– Nem megyek, mama, én nem megyek. Elvégre, nekem is van önérzetem…
– Eljösz, Marianne. El kell jönnöd. Érted?!
– De mama, én…
– Semmi «de»! Öltözz és megyünk. Punktum. Azt az erdő-ügyet végre is el
kell már egyszer intéztetnünk. Ez most már jóformán életkérdés ránk
nézve. Aztán meg…
– De hiszen ezt a nélkül is… nélkülem is… lehetne…
– Azt én jobban tudom. Csirke ne tanítsa a tyúkot. Manapság semmi sem
megy magától. Mindent meg kell mozgatni. Az úgynevezett «hivatalos
gépezet» meg épen csigalassúsággal vánszorog előre, ha az ember egy kis
művészettel nem lendít rajta.
– De mikor én semmi tehetséget nem érzek az efajta lendítő művészethez.
– Légy nyugodt, fiacskám, ezt én megint jobban tudom. Én jobban ismerem
a tehetségeidet, mint te magad. Te még azt sem tudod tulajdonképen, –
hiába olvastál annyit össze-vissza, hogy mit tudsz. Nohát tudd meg,
lelkem, hogy minden nő született lendítő-művész. A világ sohasem ment
volna előbbre asszonyi lendítések nélkül. De ez most nem tartozik ide… A
mi azt a bizonyos önérzetet illeti, – azt is csak a könyveidből szoptad,
– hát ez esetben a felől is teljesen nyugodt lehetsz. Semmi sérelem nem
fog esni az önérzeteden. Tudod, hogy először dr. Kabócza fogalmazóhoz
megyünk. Majd ő jelent be a kegyelmeshez.
– Nincs szerencsém ismerni Kabócza doktor urat.
– Hát épen azért. Vagy annyival inkább el kell jönnöd. Meg kell
ismerned.
– Köszönöm. Ha őt nem ismerem is, de ismerem a fajtáját és nem kérek
belőle. Őszintén gyűlölöm ezeket a raccsoló, nyafogó, nyegle ficsurakat,
még ott is, a hol leginkább a helyükön vannak: a zsúron, a társaságban,
bálban. De a hivatalszobában meg épen nem vagyok kiváncsi rájuk, a hova
nagyrészt a protekció ültette őket és a hol egyebet sem tesznek tíztől
félkettőig, mint a körmüket fényesítik, esetleg fölényeskednek és
gorombáskodnak a közönséggel, vagy a mint ők mondják, «a pasasokkal.»
Nohát én nem akarok ilyen «pasas» lenni se Kabócza úr, se más uracskák
jókedvére.
– Marianne, Marianne, te belőled megint a te modern naturalista, verista
meg isten tudja, miféle _ista_ íróid beszélnek, a kik mindig fekete
szemüvegen át nézik a világot.
– Sőt épen szemüveg nélkül, éles és nyitott szemmel nézik. De nem is
szorulok e tekintetben a különben igen tisztelt író urakra. Magamnak is
jó szemem van és azzal nézem a világot és az embereket.
– Nohát akkor majd néz meg Kabóczát. Ő egészen más, mint a milyennek te
képzeled. Kabócza komoly, érett ember. Azonkívül finom művészlélek.
Csupa szolgálatrakészség és szeretetreméltóság. Azért is vette maga
mellé titkárul a kegyelmes úr. Kabócza a hivatalán kívül művészettel is
foglalkozik. Épen úgy, mint te, Marianne, festeget szabad óráiban. A
multkor elárulta, mert nekem különösen nagy tisztelőm. Én is
említettelek neki téged és nagyon melegen érdeklődött irántad… a
művészkedésed iránt… Azonkívül Kabócza nőtlen ember…
– Bizonyosan valami megsavanyodott agglegény!
– Na! Igaz, hogy egy kicsit szürkül már, de édes lelkecském, mi sem
vagyunk már épen mai csirkék… Remélem, most már megértettél, drágám.
Eredj hát szépen és vedd fel az új ruhádat, a rózsaszínűt. Kabóczának
igen finom ízlése van és kedvenc színe a rózsaszín…
– Igen, mama, – kapitulált végre Marianne. És mivel belefáradt már az
ellenkezésbe vagy talántán egyéb okokból is, ment és fölvette szépen a
rózsaszínű új ruháját.
A mama is szépen kicsipekedett és útrakeltek a két lendítő-művészek.