A három dinamónak, amely a villamosvasutat árammal látta el James
Holroyd volt a fölvigyázója, aki Yorkshireből került Camberwellbe. Ügyes
villanyszerelő volt, de nagyon szerette a whiskyt. Sűrű, vörös,
sörteszerű haj borította nemcsak az arcát, hanem kezeit és meztelen
karjait is és baromi arcából szabálytalan, csorba fogai úgy álltak ki,
mint a vaddisznó agyarai. Nem hitt Isten létezésében, de olvasta
Shakespearet, akiről azt találta, hogy nagyon gyönge kémiában.
Segéde a titokzatos keletről jött és Azuma-Zi-nek hívták. De Holroyd
csak Pooh-Bahnak nevezte. Holroyd örült, hogy négert kapott maga mellé
segédnek, mert az nem bánta, hogy rugdossák – ez volt Holroyd kedvenc
szokása – és nem kukucskált a gépekbe, hogy eltanulja természetüket.
Holroydnak soha még csak eszébe sem jutott az a lehetetlen lehetőség,
hogy egy néger agyveleje hirtelen a civilizáció koronájával kerüljön
érintkezésbe, habár a vége felé valami kóstolót kapott ebből.
Őszintén szólva, Azuma-Zi etnológiai rejtély volt. Talán leginkább még
negroidnak lehetett mondani, ha mindjárt haja inkább hullámos volt, mint
göndör és orra is nyerges orr volt. Sőt mi több, a bőre nem is annyira
fekete volt, mint inkább barna, a szemefehérje pedig sárga. Széles
pofacsontja és keskeny álla arcának egészen olyan formát adott, akár a
vipera V-alakú feje. A feje is hátul volt széles, elől keskeny és
alacsony, mintha csak agya pontosan fordítva foglalt volna benne helyet,
mint az európaiaké. Termetre alacsony volt és angol tudása még
termeténél is kisebb. Beszéd közben időnként ismeretlen hangokat
hallatott és ritkán ejtett szavai groteszkül csengtek. Holroyd
megpróbálta felvilágosítani vallási kérdésekben és – különösen ha
whiskyt ivott – valósággal előadásokat tartott neki a babonák és a
misszionáriusok ellen. Azuma-Zi állhatatosan kitért istenei megvitatása
elől, bárha rugások is jutottak ki neki ezért osztályrészül.
Azuma-Zi öltözete fehér volt, ha mindjárt nem is egészen tiszta fehér,
amikor a _Lord Clive_ kazánházából hirtelen felbukkant a Straits
Settlementsekről jövet Londonban. Már gyerekkorában sokat hallott London
kincseiről és nagyságáról, ahol az asszonyok szőkék és karcsúk és még a
sarki koldusok is fehérek. Zsebében jókedvűen csörgette a nehéz munkával
szerzett aranyakat.
Megérkezése napja nem volt éppen a legszebb. Az ég borúsan, szürkén
terült el London felett és a sáros uccákat szakadatlanul csapkodta a
zuhogó eső, de Azuma-Zi merészen belevetette magát a kikötő lebujainak
örömeibe, hogy aztán hirtelen, megrongált egészséggel, ruházatában
kifinomodva, fillér nélkül tünjön fel ismét csak azért, hogy James
Holroydnak legyen kivel játszania és legyen kit kínoznia a camberwelli
villanytelepen, hiszen Holroyd legnagyobb gyönyörűsége a kínzás volt.
Három dinamó állott Camberwellben és kettő közülük a telep felállítása
óta dolgozott. Ezek kis gépek voltak, de a nagy gép egészen új volt. A
kis gépek nagy lármát csaptak, szíjaik búgva keringőztek a kerekek
fölött és a kefék időről-időre sisteregtek és a levegőt állandó huhogás
töltötte meg. Egyiknek úgylátszik meglazulhattak a csavarai, mert az
egész termet állandó rezgésben tartotta.
