A «Víg fiúk» törzsasztala mellett (lucus a non lucendo) szomorúan
lógatta a fejét az a nehány viharvert öreglegény, aki más mulatság híján
már túlesett a vacsorán, mikor a «Három királyok»-hoz címzett vendéglő
termei tulajdonképen élénkülni kezdtek. Mert, ej-haj, gyöngyélet a
legényélet, de az agglegénynek túl a délidőn (olyan agglegényekről van
itt szó, akik pont félkettőkor a hivatalos pennával leteszik a napi
munka gondját), nemcsak az árnyéka nő, hanem a délutánjai is ijesztő
mértékben nyúlnak és talán a végtelenségbe nyúlnának, ha ott nem volna a
«Három királyok», abban a megszokott sarokasztal s mellette («٪ alatt
odazárva» – mondja a hivatalízű humor) az öreg «Jani fiam», aki
szolgálatra készen vágja el nap-nap után az agglegényi unalom végtelenbe
nyúló szürke fonalát a maga élesen pattogó pincér-hangjával, ma, holnap
és holnapután egyképen és imígyen:
– Á’sszolgájja, nagyságos uram, pompás őzpörköltünk van ma (holnap nyul,
azután más vadállat), melegen ajánlhatom… Fritzi, egy
szalvátor-fröcscsöt gyorsan a nagyságos urnak!
De jaj, a «pompás» őzpörköltet fele uton már vissza kell küldeni – a
háztetőre (mert ott sétált még tegnap is, ugy-e, Jani fiam?…) a fröcscs
is csak kortyonkint csúszik már és inkább a szalvátor-víz, mintsem az
alkohol okából fogyasztódik, orvosi rendeletre. A gáláns kalandok
elbeszéléséből is kifogytak már a roskadozó gavallérok, különben is
«betéve» tudják már egymás kalandjait. Kivétel e tekintetben csak Bori
Bandi (ő így írja: Borhy és valamennyien így ejtik: Bogrrhy), ki még a
fiatalabb generációhoz tartozik (alul az ötvenen) s ki – az asztal
humoristája szerint – olyan, mint ama nevezetes bibliai korsó, soha ki
nem fogy és mindennap friss kalandot termel. Valóságos
kalandnagytermelő! Csakhogy Bandi ur meg már napok óta távollétével
savanyítja a társaságot.
– Bizonyosan valami keményebb szoknyára akadt, amelyik nem akar
kapitulálni – jegyzi meg az első szalvátor-korty után a fönt érintett
humorista, mivel hogy Bandi ur kalandjai rendszerint a «szoknya» körül
sarjadoztak.
Az asztal ügyésze már hűtlenségi perbe akarja vonni, amikor ime,
feltünik Bandi magas, szikár alakja s a szokott, szegletesen kecses
üdvözlésével elfoglalja a helyét.
– Urraim!…
– Halljuk, halljuk! – mordul rá tekintélye egész súlyával az elnök, ami
a «víglegények» nyelven azt jelenti: bűnös, védd magad, igazold az
absenciákat!
– Nos, fiukák – kezdte a maga kissé affektált modorában Bandi –
mondhatnám, hogy szabadságon voltam, ami igaz is. És egy kis kéjutazást
tettem, mondjuk, az olasz tavak körül. De ez már nem volna igaz, noha
sokkal okosabban tettem volna. Az igazság, pur et simple, az, hogy én
ezuttal a főkötők körül utaztam…
– Több világosságot! – kiáltott közbe éles hangon az asztal ügyésze!
– … ama bizonyos bájos kis ruhadarabok körül – magyarázta tovább,
csöppet sem zavartatva magát Bandi – amelyekkel, mint nagyanyáink és
szépanyáink korában oly szépen mondták, a házasulandó ijfú legény be
szokta vala kötni valamely ifjú és angyali hajadon leányzó fejecskéjét.
– Minekelőtte az angyali hajadon már jól bekötötte vala az ifjú legény
szemét – jegyezte meg a kesernyés humorista.
– Ohó!
– Nana!
– Hüm, hüm!…
Neszeltek fel egymásután a többiek is, kiki a maga megcsontosodott
modorában.
– Még világosabban és némileg a közelmult – mondjuk az apáink nyelvén
szólván, leánynézőben jártam, fiukák! – bökte ki közriadalmat keltve
Bandi.
– Topp! – ugrott föl erre az asztal ügyésze – ez súlyos megsértése
alapszabályaink első és eleddig egyetlen paragrafusának, amely
miniszteri jóváhagyás nélkül bár, de így hangzik: «Nem házasodunk meg
soha»… Elnök úr, itéletet kérek.
