Cser Miska kissé elszontyolodva vett búcsut tudós barátjától,
visszakullogott a szobájába és azon gondolkozott: ne változtassa-e meg a
programmját?
Ezzel a gondolattal aludt el és ezzel ébredett, noha igazság szerint a
Kövesi Maca «képével» kellett volna mindezt cselekednie. Ama nevezetes
cservári találkozás óta ugyanis egyre azt dudolgatta Miska, hogy:
«Képeddel alszom el, képeddel ébredek…» És ilyenkor titokban mindig a
szép Kövesi Macára gondolt. Sőt a pesti programm egyik titkos pontjaként
is ott szerepelt már ez a nóta. A medikus-bálon ugyanis ezt akarta
elhuzatni Miska a hajnali szupé-csárdás után a cigánnyal. Természetesen
a Maca nagysám fülébe…
De hát mondom, úgy esett, hogy most ama másik gondolattal ébredt fel
Cser Miska. Öltözködés közben is azzal foglalkozott, sőt mialatt
megreggelizett a Rezeda-kávéházban, azalatt is folyton ez a gondolat
bizsergett a fejében.
Amint a kávéházból kilépett az utcára, ismerős hangok muzsikáltak utána.
Az egyik olyan volt, mint valami jól kijátszott mester-hegedű hangja, a
másik, mint egy ezüstösen csilingelő csengetyűjé.
– Cser úr… Cser úr, kérem! – muzsikálta a hegedű.
– Miska bácsi… Miska bácsi! – csilingelte a csengetyű.
Miska visszanézett s már akkor ott is állt előtte a két szép
hangtulajdonos. Kövesiné és Maca.
– Kiss die Hand, csókolom a kezüket! – üdvözölte Cser kissé riadtan a
hölgyeket.
– Hát maga is itt van, kedves Cser? – örvendezett Kövesiné. – Hát
csakugyan eljött? Na, ez igazán kellemes meglepetés.
– Igazán kellemes… igazán kedves, – kontrázott a mamájának Maca és némi
zavarral kezdte csavargatni a boája egyik szárnyát, hol a jobb keze
fejére, hol a bal keze fejére, miközben a legbájosabb mosolyait
nyilazgatta egy-egy alkalmatos pillanatban – a «Miska bácsi» felé.
– Épen a városba megyünk – mondta Kövesiné, – a Macának kellene egy új
téli kabát. Ez már olyan – vidékies. Nem akarom, hogy messziről
leolvassák rólunk, hogy nem vagyunk pestiek…
– Ó, kérem, kérem – hümmögött közbe Miska és valami udvarias bókot akart
mondani. Valami ügyes metaforát, amit valamikor a stilisztikában tanult
a szép virágról, melynek nem kell aranyos cserép… De nem jutott
hamarosan az eszébe. Mire valahogyan összeszerkesztette volna a
mondatot, akkorra már ismét Kövesiné vette át a szót.
– Ah, ez a Budapest!… Itt van csak igazi élet. Elegáns, nagyvárosi élet.
Kulturélet. Ott Cserváron begyöpösödik s megpenészedik az ember. Mindig
mondom Vilmosnak, költözzünk fel, de őt nem lehet kimozdítani onnan az
Isten háta mögül. Még ezt a pár hónapot is sajnálja, amit itt töltünk.
Igaz, hogy őt még egyelőre odakötik az üzleti ügyei. Hanem maga, kedves
Cser… magát igazán nem értem… Ha jól emlékszem, arról panaszkodott, hogy
nem érdemes gazdálkodni. Hát akkor mért vesződik ott azokkal a
bundaszagú cselédekkel? Hiszen maga diplomás ember is… a föld mindig
eladható, csak szólnia kellene Vilmosnak, nála mindig vannak
előjegyzésben olyanok, akik igen jó árt fizetnek a földért…
– Már magam is gondolkoztam erről, – jegyezte meg kelletlenül Cser.
– No úgy-e? – folytatta Kövesiné. – Remélem, hogy nem is áll meg a
gondolatnál. Kár lenne magáért. Keressen magának egy kedves, ügyes kis
asszonykát,) – csak valami pesti leányt ne, mert azok tudja, milyenek…)
aki majd aztán rak magának egy kellemes, elegáns, puha fészket, de nem
ám ott a cserfalvi granáriumban (azt csak hagyja a verebeknek és
baglyoknak), hanem itt a fővárosban… Tudja, olyan édes, csendes, intim
otthont, amilyent csak itt lehet berendezni ezekben a modern úri komfort
minden vívmányával felszerelt pompás palotákban. Ah, ha mi itt
lakhatnánk, Macuskám…
– Hm, hm… no, no, – hümmögött Cser és önkéntelenül is az ilyeténkép
aposztrofált Macuskára tekintett.
– Ah, mamuskám! – sóhajtott Maca és egyik legelsőrendű, bágyadtan epedő
és egyben perzselően tüzes mosolyát nyilazta Miska bácsi sunnyogó
szemébe.
A villamos állomáshoz értek.