A nagy dinamó elnyomta ezeket a kisebb zajokat állandó búgásával. A
látogató feje egészen belekábult a gépek állandó lüktetésébe, a nagy
kerekek szédítő forgásába, a biztonsági szelepek golyóinak keringésébe,
a gőzgépek köpködésébe és mindenek felett a nagy dinamó soha meg nem
szünő, mély búgásába. Ez az utolsó zaj talán mérnöki szempontból hiba
volt, de Azuma-Zi ezt a szörnyeteg büszkeségének és hatalmának tudta be.
Azt szeretném a legjobban, ha az a folytonos zaj, amely megtöltötte a
géptermet, állandóan ott zümmögne az olvasó körül, mialatt ezt a
történetet olvassa. A különböző zörejek és lármák összetételéből
minduntalan ki-kihallatszott a nagy dinamó mély búgása és a padló
állandóan reszketett az ember lába alatt. Zavarbaejtő, nyugtalan hely
volt a gépterem és igazán nem volt csoda, ha benne az ember gondolatai
különös cik-cakban ugrándoztak. Az alatt a három hónap alatt, míg a nagy
gépész-sztrájk tartott, Holroyd, aki feketelistás volt és Azuma-Zi, aki
csak egyszerű fekete volt, pillanatra sem hagyták el a villanytelepet,
hanem ott aludtak és még ott is ettek abban a kis fészerben, amely a
gépterem és a bezárt vaskapu között feküdt.
Holroyd rögtön, hogy Azuma-Zi a keze alá került, teológiai leckében
részesítette a dinamóról. Ordítania kellett, hogy meg lehessen hallani
szavát az állandó zajban.
– Van-e vajjon a te pogány isteneid között egy is, aki fölvehetné ezzel
a versenyt? – kérdezte Holroyd.
Azuma-Zi csak ránézett, Holroyd szavát egy pillanatig nem lehetett
hallani, azután így folytatta:
– Ölj meg akár száz embert, de fizess tizenkét percentet a részvények
után – mondta Holroyd. – Ez egészen olyan, mintha valami Isten volna.
Holroyd nagyon büszke volt dinamójára és addig magyarázta Azuma-Zi-nek a
gép hatalmát és erejét, mig istentudja milyen különös uton-módon, egy
gondolat vert tanyát a néger göndör fejében. Holroyd nagyon szemléltető
előadást tartott arról, hogy hányféleképen tudná a nagy gép megölni azt,
aki a közelébe kerül és egyszer Azuma-Zit meg is villanyozta vele, hogy
kóstolót adjon neki a gép erejéből.
A magyarázatok után, a pihenés rövid perceiben – Azuma-Zi nagyon sokat
dolgozott, mert nemcsak a maga munkáját végezte el, hanem tetejében még
Holroyd munkájának nagy részét is. – Azuma-Zi leült és a nagy gépet
bámulta. Egyszer-másszor a kefék szikrázni kezdtek és apró kék lángokat
köptek. Ilyenkor Holroyd vadul káromkodott, de csak ritkán fordult elő
és általában a gép olyan símán és ritmikusan dolgozott, mint egy
kronométer.
Így élt a dinamó a tágas, szellős gépteremben, Holroydot és Azuma-Zit
szolgálatában tartva. Azuma-Zi úgy érezte, hogy nincs többé
bebörtönözve, mint volt a hajón, nem rabszolgája többé a kazánháznak,
hanem a hatalmas gép alázatos szolgája csupán. A két kis dinamót
Azuma-Zi egyszerűen lenézte, de a nagyot titokban elkeresztelte a
Dinamók Urának. A kis dinamók makacsak és akaratosak voltak, minduntalan
rendetlenkedtek, ám a nagy gép nyugodtan és méltóságteljesen forgott
közöttük. Milyen komolyan és mégis milyen egyszerűen végezte munkáját!
Nagyobb és méltóságteljesebb volt még azoknál a Buddha-szobroknál is,
amelyeket Rangoonban látott és hozzá még ez nem is volt mozdulatlan,
hanem élt és dolgozott! A nagy fekete hajtószíjak forogtak, forogtak,
egyre csak forogtak, a gyűrűk pillanatig nem álltak meg a kefék alatt és
a hatalmas gép búgása mégis nyugodttá varázsolta az egész zűrzavart.
Azuma-Zire egészen különös hatással volt a gép.
