Cser Miska, a megcsontosodott öreg legény, bezárta otthon a nagy
granáriumát és a lakását (mely szintén inkább valami vén granáriumhoz,
hogysem földesuri kastélyhoz volt hasonlatos), a kulcsokat átadta
Perbenyiknének, az öreg házvezető gazdasszonynak s a tengelyig érő
sárban és a vágni való vastag téli ködben a vasuti állomásra indult,
hogy ez alkalommal is megtegye rendes téli «kiruccanását».
Ez a kiruccanás rendszerint abból állott, hogy Miska úr (akiből sehogy
sem akart már Mihály lenni) felutazott két hétre Budapestre. Ott
bekvártélyozott egy másodrangú szolid és csendes szállodába, felkereste
néhány jókedvű, jogászkori cimboráját, akivel aztán végigjárta az összes
orfeumokat, kabarékat és a mulató Budapest egyéb Európaszerte előnyösen
ösmert, éjjeli vigasságokra alapított intézményeit. Mindezek után pedig
néhány tükör-, esetleg fejbeverési spektákulumot rendezvén (rendszerint
utolsó éjszaka és zenekiséret mellett), szép csendesen visszautazott
Cserfalvára és ismét átvette Perbenyiknétől a kulcsokat.
Most valamelyest módosult azonban a kiruccanás programmja. Legalább
elméletben.
Kissé korábban is útrakelt Miska úr, mint az előbbi években és a
színházakat is felvette a műsorába. Sőt egy bált is, a medikus-bált.
Ezt a kis változást pedig a fess Kövesiné okozta, aki szintén ez időben
kezdte meg rendes pesti saisonját, leányával, a szép Macával, a cservári
aranyifjúság dédelgetett bálványával.
Kövesiékkel az őszszel ismerkedett meg Cser Miska, mikor egynémely
sürgős gazdasági ügyeinek rendezése végett rándult be Cservárra.
Világosabban szólván, pár ezer forintnyi gyorskölcsönre volt szüksége
Miska úrnak, mivelhogy olyan rettenetes szűk termés volt, amilyenre ama
gyászos emlékezetű «hét szűk esztendő» óta alig volt példa és ezenkívül
még sertés- és marhavész is dühöngött az elmult esztendőben. A
kölcsönügyletet Kövesi úr, az ismert pénzember bonyolította le a lehető
leggyorsabban és legkulánsabban.
Ekkor esett Cser Miksa értésére Kövesiék pesti kirándulása, nem különben
az is, hogy Kövesiné őnagysága és kedves leánya rajonganak a
színművészetért és a medikus-bálon is részt fognak venni. Kövesiné
fivére ugyanis orvos Budapesten és a bálrendező bizottságának tagja. Azt
is elárulta még a szép asszony Miska úrnak, akihez az első perctől fogva
különös szimpátiát érzett, hogy szálláson is a doktornál lesznek a
Rezeda-utcában, 113/_b_.
Cser Miska mindezek folytán még a vasúton elhatározta, hogy a «Két
Rezedá»-hoz címzett szállodába fog megszállni, amely szintén a
Rezeda-utcában van és mint csendes, szolid «családi ház» ismeretes.
Úgy is történt.
Mikor megérkezett, a szálloda folyosóján egy ismerős alakot pillantott
meg Cser, amint az épen besurrant az egyik vendégszobába.
– Nini, – állapította meg némi gondolkodás után Cser – hiszen ez Bikity
Márk, az én egykori kedves jogász pajtásom és cimborám!
A gondolkozásra azért volt szüksége Csernek, mert Bikity Márkot már
néhány év óta nem látta.
Mikor utoljára találkoztak, akkor Bikity boldog vőlegény volt és azzal
rázta le magáról Miskát, hogy ő már kivénült a fiatalkori
bolondságokból, ő rá ezentul ne számítsanak a cimborák, neki hagyjanak
békét… Ő most már végleg visszavonul a legényi élet viharos vizeiről a
csendes otthon révébe és komolyan hozzálát a munkához. Elvégre, egyszer
élünk és az élet nem csupa orfeum és kabaré…
– Okosabb lenne bizony, ha te is követnéd már a példámat! – tanácsolta
végül Miskának.
Miska ugyan nem követte a példát, de ezentúl békét hagyott Bikitynek.