– Tekintettel arra – jelentette ki hivatalos komolysággal és a helyzet
komolyságának megfelelő kacskaringós stílusban az elnök – miszerint a
deliquens ballépésére vonatkozólag őszinte beismerésben leledzik;
tekintettel nemkülönben arra is, ugyancsak miszerint ezen ballépésének
netáni sulyosbító további következményei még nem ismertetnek: – két
liter a jobbikból, a megfelelő mellékletekkel!
– Hóhérlegény, teljesitsd kötelességedet! – zugta egyhangulag az asztal.
Fritzi, a «hóhérlegény», vigyorogva hozta a két litert a jobbikból a
megfelelő mellékletekkel (ami alatt négy üveg szalvátor-víz értendő) és
töltött az uraknak.
– Halljuk tovább a vádlottat! – követelte az ügyész.
Minekutána a poharak vigan egymáshoz kocódtak (lám, mindjárt jobban
csúszik a bor, ha ez az ördöngős Bandi veti meg az ágyát és persze,
fizeti az árát…), a vádlott folytatta:
– Hát tudjátok, a mamám (az agglegénynek ép úgy, mint a gyermeknek, csak
_mamája_ van, nem _anyja_) és a Róza néni… Nem volt tőlük már maradásom.
– Bandi, Bandi – hajtogatták egyre – sebes sólyomszárnyon elszáll
fölötted az idő és letarolja ifjuságod ékeit (ők még Jósika regényein
nevelkedtek és ebben a mult századi érzelgős stílusban beszélnek
mindjárt, ha intimebb családi ügyekről van szó). Mi lesz veled, mi lesz
veled, ha tovább is így folytatod? Megrokkansz, elzüllesz és elpusztulsz
nyomorultul valahol az útszélen vagy a kórház szalmazsákján… egyedül,
elhagyottan, mint valami kivert eb vagy senkitlen csavargó… Nem lesz,
aki a szemedet lefogja és virágot ültessen a sirodra… Pedig csak a
kezedet kellene kinyujtanod egy drága kis őrző angyal után. A Náci bácsi
Málcsikája régen várja már, hogy bekössed a fejét. Csak te rád vár…
Megfogadta, hogy máshoz nem megy. És te, szívtelen, rossz fiú,
boldogtalanná teszed őt is, a jó Náci bácsit is, magadat is, minket is…
akik pedig már féllábbal úgyis a koporsóban állunk… Így duruzsoltak
folyton a fülembe és ez utóbbi mondatnál rendesen egymás nyakába borulva
keservesen sírni kezdtek. Tudjátok, hogy nem vagyok épen szentimentális
legény. De egyet nem birok. Az asszonysírást. Hát még ha a mama és a
Róza néni fognak hozzá… Ez a világ első síró-duettje, fiukák! Ezt
pénzért lehetne mutogatni. Nincs az a kőszívű emberfia, aki ennek sokáig
ellen tudna állani. Én sem bírtam. A minap, egy kiválóan sikerült ilyen
síró-duett után, elhatároztam, hogy szabadságot kérek a hivatalomban és
elutazom Náci bácsiékhoz. Aztán jőjjön, aminek jönni kell.
– Mielőtt a katasztrófa bekövetkeznék, igyunk egyet – indítványozta a
humorista.
Az öreg legények egészen fölvillanyozódva nyultak a pohár után. Már
hallani vélték ama bizonyos «szoknya» suhogását, melyet a találékony
humorista most, nyilván a változatosság kedvéért, katasztrófának
nevezett…
Kocintottak és Bandi folytatta:
– Hát elutaztam. A kis vidéki állomáson, név szerint Homokszörcsögön,
már várt rám a Náci bácsi. Meghatottan ölelt keblére s mivel a nap
átkozottan tüzelt s még jó egy órányi kocsiút volt mögöttünk a Náci
bácsiék tanyájáig, a szeretetreméltó öreg úr azt indítványozta, térjünk
be indulás előtt egy pohár sörre az állomás mellett szundikáló s a «Víg
kubikushoz» címzett korcsmába. Persze, betértünk. A víg kubikos épen
akkor ütött csapra egy hordót s a frissen habzó árpalé pompásan
csúszott. Bevettem hamarosan négy pohárral és az ötödiknél kirukkoltam
Náci bácsi előtt.
– Azért jöttem – mondtam keresetlen egyszerüséggel – hogy átadjam a mama
és a Róza néni üdvözletét és hogy bekössem a Málcsika fejét.
