Kis Péter, a jog- és államtudományok ujdonsült doktora, felöltötte
vadonatúj, noha kissé vidékies szabású redingotját és bokrosan sarjadó
dús ambicióktól ruganyos léptekkel ment a miniszteriumba, hogy ott –
mint a zsebében rejtőzködő s oh, oly nehezen várva-várt nagypecsétes
levél igen komolyan felszólította – «haladék nélkül szolgálattételre
jelentkezzék.»
– Me-melyik Kisek kö-közül való, ba-barátom? – kérdezte kissé akadozva,
bemutatkozása után a miniszteri tanácsos úr ő méltósága, csak úgy a
félszemével pislantva föl rengeteg aktagarmadái mögül Péterre.
– Dengelői vagyok, méltóságos uram, – felelte bizonytalanúl Péter,
mivelhogy nem volt egészen tisztában a kérdés természetével. Ő egészen
másféle kérdésekre volt e rá nézve oly nevezetes, mondhatni ünnepélyes
alkalommal elkészülve.
– Hm, szép. Ré-régi csa-család… jó csa-család, – fejezte be az
érdeklődést ő méltósága, noha Péter már erősen köszörülte a torkát, hogy
előadja azt a csinos kis önéletrajzot (curriculum vitae), amelyet külön
ez alkalomra állított össze, s amelyben néhány rövid, de lelkes
mondatban főkép azt óhajtotta volna ecsetelni ő méltósága előtt, hogy
már az egyetemen is a közigazgatási jognak különösen az a területe
érdekelte (a doktori értekezése is erről szólt), amelyiken itt a
miniszteriumban most, régi hő óhajtása szerint gyakorlatilag lesz
alkalma – bár csekély erővel – de annál nagyobb igyekezettel működhetni,
ő méltósága bölcs vezetése alatt, a haza és a köz javára…
– Mo-most pedig ki fo-fogjuk venni a hi-hivatalos, sza-szabályszerű
esküt, – fojtotta bele száraz, hivatalos hangon Péterbe a kikivánkozó
szép mondatokat ő méltósága és megnyomta az asztalán levő villamos
gombot.
A szomszéd szobából erre bejött a fogalmazó úr a «latere.» Megmagyarázta
Péternek a szükséges formaságokat (egyik kezét tegye a szivére, a
másikat emelje esküre és mondja utána, amint következik: Én Kis Péter
esküszöm, stb., stb…) és komoly ünnepélyességgel «kivették» az esküt,
amelynek értelmében Péter a hivatalával járó kötelességeket minden
időben és minden körülmények között részrehajlatlanúl, lelkiismeretes
pontossággal és legjobb tehetsége szerint teljesíteni igérte. Aláírták
annak rendje-módja szerint a jegyzőkönyvet is, azután a fogalmazó úr
karonfogta Pétert (most már különben «tetu» kollégát) és körülvezette az
ügyosztályban, hogy bemutatkozzék és tisztelegjen az összes
kartársaknak. Ez a legelső hivatalos kötelesség. A «fizetéstelen
tiszteletbeli segéd»-eknél kezdték s úgy mentek fölfelé azon a bizonyos
lajtorján, melynek csúcsán az osztályt vezető osztálytanácsos úr ő
nagysága ül. Ez ugyan rangellenes eljárás, de azért kellett így
megfordítva cselekedni, merthogy annak a hivatalos lajtorjának (fura egy
szerszám az, kérem) egyes fokai annál későbben népesednek meg, mennél
magasabban vannak s az osztálytanácsos úr például már csak úgy déli
harangszó tájban szokta elfoglalni helyét odafenn az őrhelyen.
Az első hivatalos napját körülbelül el is töltötte imigyen Péter.
Annyival inkább, mert az osztálytanácsos urat, a fogalmazó legnagyobb
csodálkozására, szokatlanul barátságos kedvében s épen villásreggelizés
közben találták. Valami csodálatos, rozsdavörös borjúpörköltet
falatozott ő nagysága (a szomszéd «Háromkirályok» vendéglőből) s
láthatólag derült érdeklődéssel hallgatta ezenközben Péternek – a zordon
méltóságos úr előtt bennrekedt, de most annál erőteljesebben előbuggyanó
– lelkes körmondatait «szíve ő vágyáról», mely ime, ma beteljesült,
továbbá a «közigazgatási jog ama bizonyos területeiről», melyeket Péter
már jogász korában is oly kiváló előszeretettel művelt az egyetemen,
stb., stb…
A délutánt, otthon a lakásán, levélírással töltötte Péter. Az özvegy
édes anyjának hosszú négy oldalon hűségesen beszámolt az utazásáról
Dengelőről – Budapestig. A szerencsés megérkezéséről s a nemkülönben
szerencsés bekvártélyozásáról bizonyos özvegy Kalimpáné asszonynál.