Csak távolról kisérte figyelemmel az élete további sorsát és örömmel
látta, hogy Bikity Márk csakugyan szavának állt és komolyan dolgozott.
Azonkívül, hogy mint ügyvéd is kitünő névre tett szert, egymásután
jelentek meg dolgozatai a különböző jogi szaklapokban, sőt önálló
tanulmányok alakjában is.
Cser Miska ugyan, noha maga is jogász és fiskális lett volna, Bikity
Márk ilyetén kiváló működéséről csak a napi lapja tudomány, irodalom és
törvényszek rovatából értesült, de ez épen elég volt neki arra, hogy
tisztelettel tekintsen fel Bikityre és bizonyos büszkeséggel hirdesse
barátjának a «kitünő fiatal büntető jogászt» – ahogyan Bikity Márkot az
ujságok nevezték.
Annál jobban megörült most a nem remélt viszontlátásnak. No és, mi
tagadás, furta is egy kicsit az oldalát ez a különös találkozás.
– Mit keres ez a Bikity ilyenkor (este tízre járt az idő) itt a Két
Rezedában? – kezdett magában morfondirozni Cser. – Lehet ugyan, hogy
mint ügyvéd valamelyik ügyfelével tárgyal, aki talán sürgősen el akar
utazni. De…
A «de» folytatásakép megnyomta a csengőt – kétszer, a szobaleánynak.
A fehérbóbitás aztán elmondta, hogy az «ügyvégy» úr egy hétre bérelte a
szobát, nappal ugyan keveset van itt, hanem éjjel tizenkettőig mindig,
de sokszor reggelig is.
– Ejha! – csettintett a két ujjával Miska. – Rendben vagyunk már… No
lám, ki gondolta volna?… No várj, kitünő barátom, most egy kicsit
leleplezünk!
Ezzel hirtelen átöltözködött és bekopogtatott Bikityhez. De meg sem
várta a belülről jövő választ, hanem amúgy detektiv módon egyszerre csak
lecsapott a mit sem sejtő Bikityre, aki asztala előtt ült, ingujjra
vetkőzve s egy csomó könyv és írás volt előtte.
– Szervusz Marci pajtás! (úgy hívták Bikityet a jogász cimborák) –
köszöntött rá a falusi emberek vidám, tele hangján. – Bocsáss meg, hogy
így rád törtem, de megláttalak, mikor bejöttél és nem állhattam meg…
olyan régen láttunk már egymást. Mit csinálsz itt?
Bikity kissé riadtan és csodálkozva nézett fel a könyvei közül.
– Szervusz Miska, – mondta kelletlenül. – Amint látod, dolgozom.
– Hm… – pislogott körül Cser a szobában – ugyancsak belemelegedtél. –
Bizonyosan valami érdekes eset…
– Nem annyira érdekes, mint inkább fontos és sürgős, – felelte gyengéd
célzással, az utóbbi szót különösen hangsulyozva Bikity. – Egy
pályamunkán dolgozom, amelynek a napokban lejár a határideje. Az
egyetemi magántanárságom függ tőle, azért olyan fontos és sürgős. Még ma
be kell fejeznem, hogy nyomdába adhassam.
Hiába ismétlődött azonban a «sürgős» szó, Miska nem értette el a
célzást.
– Nagyon szép, nagyon szép, gratulálok, pajtás! – mondta tétován, de
különben már nem is figyelt a Bikity szavaira. Mint valami bűnjelek után
szimatoló detektiv, mindegyre a szobában vizsgálódott köröskörül.
– Oh, kérlek, – szerénykedett Bikity – még egyáltalán nem bizonyos.
– No, no, – mondta kétértelműen Miska és magában ezt gondolta hozzá:
– Az azonban bizonyos, hogy most leleplezünk, ravasz kópé!… Azt meg kell
neki adni, hogy ügyesen csinálja a dolgot. Nem hiába furfangos fiskális…
A tudomány komoly és tisztes tógáját borítja léha kis kalandjaira… Hanem
most alája nézünk annak a tógának és alighanem ki fog alóla látszani az
a bizonyos lóláb, amely egyuttal egészen más láb lesz, sőt lábacska…
Ezalatt ravaszul és szaporán pislogott Miska, különösen a szoba sarkában
levő vaságy felé, melyet egy hatalmas spanyolfal takart.