Náci bácsi látszólag roppant meglepődött, de tettetéshez nem szokott
becsületes szeméből ez pislogott felém: «Nekem mondod, amice, mikor én
már tegnapelőtt tudtam ezt… Megelőzött egy kicsit a mamád, meg a Róza
nénéd…» Hanem azért a látszat kedvéért mégis csak kertelgetni kezdett
Náci bácsi.
– Hm, hm… no, no, – motyogta a jó öreg – hiszen hát… ami engem illet… én
nem vagyok sommi jónak elrontója, kedves öcsém… És ha a fölséges
mennybéli Úristen is úgy rendelte volna, életem legboldogabb pillanata
leend, mikor szivetek egybedobban azon magasztos érzelemben, melynek
szent házasság a neve. (Náci bácsi is így beszél néha, nem hiába, hogy ő
szállította Róza néninek «anno dazumal» a regényeket.)
– Tudjátok, hogy az elvek embere vagyok és nem szoktam zsákban cicát
venni. A hatodik pohár sör után – Náci bácsi már készülődött az
induláshoz – kifejtettem tehát röviden a szent házasság körül vallott
elveimet.
– Szép, sőt gyönyörű dolog is az, Náci bácsi – mondottam – mikor két
szív abban a bizonyos «magasztos érzelem»-ben egybedobban. Ez talán a
világ legszebb muzsikája. Csakhogy a mai világban nagyon drága muzsika
ez, kedves Náci bácsi, ha tudniilik az anyakönyvvezető úr veri hozzá a
taktust… Olyan drága, hogy teszem, a magamszőrű legénynek legalább is
tízezer koronájába kerül évenkint. Már pedig nekem ez idő szerint – és
ama bizonyos «szamárlétra» túlzsufoltsága miatt még beláthatatlan időkig
– össze-vissza hatezer korona fizetésem van. Röviden, kedves Náci bácsi,
nekem a feleség mellé négyezer korona apanázsra van szükségem. Sine qua
non…
A szegény jó Náci bácsi becsületes, életszínü kerek arca egy árnyalattal
még vörösebb lett… előbb egy nagy száraz kortyot nyelt, hogy szinte
belepattant a hatalmas ádámcsutkája… azután kihörpintette a sörét és így
szólt hozzám:
– Kedves öcsémuram, te lehetsz igen élelmes üzletember, még
fináncminiszter is lehetsz, de maradj te csak tovább is agglegény, mert
jó férj és családapa soha sem lesz belőled. Ahhoz elsősorban idealizmus
kell. Az nem üzlet… Én igen szívesen látlak ezek után is, mint
vendégemet, de a főkötőt nem te hozod az én leányom számára. A mamád és
a Róza nénéd üdvözletét egyébaránt, ha netán nem akarnál tovább fáradni,
itt helyben is átvehetem tőled…
Én természetesen megértettem a szép szót. Az üdvözleteket «ott helyben»
átadtam Náci bácsinak, aki viszont megnézvén az óráját, tudomásomra
adta, hogy a legközelebbi vonat egy óra mulva indul – visszafelé. Aztán
felült a bricskájára és elhajtatott.
Szerencsémre nem maradtam egyedül, mert különben megevett volna az
unalom. A sörcsapolás hírére (nagy esemény ez, kérem, vidéken és
csodálatosan fürge e téren a hirszolgálat!) egymás után jöttek a «Víg
kubikosba» a homokszörcsögi intelligencia szomjas tagjai. Köztük volt
Traub úr is, a pocakos szörcsögi nábob, népszerű nevén «a répakirály»
(tömérdek cukorrépatermeléséről), akit régebbről ismertem, mert a
boldogult apámmal üzleti összeköttetései voltak. Azt is tudtam, hogy
Traub úrnak egy féltucat eladóleánya van, sőt egyiknek, névszerint Riza
kisasszonynak, a tavalyi medikus-bálon erősen csaptam is a szelet. – Na
– mondtam magamban, mikor a répakirály begurult – ezt a jó sorsom küldte
ide, hogy kosárral ne kelljen beállítanom a mamához és Róza nénihez.
Most már ugyis benne vagyok… megpróbálkozom a főkötővel a Riza
kisasszony boglyas fejecskéje körül. Hátha több szerencsém lesz, mint
Málcsikával. A répakirály elvégre üzletember és talán több érzéke van a
modern élet követelményei iránt, mint Náci bácsinak, aki, úgy látszik,
egyike még a régi jó világ itt felejtett utolsó mohikánjainak.