Azuma-Zi nem szerette a munkát. Ott ült és bámulta a Dinamók Urát,
mialatt Holroyd kiment, hogy rábeszélje a portást, hogy hozzon whiskyt,
jóllehet Azuma-Zi rendes helye nem is a dinamóteremben lett volna, hanem
hátul a gőzgépeknél és ha Holroyd rajtakapta, hogy a nagy dinamóra
bámészkodik, rögtön megismerkedett Holroyd cipőjének sarkával. De azért
Azuma-Zi valahányszor csak tehette, megint csak oda-odalopózkodott
egészen közel a kolosszushoz és egyre nézte, hogy fut körbe a nagy
bőrszíj a hajtókeréken.
Különös gondolatok ébredtek agyában a gép zúgásával. A tudósok azt
mondják, hogy a vademberek lelket adnak a szikláknak és a fáknak, már
pedig egy nagy gép ezerszer elevenebb, mint egy szikla vagy egy fa. És
Azuma-Zi alapjában véve még mindíg vadember volt. A civilizáció nála
igazán nem jelentkezett másban, mint olajos ruhájában, össze-vissza
zúzott arcában és a vastag szénporrétegben, amely egész testét ellepte.
Atyja egy meteordarabot imádott istenként és rokonai áldozati vére
öntözte a juggernauti nagy kerék küllőit.
Kapva kapott minden alkalmon, hogy csak megérintse a nagy dinamó testét,
amely egészen lenyügözte. Addig fényesítgette és tisztogatta a gépet,
amíg fémrészei valósággal vakítottak. Titokzatos varázst talált ebben a
szolgálatban. Oda-oda ment a géphez és nagy szeretettel simogatta a
szakadatlanul körbefutó bőrszíjakat.
Az istenek, akiket odahaza imádott, messze voltak és a londoni nép
elrejtette előle isteneit.
Végül is bizonytalan érzései határozott formákat öltöttek: gondolatokká
formálódtak, a végén pedig tettekben jutottak kifejezésre. Egyik reggel,
amikor belépett a dübörgő gépterembe, mélyen térdet hajtott a Dinamók
Ura előtt és amikor Holroyd egy pillanatra kiment a teremből, odament a
nagy géphez és megsúgta a dübörgő dinamónak, hogy szolgájául szegődött.
Áhítatosan imádkozott, hogy legyen kegyes hozzá és mentse meg
Holroydtól. Ebben a pillanatban egy eltévedt napsugár belopakodott az
ablakon és a Dinamók Ura sápadtan megcsillant. Azuma-Zi rögtön tudta
ebből, hogy Ura kegyesen elfogadta szolgálatait. Ettől kezdve már nem
érezte magát olyan elhagyatottnak, mint azelőtt, pedig bizony odáig
nagyon-nagyon egyedül volt Londonban. Szabad idejében – ami nagyon
ritkán volt – egyre csak ott kószált a gépterem körül.
Amikor Holroyd legközelebb rosszul bánt vele, Azuma-Zi odalopakodott a
Dinamók Urához és odasúgta:
– Látod, ó Uram!
És mintha a nagy gép dühös morgással válaszolt volna panaszára. Ettől
kezdve úgy tetszett neki, hogy valahányszor Holroyd belépett a
gépterembe, a nagy dinamó búgásába új hang vegyül.
– Az én Uram – mondta Azuma-Zi magában – még nem látja elérkezettnek az
időt. Ennek az ostoba embernek a rosszasága még nem érett meg teljesen.
És Azuma-Zi várt, várt, egyre csak várta a leszámolás napját. Egy napon
valami baj volt a gép körül és amikor Holroyd csak úgy felületesen
keresgélni kezdte a hiba okát, a villamosáram alaposan megrázta.
Azuma-Zi a gép mögött állt és látta, hogy ugrik a levegőbe Holroyd és
hogy átkozza a gépet.
– Most már figyelmeztette! – mondta Azuma-Zi magában. – Az én Uram
kétségkívül nagyon türelmes.