(Igen jóravaló idősebb nő – füllentette a száz aggodalmú öreg asszony
megnyugtatására Péter – noha a való tényállás az, hogy Kalimpáné «egy
magányos, fess, fiatal úri asszony», amiképen ő maga is hirdette az
apróhirdetésekben magát, azaz hogy az «elegánsan butorozott» hónapos
szobáját «lépcsőházi» bejárattal, esetleg teljes ellátással és csakis
disztingváltabb magányos uri ember számára»…) Különös lendületet vett
Péter levele ott, ahol a hivatalbeli fogadtatását ecsetelte. «Az összes
kollégák – írta egyebek közt – a legnagyobb szivességgel fogadtak. Már a
miniszteri tanácsos úr ő méltósága is különösen kegyes volt hozzám (a
családunk iránt is érdeklődött). De külön ki kell emelnem az
osztálytanácsos úr ő nagysága kedvességét, aki különben a közvetlen
hivatali főnököm. Ő nagy érdeklődéssel hallgatta beszédemet, amelyben
mintegy rövid programmját adtam a miniszteriumban kifejtendő
működésemnek. És végül abban a nagy megtiszteltetésben részesített, hogy
egyszersmindenkorra meg-meghivott vacsorázó társaságába, a vendéglőbeli
törzsasztalhoz, melynek ő az elnöke. Az összes nőtlen kollégák (s
ilyenek, úgy hallom, igen számosan vannak) ott szoktak vacsorázni. Ez,
mondom, igen nagy kitüntetés s azonkívül hasznos is lesz rám nézve, mert
bizonyára sokat fogok tanulni a fehér asztalnál is a kollégáktól,
akiknek, úgy látszik, az osztálytanácsos úr a szellemi vezérük s a
fiatalabbaknak valódi atyai barátjuk… Ma este már ott is vacsorázom
(ebédre Kalimpánénál abonáltam), azért sietek zárni e levelemet, stb.,
stb.»
Még egy másik levelet is írt Péter. Azaz, hogy csak egy képeskártyát,
mely bizonyos Vég Piroska nevű úrileánynak szólt, aki úgy látszik,
kevesebb szóból is megérti Pétert. Sőt szavak sem épen kellettek a
megértéshez, mert a képes lapra, mely a miniszterium büszke, de rozoga
(ilyenek nagyrészt a m. kir. miniszteriumok!) palotáját ábrázolta,
mindössze egy nyilat rajzolt Péter, még pedig a harmadik emelet egyik
ablakához (amely, tán mondanunk sem kell, Péter hivatalos szobáját
jelezte), ezenkívül az egyik sarokba meglehetősen apró betükkel (hej,
alighanem kitünő szeme van annak a Piroskának!) valami ilyesféle szám-
és betürejtvényt pingált: «100.000 p–szi!»… Míg a másik sarokba, nevének
kezdőbetüi után annál nagyobb és szinte kiabálva ágaskodó betükkel ezt
írta: «m. kir. miniszteri fogalmazó gy»… (A hosszú és különben is
magyartalan «gyakornok» szót így egyszerüen «gyé»-re rövidítette, a
fölösleges «ideiglenes minőségű díjtalan» szavakat pedig teljesen
elhagyta, ami mindenesetre jó nyelvérzékét és az egyszerű, tömör stilus
iránt való előszeretetet bizonyítja.)
*
A «Három királyok»-ban már együtt volt a törzsasztal (az otthontalan
öreglegények korán szoktak gyülekezni) az osztálytanácsos úr ő nagysága
elnöklésével, mikor Péter belépett.
Még mindig az ünnepi redingot volt rajta, mert némi ünnepélyes
fogadtatásra számított, sőt útközben csinos kis dikciót is hevenyészett,
melylyel majd az elnök úr üdvözlő szavaira válaszolni fog.
Hatalmas füstfelhő gomolygott a törzsasztal fölött («konzerváljuk
magunkat, fiukák, mert különben idő előtt megrothadunk»… – szokta volt
hangoztatni az asztal humoristája), a különböző és leginkább tar
koponyák úgy látszottak a füstben, mint őszi ködben az érett
káposztafejek… A boros üvegek és sörös poharak között ingerült, kemény
szavak pattogtak:
– Borzasztó!