– Úgy-e, csodálkozol? – kezdte volna magát igazolni Bikity, akinek már
kezdett kissé kellemetlen lenni a különben igen megtisztelő baráti
megemlékezés és ragaszkodás.
– Azt a spanyolfalat csodálom, pajtás, – ragadta el hirtelen az ötletet
a furfangos Cser és ágy felé mutatott. – Igazán pompás darab! Magamnak
is szeretnék hasonlót. Mert, tudod, új berendezés előtt állok.
– Hogy, hogy, csak nem? – érdeklődött Bikity.
– De igen, pajtás – mondta Cser egyre a spanyolfalon tartva szemét. –
Elhatároztam, hogy felhagyok a gazdálkodással. Nem érdemes már a mai
világban gazdálkodni. Eladom a birtokomat, előveszem a diplomámat és
feljövök Pestre. Ügyvédi irodát nyitok, vagy valami hivatalt keresek.
Meguntam már azt a magányos falusi életet is, medvének való az, nem
embernek. A városi élet mégis csak egészen más. Egy kis kultura is csak
kell az embernek. Aztán meg, igazad van, pajtás, a csendes, meghitt
családi kör, az édes otthon… Szóval új életet kezdek én is, követem a
példádat… Megengeded, kérlek, hogy közelebbről megnézzem azt a
spanyolfalat?
– Kérlek, kérlek, – mondta Bikity – akár holnap is, napvilágnál jobban
megláthatod.
– Most is jó lesz, – sunnyogott Cser és mohó érdeklődéssel vetette magát
a spanyolfalra.
Műértő szemmel végig nézett rajta először kívül, aztán megragadta és
elmozdította az ágytól, hogy a másik felét is megvizsgálja.
De nem a spanyolfalat nézte, hanem az ágyat.
Az ágy, a rendes, kissé rozoga hotel-ágy, még nem volt megvetve,
ellenben tele volt szórva az is mindenféle jogi könyvekkel és
folyóiratokkal.
– Hm! – szisszent fel csalódottan Cser. – Még itt is könyv, csupa könyv
– dörmögte aztán és azzal az ürüggyel, mintha a könyvek érdekelnék,
alaposan végig tapogatta, dögönyözte az ágyat. De csak a folyóiratok
zizegtek és a rozoga alkotmány eresztékei nyikorogtak. Az a bizonyos
lábacska nem volt sehol…
Cser kissé elröstelkedett. A papiros mintha azt zizegte volna feléje és
azt nyikorogta volna az ágy: «Wie der Schelm ist, so denkt er…»
– Csakugyan pompás darab, magam is beszerzek egyet, – mondta visszatérve
a spanyolfalra és visszakullogott a Bikity asztalához. Valami nagy,
különös tanácstalanság ült ki az arcára, a szemeibe.
Most már csakugyan nem értett egy betüt sem az egész ügyből.
– Úgy-e csodálkozol, – kezdte újra Bikity, – hogy itt találsz?
– Megvallom, pajtás, – mondta elszontyorodva Cser, – kissé különös. Bár
hiszen, kérlek én meg tudom érteni… Talán a kedves családod elutazott,
kirándult valahová… a Tátrába… az most nagy divat…
– Dehogy utazott! – legyintett Bikity.
– Hát akkor talán… no, no, hiszen én azt is értem, – piszkálódott Cser.
– Elvégre az a legjobb családokban is megesik. Egy kis összezördülés…
olyanféle, mint a hirtelen támadó és muló nyári zivatar… Talán a
feleséged őnagysága kissé ideges… hjah, ezek a mai asszonyok…
– Dehogy, dehogy! – nevetett fel jóízűen Bikity. – A feleségem a legjobb
asszony a világon, a legáldottabb teremtés, valóságos angyal.
– No persze, persze, hogy is gondolhattam ilyent, – hökkent meg Cser és
tovább puhatolódzott. – Bizonyosan az anyósod… Óh, azok az anyósok!
– Az én anyósom valóságos minta anyós barátom, – mondta meggyőződéssel
Bikity. – Minden anyósok tündöklő mintaképe lehetne. Ő már nem is anyós,
valóságos édesanya, még annál is édesebb.
– Hát akkor… akkor igazán nem értelek – mondta Cser. – Mi van hát veled?