Holroyd az első napokban „négerét“ bevezette a dinamó szerkezetének
alapelemeibe, hogy rája bízhassa időnként egy kis időre a gépet. De
amikor észrevette, hogy Azuma-Zi állandóan a gép körül settenkedik,
gyanakodni kezdett. Halványan derengeni kezdett előtte, hogy segédje
valamire készül, így aztán azzal az ürüggyel, hogy annak is Azuma-Zi az
oka, hogy a gép megrázta, túlharsogva a gépterem lármáját, parancsot
bocsátott ki:
– Ne merészelj soha többé a nagy dinamó közelébe menni, Pooh-Bah, vagy
lenyúzom a bőrödet!
Ennek a szigorú parancsnak részben az is volt az oka, hogy ha
Azuma-Zi-nek örömet okozott, hogy a nagy gép közelében tartózkodjék, már
csak a józan ész és a gonoszság is azt követelte Holroydtól, hogy
távoltartsa tőle és elrontsa örömét.
Azuma-Zi nem mondott ellen akkor, de később Holroyd rajtakapta, amint a
Dinamók Ura előtt hajlong. Persze erre Holroyd nyomban nekiment és
amikor Azuma-Zi megfordult, hogy elmenjen, hátulról belerúgott. Abban a
pillanatban, amikor Azuma-Zi a gép mögé ért és éppen a gyülölt Holroyd
hátát méregette izzó pillantásaival, a nagy gép egyszerre más rítmust
vett fel és Azuma-Zinek úgy rémlett, mintha négy szót suttogott volna
neki anyanyelvén.
Nehéz pontosan meghatározni, hogy mi is az őrület. Én azt hiszem,
Azuma-Zi őrült volt. A dinamó szakadatlan búgása alkalmasint egészen
megzavarta kis agyát és nagy babonásságát, az azonban bizonyos, hogy
amikor arra a gondolatra jutott, hogy Holroydot feláldozza a dinamófétis
tiszteletére, hallatlan öröm vett rajta erőt.
Azon az éjszakán egyedül voltak a gépteremben, amelyet egyetlen óriási
ívlámpa fénye világított meg. A dinamók sötét árnyékokat vetettek a
falakra, az egyensúlyozó gömbök a világosságból minduntalan a sötétségbe
tüntek és a dugattyuk hangosan dübörögtek. A külvilág, amelyet a nyitva
levő ajtón át láttak, hihetetlenül távolinak és kicsinek látszott.
Messze, nagyon messze a fekete vaskerítés vonult és fölötte a kék ég a
halványan pislákoló csillagokkal. Azuma-Zi hirtelen átvágott a gépterem
közepén és egyenesen a nagy dinamónak tartott. Holroyd egyszerre csak
azt hallotta, hogy valami nagyot kattan és a következő pillanatban a
kerék forgása irányt változtatott.
– Mi a fenét vackolsz azzal a kapcsolóval? – mordult rá meglepetten. –
Nem mondtam…
Ebben a pillanatban Azuma-Zi szemeiben vad elhatározás tüze lobbant fel
és az ázsiai az árnyékból feléje indult.
Másodperc múlva a két ember vad birkózásban hempergett a nagy dinamó
előtt.
– Csokoládéfejű szamár – hörögte Holroyd torkán egy barna kézzel. –
Hagyj békét azoknak a kapcsológyűrűknek.
De ekkor Azuma-Zi már fölkapta Holroydot és a Dinamók Urára dobta.
Holroyd önkéntelenül is elbocsátotta kezeivel ellenfelét, hogy
távoltartsa magát a géptől.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A küldönc, akit nyomban a gépterembe szalajtottak az irodából, hogy
megtudják, mi történt, Azuma-Zit a portásfülkében találta. Azuma-Zi
valamit magyarázni próbált, de a küldönc semmit sem értett
összefüggéstelen szavaiból, így aztán a gépterembe ment megtudni mi
történt. A dinamók mind működtek és az első pillanatban úgy látszott,
hogy minden a legnagyobb rendben van. De aztán az égett haj különös
szaga ütötte meg a küldönc orrát. Ebben a pillanatban a tekintete egy
furcsa alakú, görcsösen összehúzózkodott testre esett, amely még akkor
is vadul kapaszkodott a nagy dinamó drótjaiba.