– Rettenetes!
– Szörnyüség!…
– Hát csakugyan?…
– Rémes!!…
Ilyenféle, nem épen barátságos, még kevésbbé ünnepélyes felkiáltások
sziszegték-morogták körül Pétert, mikor bizonyos elfogultsággal,
udvariasan, mélyen meghajtotta magát a tanácsos-elnök úr előtt.
– Kérlek alássan, nagyságos uram, kegyes bátorításod folytán voltam
bátor megjelenni…
– Szervusz! – szakította derékon Péter dikcióját a tanácsos úr, – tedd
le magad. Urak, aki még nem ismerné, dr. Kis Péter úr, az új
gyakornokunk.
Péter megszeppenve kuporodott le az egyik üres székre. Ez a rettenetes
«gyakornokunk» szó, amit ő csak egyszerű «gy» betüvel jelzett, így
kimondva (pláne «fogalmazó» nélkül) szinte lesújtotta. Úgy érezte,
mintha a csontjait ropogtatná és az agyvelejébe szurkálna az a sok
zordon mássalhangzó: gykrnknk!… Brrr… majd a hideg verejték verte ki
tőle.
Néhányan a szomszédságból kezet fogtak vele, mások csak némán intettek,
de mindenki ezt gondolta magában:
– Szegény tatár!
Ezzel aztán végkép el is volt intézve Péter «ünnepélyes» fogadtatása.
Az egyik tömzsi, kerekfejű és erősen őszbecsavarodó asztaltárs (címzetes
segédtitkár a miniszteriumban) vette fel a szót. Ő is csak az imént
érkezett s a nagy háborgást okozó követ ő dobta a társaság meglehetős
posványosan hullámzó hangulatába.
– Hát igen, – mondta élesen pattogó hangján a kis ősz ember, – Karcsi
főbelőtte magát! Még pedig alaposan. Mausztodt!… Már viszik is a
boncasztalra.
– Igazán borzasztó! – fakadt ki újra az egyik fiatalabb kolléga
(fogalmazói rangban és szintén szapora fehér fürtökkel az üstökében.)
– Borzasztó… borzasztó! – pattogott vissza a kerekfejű – az ördögöt
borzasztó! Sőt nagyon egyszerű és természetes. A legtermészetesebb ügy a
világon. Épen olyan természetes, mint ahogyan én, te, ő (itt épen Kis
Péter felé bökött, aki ijedten rezzent össze) és mind, akik most itt
szemforgatva sopánkodunk, hasonlóan cselekedtünk volna, ha lett volna
vagy volna annyi fiatalos hebehurgyaság (vagy férfias bátorság – ahogy
akarjátok) bennünk is, mint Karcsiban. Ha nem lettünk volna, vagy nem
lennénk elég okosak vagy gyávák (megint: ahogy tetszik!) ahoz, hogy
emberi életet kezdjünk élni. Igaz, őszinte, _egész_ emberi életet… Épen
olyan természetes, mint amilyen természetellenes az, hogy én, te, ő és
mind, akik itt vagyunk napról-napra, itt ebben a bűzös, margarin- és
spiritusz-szagú kocsmában és hizlaljuk az epénket és aszaljuk a
szivünket és az agyvelőnket… hogy végezetül még a férgek is csalódjanak
majd bennünk, amelyek pedig egyedül fűznek szép reményeket ehez a mi
nyomorult, hazug _féléletünkhöz_, amely silányabb, érték nélkül valóbb
az állaténál, mert az legalább kölykeket nevel… Hát ez a Karcsi, akit
itt most szegénynek, szerencsétlennek sopánkodtok, legalább élt. Egész
emberi életet élt. Ha egy évig, vagy akár csak egy hónapig élt volna is,
de élt. Volt bátorsága élni… Volt bátorsága hallgatni érző, fiatal szíve
dobogó szavára… egészséges meleg vére ritmikus lüktetésére… És nem
fojtotta az emberi élet e legfenségesebb zsolozsmáját hazug és gyáva
alakoskodással füstös kocsmák és kávéházak bűzös csörömpölésébe és
útszéli lebujok feslett sikongásába, mint én, te, ő és mind, akik most
itt aszott szívvel és ehrlich-hata után nyöszörgő vérrel sopánkodunk… Az
megint más lapró tartozik, hogy ezentúl _csak_ dolgozott, becsületesen,
emberségesen (sőt sokszor már szinte állatmódra) a hivatal taposó
malmában… hogy nem kereste malmára a nagyokat lendítő, de legtöbbször –
hiszen tudjuk, látjuk – gyanus forrásokból ömlő és piszkos sodrú nagy
vizeket… hogy őszbecsavarodó fejjel még mindig a «ranglétra» alsó,
görhes fokain kuporgott, míg nála sokkal hitványabbak az ő vállain át
kúsztak a magasba… hogy hat szép gyermeket adott a hazának, a tekintetes
haza pedig adott neki olyan fizetést, amelyért a mészáros, a pék és
társai csak három sovány porcióra valót hajlandók naponkint adni és
olyan úgynevezett «lakbért», amelyért a legkülvárosibb háziúr sem áll ma
már szóba az emberrel… Ez, mondom, és minden egyéb, ami ezután és ebből
következett, már nem az ő dolga. Ő elvégezte a maga dolgát emberségesen
és punktum!