– Ha nincs fontosabb dolga, kedves Cser – vetette oda hanyag
előkelőséggel Kövesiné, – elkisérhet a Kossuth Lajos-utcába.
– Tartom szerencsémnek! – hajolt meg kissé szegletesen Miska és
föltelepedett a hölgyekkel a villamosra.
– Ha pár percig várni akar, azonnal itt vagyunk, – mondta igen kedvesen
Kövesiné az előkelő divatárú-üzlet előtt Csernek, aki épen azon
gondolkozott, hogyan szeleljen el valami ügyes kifogással.
Most már azonban persze, hogy «várni akart» Miska. Nem is egy-két
percig, akár estélig.
– Hát a színház, mamácskám? – figyelmeztette Maca az anyját.
– Az ám, – kapott észbe Kövesiné. – Nézze csak, édes Cser, – fordult
aztán Miskához, – ha olyan kedves lenne, megválthatná addig a jegyünket.
Ha nincs egyéb dolga, maga is velünk tarthatna. Nagyszerű darabot adnak
ma a Vígben. A «Betörő király»-t adják. Én már kétszer láttam, de Maca
még nem látta és roppant kiváncsi rá. No, úgy-e, lesz olyan kedves?
Miska – mit volt mit tennie – persze, hogy volt olyan kedves. Loholt a
jegyárusító boltba, hogy pontosan visszatérjen, mire a hölgyek kijönnek.
– Sajnálom, – fogadta Miskát a jegyárusító kisasszony, – a mai előadásra
már nem szolgálhatok. A szinházi pénztárnál azonban lesz még, de tessék
sietni, mert onnan is hamar elkapkodják a jegyeket. Ez a darab még
mindig táblás házakat csinál. Ma meg épen, mert ma van a századik
jubiláris előadása.
– Na, ez csakugyan kitünő darab lehet, – gondolta Miska és elhatározta,
hogy ő is megnézi a jubiláris remekművet.
Sietett vissza a divatüzlet elé, hogy megbeszélje Kövesiékkel a dolgot,
de a hölgyek még nem jöttek ki az üzletből.
Fel és alá kezdett sétálni az utcán, először hosszabb, majd egyre
rövidülő vonalon is mindegyre izgatottabban leste a nagy fényes üvegajtó
nyilását. Az ajtó nyilt is, egyre nyilt, de mindig más lépett ki rajta.
Már egészen belefájdult a nyaka és szeme a feszült várakozásba, amely
épen félóráig tartott. Szegény, tapasztalatlan Miska nem tudta még, hogy
ha két hölgy bemegy a divatárú-üzletbe és azt mondja, pár perc alatt
végez, – a legjobb esetben ugyanannyi negyedórát jelent.
Végre kijöttek a hölgyek, de kabátot – nem vettek.
– Hiába, – csicseregte ajkbiggyesztve Maca – ez a készárú mind csak
olyan mondva csinált, elegáns nő nem veheti magára.
– Majd rendelünk, – mondta Kövesiné, – esetleg fel szaladunk Bécsbe, én
ott dolgoztatok. Ha nem lesz más dolga, maga is velünk jöhetne, kedves
Cser…
Miska ez irányban már nem nyilatkozott, de magában olyasvalamit érzett,
hogy alighanem már dolga akad akkorra. Mindenekelőtt most a színházügyet
vélte rendezendőnek.
Abban állapodtak meg, hogy Cser lesz olyan kedves, megváltja a jegyet a
színháznál (ha lehet, valami jó páholyt az első emeleten – indítványozta
Maca, de ha az már nincs, zsöllye is jó lesz – jegyezte meg a mama –
csak az első sorokban legyen). Uzsonnakor majd találkoznak Gerbeaudnál
és onnan együtt mennek a színházba.
Cser kocsiba vágta magát, mert az inai erősen roggyadoztak már a hosszú
strázsálástól és a színházhoz hajtatott. Szerencsére kapott még három
jegyet, de csak zsöllyét, azt is úgy, hogy két szék volt egymás mellett,
a harmadik külön.
– Annál jobb – állapította meg magában Miska, a megnyugvás bizonyos
kellemes érzésével, – az a két szék jó lesz a hölgyeknek, a harmadikat
pedig majd magam foglalom el. Legalább nyugodtan és zavartalanul élvezem
a betörő királyt…
(Hjah, kedves hölgyeim, tegyék csak egy kicsit próbára a harminc éven
túl levő gavallér türelmét, ha még oly kedvesnek, fürgének mutatkozik
is, menten kiüt belőle a mogorva és lusta – agglegény…)
Délutánra valamelyest kipihente magát Cser.
Hat órakor, a megállapított terv szerint, találkoztak Gerbeaudnál és
onnan együtt mentek a színházba.
– Ez a két szék itt egymás mellett – rendelkezett Kövesi mama a
jegyekkel – jó lesz magának, kedves Cser és Macának. Én majd a harmadik
széket választom, az valamivel előbb van, úgyis rövidlátó vagyok.
Így is történt.
Cser és Maca elfoglalták a két széket egymás mellett, a mama a
harmadikra telepedett.