Amikor közelebb ment, az alaktalan tömegben felismerte Holroyd eltorzult
földi maradványait.
Az ember az első pillanatban csak bámult és nem tudta, mit csináljon.
Azután megpillantotta az arcot és behunyta a szemét. Sarkon fordult még
mielőtt ismét kinyitotta volna szemeit, nehogy még egyszer látnia
kelljen Holroydot, azután kiment a gépteremből tanácsért és segítségért.
Amikor Azuma-Zi Holroydot a nagy dinamó ölelésében látta, egy kicsit
megijedt tettének következményeitől. Mindazonáltal nagyon
megkönnyebbültnek érezte magát és tudta, hogy a Dinamók Urának kegye az
ő oldalán van. Terve már készen volt, amikor a küldönccel találkozott és
a villanytelep műszaki igazgatója, aki szinte pillanatok alatt szintén
odaérkezett a gépterembe, kapva kapott az öngyilkosság kézenfekvő
gondolatán. A mérnök jóformán tudomásul sem vette, hogy Azuma-Zi
egyáltalán a világon van és éppen csak a forma kedvéért intézett néhány
kérdést hozzá.
– Szemtanuja volt, amikor Holroyd megölte magát?
Azuma-Zi elmagyarázta, hogy a gőzgépek kazánjaival volt elfoglalva és
addig nem is látta a dinamót, amíg egyszerre csak nem kezdett egészen
más hangon búgni.
A vizsgálat nem volt nagyon szigorú, hiszen a mérnöknek eszeágában sem
volt gyanakodni.
Holroyd borzasztóan eltorzult földi maradványait leszedték a dinamóról
és a portás a holttestet sietve letakarta egy kávéfoltos abrosszal.
Valaki orvost hivott, a műszaki igazgató pedig minden erejével arra
törekedett, hogy a gépet ismét el lehessen indítani, mert hét vagy nyolc
vonat is álldogált már közben a villamosvasút levegőtlen alagutaiban.
Azuma-Zi aszerint, ahogy megértette a kérdéseket, vagy pedig
félreértette őket, mindenre igyekezett választ adni, mire az igazgató
visszaküldte a gőzgépek kazánházaihoz.
Persze a kapukon kivül máris tömeg verődött össze – Isten tudja, hogy
honnan szagolják meg az emberek, ha valami történik, de annyi bizonyos,
hogy Londonban mindenütt csoportokba verődve állnak az emberek egy-két
napig, ahol hirtelen haláleset történt – két vagy három riporternek
sikerült befurakodnia még a nagy gépterembe is, sőt egyikük meg is
szólította Azuma-Zit, de aztán a műszaki igazgató eltávolította őket,
miután ő maga is amatőrujságíró volt.
A holttestet hamarosan elvitték és vele együtt eltünt a közönség
érdeklődése is. Azuma-Zi csöndben ottmaradt kazánjainál és a lángokban
minduntalan egy görcsösen vonagló test vergődését látta. Egy órával a
gyilkosság után a gépterem olyan békésnek és csendesnek látszott a
belépő előtt, mintha az égvilágon semmi sem történt volna benne.
A fekete, amint bekukucskált a gépterembe, egyszerre csak azt hallotta,
hogy a Dinamók Ura megint megváltoztatta hangját és egészen úgy búg,
mint azelőtt már egyszer az este. Műszaki szempontból ez igazán
jelentéktelen apróság volt: csupán egy áram pillanatnyi elhajlása volt
az oka, de most a műszaki igazgató magas alakja és karcsú árnyéka
helyettesítette Holroyd darabos külsejét a gépek és dinamók között.
– Nem állottam az én Uram szolgálatára, amikor parancsolta? – mormolta
Azuma-Zi alig hallhatóan a hatalmas gép árnyékában és a nagy dinamó
parancsoló búgása tisztán és érthetően válaszolt. Amint elnézte a
zakatoló gépezetet, a nagy dinamó ismét visszanyerte azt a varázsát,
amely mintha egy kicsit elhalványodott volna azóta, hogy Holroyd meghalt
a karjaiban.