Kölcsönös szíves üdvözlés és a nemtudom hányadik pohár sör után (már
másodszor csapolt a Víg kubikos) röviden, huszárosan rátértem a Riza
kisasszony boglyas fejecskéjére.
A répakirály csakugyan nem tartozik az érzelgős emberek közé. Fellengős
frázisok helyett egyszerüen előkotorta bőrkabátja belső zsebéből a
ceruzáját, jegyzőkönyvét és így szólt:
– Erről lehet csevegni, tisztelt úr, lássuk csak, mi az évi jövedelme?
Kiszakított egy üres lapot a kövér, zsirosfödelű «notes»-ből,
megforgatta szájában a tömpére faragott plajbászát (mindig tömpére van
faragva, így kevesebb fogy belőle).
No, ez az én emberem! – ujjongtam magamban – ezzel lehet beszélni.
Megmondtam, mi a fizetésem s röviden, dióhéjban előadtam neki is
házassági elveimet, mint Náci bácsinak. Csak azzal a kis különbséggel,
hogy – okulván a baleseten – apanázs igényeimet ötven percenttel
leszállítottam. Elvégre, gondoltam, kezdetben szerényen nyolcezer
koronából is kijöhetünk, a többi aztán a jövő és az asszony dolga.
A répakirály nyugodtan végighallgatott, közben különböző számokat
jegyzett a papirosára s amikor végeztem, hol rám, hol a számsoraira
pislogott apró, szúrós szemeivel.
– Nagyszerű… na, ez igazán nagyszerű – dohogta inkább csak úgy befelé
magának – megöregedtem, sok mindent megértem, de ilyent még nem értem…
nagyszerű, kolosszál… Tisztelt úr – fordult aztán hozzám – nézze,
magának van egy hivatala a miniszteriumban és van hatezer korona
fizetése és maga követel kétezer korona apanázst.
– Kérem, ha talán sokalni tetszik – szóltam közbe megszeppenve és ujabb
nehány percentes engedményre készen.
– Bah! – kacagott fel erre démoni kacajjal a répakirály (én ugyan csak a
regényekben olvastam «démoni kacaj»-okat, de azt mondhatom, fiukák, hogy
ez démoni kacaj volt!) és mind a két kezével fogta a gömbölyű pocakját,
hogy el ne guruljon. – Bah! – ismételte – istenbizony, ez nagyszerű,
kolosszál!… Itt van egy ember, egy úr, a miniszteriumból, a fővárosból.
Egy hivatalnok úr, egy úgynevezett magasrangú hivatalnok úr. Van neki
hatezer korona jövedelme és ő kér még kétezer korona apanázst. És azt
hiszi, hogy abból a rongyos nyolcezer koronából majd ki fog jönni a
családjával, a rangjával, a feleségével, a nagyságos, sőt méltóságos
asszonnyal… a mai világban, Budapesten… Tisztelt, kedves úr – fordult
megint hozzám – maga lehet egy igen finom úr, egy nagy idealista, de
maradjon csak agglegény, mert férjnek, családapának nem való. Ahhoz egy
kicsit nagyon is – pardon! – élhetetlen a tisztelt úr. Nincs semmi
üzleti érzéke. Már pedig, kérem, a mai világban a házasság is üzlet. A
legkomolyabb üzlet. Soha elszámítás vagy nem számítás, olyan véresen meg
nem boszulja magát, kérem, mint ennél az üzletnél. Már pedig uraságod
alaposan elszámította magát azzal a kétezer koronával! Ha legalább
négyezeret kért volna, akkor lehetne talán beszélni…
Ezenközben berobogott a vonatom és én csapot-papot otthagyva búcsút
mondtam Homokszörcsögnek, a Víg kubikosnak és a répakirálynak. Egész
úton hazafelé azon gondolkoztam, mi vagyok hát tulajdonképen: élelmes
üzletember-e vagy élhetetlen ideálista?… És vajjon hogy kell hát kezdeni
azt a bizonyos «fejbekötést?…»
– Emeletes mamlasz vagy, öcskös, ha éppen tudni akarod! – dörgött közbe
itt az asztal elnöke. – Miért nem kérdezted meg a Málcsi vagy a Riza
kisasszonyt, azok majd megsugták volna, hol kell kezdeni azt a bizonyos
fejbekötést… Különben pedig ez a szerencséd, fickó, ennek köszönheted,
hogy most ki nem golyózunk magunk közül és hogy súlyosabban el nem
marasztallak. Hóhérinas! – kiáltott aztán a sarokban sunnyogó Fritzi
gyerekre – még két litert a a legjobbikból!