszen csak a mult héten emelték… most
megint? Már csakugyan nem ehetik húst az ember… éhen kell veszni az
embernek… Szaladjon csak Trézsi, hozzon öt pár virslit!… Várjon csak,
hozzon négy párt, a gyerekeknek fél is elég lesz…
Aztán mégegyszer kecsesen körülperdült a nagy tükör előtt és besuhogott
a másik szobába.
Por Pál úr ezalatt csendesen törülgette a megnedvesedett csiptetőjét,
majd az ablakhoz lépett és idegesen el-elvigyorodva, dobolni kezdett
ujjaival az üvegen.
– Na, szépen jubilálunk! – morogta ezenközben, inkább csak úgy befelé,
magának, – jubilálunk… sligovicát iszunk és virstlit eszünk… korog a
gyomrunk… Hanem azért csak selymezünk, suhogunk…