Soha Azuma-Zi nem látott még embert olyan hirtelenül és könyörtelenül
meggyilkolni, mint Holroydot. A nagy, doromboló gép másodperc alatt
végzett áldozatával, anélkül, hogy még csak meg is változott volna
nyugodt forgása.
Valóban hatalmas isten volt.
A mit sem sejtő igazgató hátat fordítva valamit írt egy darab papírra.
Árnyéka a szörnyeteg lábaira esett.
– Még mindíg éhes a Dinamók Ura? Szolgája rendelkezésére áll!
Azuma-Zi egy hatalmas szökéssel előreugrott, azután megállott. Az
igazgató hirtelen abbahagyta az írást, lassan végigment a géptermen, a
legtávolabbi dinamóhoz és közelebbről szemügyre vette a keféket.
Azuma-Zi pillanatig habozott, azután nesztelenül előre lopózott a gépek
árnyékában, egészen a kapcsolóig. Itt azután megállott és várt. Kis idő
mulva ismét közeledni hallotta az igazgató lépteit. Ez a régi helyére
ment, mit sem sejtve arról, hogy a fütő alig pár lépésnyire leselkedik
tőle. A nagy dinamó hirtelen búgni kezdett és a következő pillanatban
Azuma-Zi előugrott a sötétségből.
Azuma-Zinek sikerült is megkapnia az igazgatót dereka körül és a nagy
dinamó felé cipelte, de azután az igazgató addig rugkapálózott és addig
ütötte-verte ellenfele fejét, míg végre engedett egy keveset a szorítás
a dereka körül és így sikerült elkerülnie a gépet. De a fekete ismét
megkapta és göndör fejét mellének szorította.
Így birkóztak egymással végtelennek látszó perceken keresztül. Végül is
az igazgató kénytelen volt beleharapni egy fekete fülbe, amelyet nyomban
vadul tépdesni kezdett. Azuma-Zi fájdalmában felordított.
Ott hemperegtek a földön és a fekete, akinek vagy sikerült kiszabadulnia
az igazgató fogai közül, vagy pedig megvált az egyik fülétől, – az
igazgató később sokat törte a fejét, hogy melyik eset következett be a
kettő közül – mindenáron maga alá akarta teperni. Az igazgató meddő
kísérleteket végzett, hogy valamibe meg tudjon kapaszkodni kezeivel és
hogy el tudja rúgni magától a feketét, amikor gyors léptek zaja
hallatszott kivülről. Abban a pillanatban Azuma-Zi elengedte és a nagy
dinamó felé rohant. Egy másodpercre idegen, különös hang vegyült a
dinamó méltóságteljes búgásába.
A hivatalnok, aki belépett a gépterembe, bámulva meredt Azuma-Zire,
amint kezeivel megragadta a gép áramvezetőjét és egyetlen borzalmas
vonaglás után mozdulatlanul, görcsösen eltorzult arccal függve maradt a
vezetéken.
– Mondhatom, igazán örülök, hogy akkor lépett be, amikor belépett –
mondta az igazgató, még mindíg a földön ülve.
Pillantása a még remegő alakra esett.
– Bizony nem a legszebb halál – de legalább gyorsan végez.
A hivatalnok még mindíg nem tudta levenni pillantását az eltorzult
testről. Nehéz felfogású ember volt.
Hosszas szünet következett.
Az igazgató bizony csak nehezen tudott talpra állni. Ujjai elgondolkozva
szaladtak végig gallérján és fejét jobbra-balra ringatta perceken át.
– Szegény Holroyd! Most már értem!
Azután szinte mehanikusan odament a kapcsolóhoz a gép mögé és az áramot
ismét a villamosvasút vezetékeibe kapcsolta. Amint megfordította a
kapcsolót, a megpörkölt test szorítása egyszerre megszünt és arccal
előre végigzuhant a padlón. A dinamó hangosan és tisztán feldübörgött.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Így végződött időnek előtte a Dinamó Istenség imádása, amely talán a
legrövidebb életű volt valamennyi vallás között. Mindazonáltal legalább
_egy_ mártirral és _egy_ emberáldozattal dicsekedhetett.