A színház zsufolva volt közönséggel, szmokingos urakkal, selymes
hölgyekkel. Ez utóbbiak voltak többségben. Mintha csak valami
szépségverseny lett volna, csupa szép hölgy: érett asszonyszépség,
fesledező leánybimbó… És Kövesiné, meg kell adni, pompásan
beleilleszkedett leányával együtt az elegáns keretbe. Itt már nem
látszott rajtuk a vidékiesség, sőt ugyancsak elemükben voltak. Miskát
egy kicsit feszélyezte is már a sok látcső, amelyet a fényesre fésült és
fényesre torolt fejű szmokingos urak a szép Maca felé szegeztek. Alig
várta már, hogy elsötétüljön a nézőtér.
A kárpit végre szétlibbent. Meleg moraj hullámzott végig a tömött
sorokon.
A színpadon, mely félig elsötétített hálószobát mutatott, hatalmas ágy
terpeszkedett, habos, csipkés fehér párnákkal, rózsaszínselyem
paplannal. Az ágyban, melynek nagy részét egy krizantémvirágos japán
paraván födte el, egy hölgy feküdt, de csak a fejét lehetett látni.
Miska, aki utoljára húsz évvel ezelőtt volt színházban és azóta csak az
orfeumokat frekventálta, meghökkent. Mi lesz itt?… Kissé el is pirult és
félve sandított Macára.
A Maca gömbölyű, fehér arca is nekibiborosodott, de ő nem nézett
Miskára. Mereven a színpadra nézett, kicsit előre is hajolt,
tágrakerekített szemét szinte odatapasztotta az ágyhoz és
meg-megrebbenő, izgatott érdeklődéssel várta, mi lesz itt?
Miska körülnézett. Mindenki úgy tett, mint Maca. Kövesiné is, aki még a
lorgnonját is felkapta, pedig ő már tudta, hogy mi lesz itt.
Az lett, hogy az ajtón halkan, óvatosan besurrant egy elegáns, lengő
feketeszakállú úr. A hölgy nagyot sóhajtott az ágyban és olyanformán
nyujtózkodott, mint valami nagy éhes kígyó…
– Ahá – vélte Miska – az a szegény nő bizonyosan beteg és ez a
szépszakállú úr valami tekintélyes orvosprofesszor.
A lengőszakállú azonban, miután óvatossan körülkémlelt, bezárta maga
után az ajtót és levetette a kabátját.
– Juj, operáció lesz… – súgta oda Miska a szomszédjának, de Maca csak
egyet rántott a vállán és még előbbre hajolt.
A szakállos úr a mellényét is levetette és ezalatt valami szóváltás is
történt, de olyan halkan, hogy Miska nem értette. Ő is előbbre hajolt.
Mindenki előbbre hajolt. Kövesiné is, pedig ő bizonyosan tudta már,
miről van szó.
Ekkor egyszerre valaki dühösen dörömbölni kezdett kívül az ajtón… A nő
az ágyban ijedten felsikoltott, a szakállos úr rémülten kapta a
kabátját, mellényét és az ágy alá bujt…
Általános derülés. Az első sorokban diszkrét, elfojtott szesszenés,
nyikogás… hátrább és a magaslatokon hangos röhej…
– Ujjé, Miska bácsi! – kapott hirtelen Cser karjába Maca. – Most jön a
férj… az meg ott az ágy alatt az udvarló… Ujjé, ez lesz a hecc!
Hecc, az csakugyan lett. Tíz óráig egyik hecc a másikat kergette a
színpadon. De a Miska bácsi nem igen hallott már ezután egyebet, folyton
csak a Maca hangját hallotta:
«Ujjé… a férj… az udvarló… ujjé!»
Pedig, mint hamarosan kiderült, udvarlóról szó sem volt, csakis férjről.
A szép szakállú volt a férj és egyben a hirhedt «betörőkirály». Odakünn
a rendőrség emberei dörömböltek, akik csakhamar be is feszítették az
ajtót, a hiányos öltözetű urat kihúzták az ágy alól, ráadták a
mellényét, kabátját, ellenben levették a szépen lengő álszakállát.
De Miskát mindez kevéssé érdekelte. Ő csak a vidám, kedves ujjézást
hallotta. Még akkor is az zúgott a fülében, mikor a hölgyeket udvariasan
hazakisérvén, sietve és kelletlenül megvacsorázott a Két Rezeda
éttermében.
Vacsora után feltámolygott a szobájába és mielőtt lefeküdt volna,
jelentékeny módosításokat eszközölt a programmján.
A színházakat és a medikus-bált irgalmatlanul törölte, ellenben ezek
helyett felvette a mozikat. Másnap, kora reggel elköltözött a Két
Rezedából a Három Rózsába, mely a negyedik városrészben volt. Kövesiék
elől valósággal bujdosott, nappal ki se merte többé tenni lábát az
utcára.
Pont két hét mulva pedig, ép úgy, mint tavaly, szépen visszautazott
Cserfalvára és átvette Perbenyiknétól a kulcsokat.