Míg őnagyságáék öltözködtek és a különféle csökönyös pesti járóműveken
nagy üggyel-bajjal eljutottak a miniszteriumba, azalatt odafenn, az
egyik hivatalos szobában különös és egészen szokatlan dolog történt.
Épen a Kabócza doktor szobájában olyasféle jelenetek játszódtak le
ezalatt, a minők ezelőtt csak a különböző t. c. elv- és szaktársak
gyűlésein szoktak előfordulni, nem pedig a nagyságos (noha tulajdonképen
csak tekintetes) miniszteriumi urak konventikulumain. Mert aféle
rögtönzött konventikulum volt Kabócza szobájában, a melyen egy csomó
deresedő fejű és többé-kevésbbé nekigömbölyödő embonpoint-ü úr vett
részt. A derességben és gömbölyűségben ugyan mutatkoztak néminemű
különbségek, de egyébként rangban mind egyenlők voltak a konventikulum
tagjai: tekintetes fogalmazó urak.
A gyülekezés nem volt ugyan szervezve és rendőrhatóságilag engedélyezve,
mégis úgy látszott, hogy az elnöki tisztet Kabócza doktor viselte,
bizonyosan azon a címen, hogy neki volt a legderesebb feje és a
leggömbölyűbb embonpointje. De ezenkívül ő állt a legbizalmasabb lábon a
kegyelmes úrral is, a ki legutóbb aféle titkári teendőkkel bízta meg
Kabóczát, a mi a miniszteriumban igen nagy kitüntetés számba megy.
Kabócza ilyetén csöndes elnöki minőségében egyelőre nyugodtan szívta
tintafoltos asztala mellett a rosszul szelelő portorikóját és szabad
folyást engedett a kollégák érzelmeinek, a melyek elintén csak csöndesen
mormolva bugyborékoltak, de azután mind erősebben zajgó hullámokat
vertek.
Az egyik apróember kolléga, a kinek azonban a legélesebb hangja volt,
vitte a szót.
– Tehát, fiukák, – rikácsolta a kis ember, – ezennel van szerencsém
indítványozni, hogy alakítsuk meg az elaggott fogalmazók egyesületét,
röviden az EFE-ét.
– Ohó! – kiáltott közbe egy másik, szintén deresedő «fiuka», – az nem jó
lesz. A cégér legyen tetszetős, manapság minden a jól megválasztot
cégértől függ. Mi az, hogy «efe»? Ide még egy szó kell, a mely K-val
kezdődjék. Akkor aztán így fest a cégérünk: K. E. F. E.! Ez már valami.
Tetszetős és praktikus. Még bizonyos titokzatosságot is kölcsönöz az
egyesületünknek, a mi nagyban emeli a tekintélyünket kifelé. Ma már
úgyis mindenki valami titkos társaság tagja. Ki szabadkőmíves, ki
kongregációs, ki fajmagyar turáni levente. Ha azután gyülésezünk,
egyszerűen azt fogjuk mondani, hogy «kefélünk», mint a hogyan
szabadkőmíves polgártársaink «vakolnak».
– Helyes, helyes! – nyilatkozott meg a közvélemény és a fiúkák törték a
fejüket, mi legyen hát az a k-val kezdődő szó?
Végre jobb hiányában a «keservesen» szóban állapodtak meg és ezzel
megalakult a Keservesen Elaggott Fogalmazók Egyesülete, vagyis röviden a
KEFE.
– A korelnökség mindenesetre engem illet, – mondta most az aránylag
legnyurgább kolléga, – nekem az ezer koronás lakáspénzemhez van tizenhat
és félévi szolgálatom, hat neveletlen gyermekem és egy anyósom.
– Én a díszelnökségre jelentem be igényemet, – szólt egy másik, szintén
az ösztövérebbek közül, – még pedig azon a címen, hogy nekem dupla
anyósom van.
– Ferdi, ne légy gyöngédtelen! – figyelmeztette valamelyik lovagias
kolléga.
– Ezt a viccet már ismerjük a «Fliegende»-ből, – akarta letorkolni
Ferdit egy másik tagtárs.
– Nem viccelek, fiúkák, – mondta komolyan Ferdi. – Nem úgy értem, hogy
az anyósom duplán számít. Valósággal két anyósom van. Egyik a boldogult
első feleségem után, a másik a második után. És mind a kettő nálam
lakik. Persze, külön szobában.
– Persze, persze, két dudás egy csárdában! – élcelt közbe valaki.
– Így a lakásom, – folytatta még komolyabban Ferdi, – épen háromannyiba
kerül, mint a mennyi a lakáspénzem. Hát tessék igy lakni és azonkívül
még egyebet is cselekedni, például húst enni, a mire néhanapján mégis
csak szüksége van az embernek.
Ilyenféle jogcímeken hamarosan akadt pályázó az alelnöki,
másod-alelnöki, titkári tisztségre, úgy, hogy végül az egész egyesület
csupa érdemdús tisztikarból állott.
– Elég a tréfából, fiúk! – szólt közbe elnöki tekintélyével Kabócza. – A
dolog sokkal komolyabb…
– Annyira komoly, pajtás, – hangzott egy szomorú, komor hang, – hogy
csak sírni vagy nevetni lehet rajta. De mivel a sírás nem használ, hát
nevessünk. Vagy nem kacagni való-e, hogy itt húzzuk az igát türelmesen
10–15 év óta s mikor, mint most is, valami üresedés van, hát a nyakunkba
dobnak holmi levitézlett képviselőket és főispánokat, a kik annyit
értenek a mi dolgunkhoz, mint a tyúk az abécéhez. Neked még csak könnyű
a dolgod, mert volt elég eszed, hogy nem nősültél…
– Nekem sem olyan könnyű, mint gondoljátok, – felelte Kabócza. – Minden
embernek megvannak a maga keresztjei, ha nem is hurcolja sopánkodva a
piacra azokat… De ez most nem tartozik ide. Ide csak az tartozik, hogy a
mit most ismét el akarnak velünk követni, az már vérlázító
igazságtalanság és ezt nem fogjuk türni. Elvégre ma már az utolsó
utcaseprő és ki tudja kiabálni a maga jogait, csak mi sunnyogunk gyáván,
nyomorult szellemi proletárok… Hát emeljük föl a szavunkat egyszer már
mink is! De nem léhán viccelődve, hanem komolyan, mint komoly férfiakhoz
illik. Most mindjárt deputációba megyünk a kegyelmes úrhoz és ha ez nem
használ, tovább megyünk, a parlament, a nyilvánosság elé. Memorandumot
írunk, a melyben könyörtelenül leleplezzük ezt az egész protekciós
korrupciót… Majd megírom én!
E gyujtó szavak hatása alatt a KEFE nyomban küldöttséggé alakult és
bement a kegyelmes úrhoz. Hamarosan ki is jöttek. Hogy mi történt a
vastagon párnázott ajtók mögött, az nem egészen bizonyos. Bizonyos
azonban az, hogy Kabócza doktor egyenesen a szobájába sietett, magára
zárta az ajtót és neki gyürkőzött a memorandumnak.