– Az a vén paralitikus dadogány az oka mindennek! – süvített fel itt egy
ingerült, éles hang, – ha ő az ősszel penzióba megy, Karcsi most
előlépett volna.
– No, csak azt várjátok, míg az elmegy, – kontrázott egy másik, – azt
csak az Entreprise huszárjai mozdítják el onnan…
– Igyunk, fiukák! – igyekezett földeríteni a komor hangulatot a
humorista. – Vigasztalódjatok: sohse halunk meg és sohse – lépünk elő!
– És vigasztalódjunk, – szólalt fel ismét a kerekfejű s egy ívet vett
elő a zsebéből, – hogy nekünk még telik az elpocsékolt hitvány életünk
árán egy-két garas a kollégáink koszorújára. Irjátok alá!
A kollégák ittak, aláirták az egy, usque két koronáikat és megint ittak.
Péter is aláírt egy koronát. Ez volt tulajdonképen az első komoly
hivatalos működése.
*
Jó éjfélre járt az idő, mikor az asztal szétoszlott.
Péter úgy gondolta, hogy illendő dolog hazakísérnie a főnökét, aki – úgy
vette észre – kissé rövidlátó is és egész este, jó példával járván elől,
igencsak szorgalmasan hozogattatta a «három decit.» (Mert a tanácsos úr
elvből mindig csak három decit hozat – egyszerre.)
– Na, fiacskám, – mondta hazamenet atyáskodó hangon, de pajtáskodó,
boradta őszinteséggel Péternek a tanácsos úr, – most már láttad: miféle
virágok fakadnak majd számodra azon a bizonyos mezőn, amelyről délelőtt
ott a hivatalban olyan lelkesedve beszéltél. Nem akartalak akkor
zavarni. Elvégre is a hivatal – hivatal! Meg aztán igazán olyan derüs
félórát szereztél nekem, amilyenben már régóta nem volt részem. Mintha
csak enmagamat láttam volna – harminc évvel ezelőtt… és a saját akkori
hangomat hallottam volna… Én is épen így beszéltem akkor a főnököm
előtt, fiacskám. És «álmaim is voltak, voltak»… mint a költő mondja.
Épen úgy, mint neked. És volt vadonatúj szalonkabátom is, amelynek
zsebében, a szívem fölött, egy bodros fejű kis leánynak arcképét
szorongattam, aminthogy valószinüleg a te kabátod zsebében is ott
szorong valami kis bodros fejű… Én is írtam akkor igen szép, érzékeny és
ambicióktól duzzadó levelet az édes anyámnak, no és egy másikat annak a
kis bodros fejűnek… Aminthogy bizonyosan te is írtál. És látod, mi lett
a vége. Egy savanyú kedvű, rezes orrú, részeges agglegény, fiacskám.
Olyan, mint a többi, akit ott láttál a «Három királyok» asztalánál és
amilyeneket a többi kocsmákban is láthatsz. Magyar királyi agglegény,
fiacskám… Aki éjfélkor tántorog haza a füstös csapszékből, tíz órakor
ébred fejzúgással és gyomorémelygéssel… Dél felé betámolyog a
hivatalába, komisz borjúpörköltet eszik, sört iszik rá, aztán pipára
gyújt «simliket» gyárt és böfögve várja, míg fölfordul, aki előtte van a
szamárlétrán. Addig várja, míg egyszer csak maga is fölfordul… és a
kutya se ugat utána… Na, jóéjszakát, fiacskám!…
Péter lehorgasztott fejjel bandukolt tovább az éjszakában.