– Haj, haj, – sóhajtott Bikity, – bajosan is érti azt meg az ilyen
magadfajta vidám legény.
– Kérlek, – szólt előzékenyen Cser, – hagyjuk, nem firtatom.
– De igen, kérlek, – erősködött Bikity, – most már elmondom vagy
legalább is megkisértem. Úgy látom, téves irányban keresed az okokat,
amelyek engem ide kényszerítettek. Nem szeretném, ha félre magyaráznád…
Nos, hát, figyelj ide. Nekem van otthon négy szobám, noha a
jövedelmemből ez idő szerint csak háromra futná, arra is szűkösen. De
itt Pesten egy-két szobával mindenki tovább nyujtózkodik, mint amennyire
a jövedelme ér.
– És miért nyujtózkodik tovább? – érdeklődött Cser.
– Azért, – folytatta Bikity, – mert még így is csak összezsugorodva
tudja magát valahogy meghuzni a lakásában és jó, ha ki nem lóg belőle a
lába… A pesti lakás – a modern és átlag lakást értem – ugyanis egészen
sajátságos valami, aminek, azt hiszem sehol a világon nincsen mása. Ez a
modern építő művészet diadala. Ez a diadal pedig abban áll, hogy
ugyanakkora helyen, amekkorán régebben egy szoba volt, most három,
esetleg négy szoba van. Aki tehát négy szoba után fizet bért (és pedig
akkora bért, amekkorát régebben nyolc szobáért sem fizetett), annak
tulajdonképen csak egy szobája van vagy a legjobb esetben kettő. A többi
csak – rabitzfal. Ez az a boszorkányos csodaszer, aminek a modern pesti
építő technika diadala köszönhető. De nem akarlak ilyen fogas
szakkérdések fejtegetésével untatni… Elég az hozzá, hogy nekem négy
szobám van. Ehez van egy feleségem, egy anyósom, három kis csemetém,
akik úgy következnek egymás után, mint az orgonasípok és – hálisten –
olyan pompás, egészséges hangjuk van, mint egy jól megépített orgonának.
Van ezenkívül egy szakácsném, egy szobaleányom, egy fődadám (aki a
legkisebb csemeténket szoptatja), egy aldadám (aki a két idősebb
csemetét gondozza) és nagymosáskor egy mosónő, nagytakarításkor egy
takarítónő.
Azaz, mindez csak akkor van, ha van. Mert sokszor nincs. Hol az egyik
nincs, hol a másik nincs. Sőt van úgy, hogy egyszerre – kettő nincs. Így
vagyunk most is… Most például szakácsnő nincs és szobaleány nincs. A
szakácsnének ugyanis van egy unokaöcscse, aki huszár a közöseknél. A
szobaleánynak pedig van egy unokabátyja, aki huszár a honvédségnél. Ez a
két jeles vitéz azelőtt külön-külön szokta volt megejteni rokoni
látogatásait. Mult vasárnap azonban egyszerre érkeztek és ha két dudás
nem fér el egy csárdában, annál kevésbé fér el két huszár – egy
konyhában. Főkép, ha az egyik közös huszár, a másik meg honvédhuszár… No
csaptak is a vitézek hamarosan olyan ribilliót, hogy a feleségem menten
sírógörcsöket kapott, az anyósom erre (pedig ismétlem, igen szelid lelkű
asszonyság) kijött a sodrából és mind a két vitéz mentéjét kitette a
konyhából.
– Jól tette, nagyon jól tette! – helyeselt itt közbe Miska, aki eleddig
álmélkodva hallgatta barátját. – Elvégre is, ami sok, az sok…
– Igen ám, – folytatta Bikity, – csakhogy az egyik mentébe
belekapaszkodott a szakácsné, a másikba a szobaleány és így
természetesen ők is kirepültek a konyhából… Nos, hát ezért vagyok én
most itt… és még némely más okokból, amelyeket azonban úgyis hiába
mondanék el neked. Azokat te, Miska pajtás, soha meg nem értenéd. Hanem
tudod mit? Ha mindenáron meg akarod érteni, adok egy jó tanácsot.
– Nos, nos? – hegyezte fülét Cser.
– Házasodj meg – nevetett kesernyésen Bikity – és jőjj fel Budapestre
lakni.